Nemcsak gyógyulást, hitet is kaptam – Janó története

2021 tavaszán az egyik gyerek betegen jött haza az iskolából. Hamarosan az egész család elkapta a covidot, de különösebben nem aggódtak, hiszen erős, fiatal, sportos szervezetük volt. Janó azonban nem lett jobban, sőt, kilenc álmatlan, lázas nap után egyre rosszabbul érezte magát. Annyira rosszul volt, hogy azt mondta Ildinek: ha ebből egyszer meggyógyul, megkeresztelkedik. Nemsokára azonban az állapota annyira leromlott, hogy egy ismerős orvos javaslatára mentőt hívtak, akik azonnal oxigénre tették és kórházba szállították.

Ildi eközben tartotta otthon a frontot, ápolgatta a gyógyuló gyerekeket, és bár a mentőnél való búcsúzásnál férje lelkére kötötte, hogy siessen haza, nagyon várják, a másnap reggel szívszorítóan rövid hívást kapott tőle: „Jól vagyok, de most jött egy orvos, nagyon rossz a véroxigén szintem, kezd az egyensúly felborulni a szervezetemben, el fognak altatni és lélegeztetőgépre kerülök. Minden rendben lesz, szeretlek!” És a vonal megszakadt…

Ildi rögtön tudta, hogy nagy a baj, zokogva hívta haldokló édesanyját, majd a plébánost, aki pár rövid kérdés után tényként közölte, hogy felkeresi Janót a kórházban és megkereszteli. A feleség először hezitált, hiszen úgy tűnt, mintha ez azt jelentené, lemond a férjéről. Sose felejti már el, az atya erre adott válaszát: „Ha nem keresztelem meg, akkor kevésbé haldoklik? Ez nem rajtad múlik, ha meg kell halnia, meg fog, függetlenül attól, mit szeretnél. Így legalább a keresztség szentségével teszi.” Ildi egyik barátnője azonnal átment, a kapuban, maszkban, egymás kezét fogva imádkoztak, amikor megcsörrent a telefon és az atya beszámolt róla, hogy megkeresztelte és megbérmálta az éppen nyugodtan alvó Janót.

Ezekbe a mondatokba kellett kapaszkodnia a következő napokban és az imába. Imaláncok indultak az egyre romló állapotú családapáért. Az orvosok már lemondóak voltak. Le kellett állítani a gyógyszereket, mert rosszul reagált, nem tudtak mit adni neki. Janó tüdejének ekkor már csak nagyon kis része dolgozott és az egész szervezete nagyon legyengült. Az intenzív osztályon eleinte még tovább romlott az amúgy is elég rossz állapota, az orvosok sem tudtak semmi biztatót mondani.

És akkor valami csoda történt. Másnap azzal a hírrel vette fel az orvos a telefont, hogy nem tudják, mi történt, de elkezdett rohamosan javulni Janó állapota. Ha így halad, pár nap és megpróbálják levenni a gépekről. Hirtelen javulni kezdtek az értékei, és a hatodik napon levették a lélegeztetőgépről és felébresztették a mesterséges altatásból. Hat nap után újra ébren, javuló állapotban feküdt az intenzíven. Pár nap múlva visszakerült osztályra és végre 1-2 mondatot tudott beszélni a feleségével.

Ildi így emlékszik vissza: „A jól vagyunk-e kérdés után az első az volt: imádkoztunk-e érte? És az atya is? Nem tudtam hova tenni a kérdést, de akkor ennyitől úgy elfáradt, hogy nem tudtunk tovább beszélni.”

Innentől már szépen gyógyult. Bár újra kellett tanulnia járni, mert az izmai elsorvadtak, olyan gyorsan regenerálódott, hogy bár az orvosok azt jósolták, hogy húsvétig biztos bent kell lennie, már másfél héttel korábban, 14 nappal az ébresztés után hazaengedték a kórházból, hogy innentől otthon lábadozhasson. Ez pont a születésnapján történt, így születésnapi ajándékként újra otthon lehetett. Soha olyan boldognak nem érezték magukat. Potyogtak a könnyeik, amikor végre megölelhették egymást. Kaptak egy igazi böjtöt, találkozást, feltámadást…

És hogy mi történt a hat nap alatt, amíg az egész közösség Janóért imádkozott? Álljon itt Janó vallomása:

„Az alatt a hat nap alatt, amíg altatásban voltam, volt egy különös élményem, amit mindenképp szeretnék megosztani veletek. Semmi másra nem emlékszem az egész altatásból, de erre nagyon határozottan. Az élmény három részből állt, amik között nagyon nagy az intenzitásbeli különbség. A legelső volt a legintenzívebb, a második kevésbé és a harmadik még kevésbé. Ezt éltem át:

1. Találkoztam Istennel, és a találkozásom Istennel valóság. A legerősebb, legintenzívebb érzés ebből az istenélményből, hogy a találkozásom Istennel valóság. Nem álom, nem képzelgés, hanem tiszta valóság.

2. Isten elmondja, kinyilatkozza felém, hogy minden embert szeret, minden embert egyformán szeret.

3. Isten elmondja, kinyilatkozza felém, hogy visszamehetek, visszaenged.

Az egész élmény alatt csak ketten voltunk, Ő meg én. Én nem beszéltem, nem kérdeztem, csak hallgattam, amit Ő mondott. Nem tudtam, hogy hol vagyunk, abban se vagyok biztos, hogy tudtam-e, hogy beteg vagyok. Nem kértem, hogy visszamehessek, azt se tudtam, hogy hova vissza, csak elfogadtam. Nem tudom leírni se a környezetet, se azt, hogy hogyan nézett ki Isten. Talán egy nyugalom, biztonságérzet töltött el, amikor azt mondta, hogy minden embert szeret.

Mióta felébredtem, maga az élmény napról-napra fakul, de a bizonyosság és az istenhit megmaradt, elvehetetlen már tőlem. Őszinte leszek, nem ilyen körülmények között akartam az istenhitet, a bizonyosságot megkapni. De az, hogy itt maradhattam, számomra és számotokra is egy csodálatos ajándék. Tudjátok, tényleg úgy érzem, hogy fontosabb, hogy a családom, a szeretteim, az értem imádkozók kaptak vissza engem, mint az, hogy én őket.

Én elsősorban a hitet kaptam meg és csak másodsorban, hogy itt maradhattam.

Utólag tudtam meg, hogy milyen sokan imádkoztak értem, sőt, hogy az atya bement a Fiumei útra, ahol már altatásban voltam, és ott, a Covid intenzív osztályon megkeresztelt és megbérmált engem. Nagyon hálás vagyok neki, és mindenkinek, aki imádkozott értem. Biztosan érzem, hogy az imák nélkül nem írhatnám ma le ezeket a sorokat. Hálás vagyok az orvosoknak, nővéreknek és ápolóknak, akik segítettek visszajönni a mélységből. Hálás vagyok Istennek, aki visszaengedett. A gyógyulásom egy valódi csoda, és a bennem történt változás is az. Mióta felébredtem, nem félek a haláltól és az élet hétköznapi problémái sem izgatnak úgy fel, mint azelőtt. De a legfontosabb, hogy most már hiszek. Egy hitet kereső emberből csodás körülmények között hívő lett.”