Telefonhívás a kápolnában

Elöljáróban szeretném leszögezni – nehogy bárki megbotránkozzék e cím és felvezetés láttán –, hogy nem áll szándékomban bárkit megbotránkoztatni vagy szent helyet megszentségteleníteni…

Nemrégiben meglátogattam egy pap barátomat. Annak ellenére, hogy a tető beázik és az ablakok sem zárnak rendesen – és így a közelítő tél idején igazán nagy ott a zimankó –, mintha semmi különös nem lenne a paplakban. Mégis, egyvalami feltűnt nekem. A paplak emeletén van egy kápolna. Ebben sem volna semmi különös. Sehol a házban nincs a mobiltelefonokhoz térerő – ez még mindig nem átlagon felüli, ám mégis kellemetlen.

Viszont az egész dolog egyetlen furcsaságban rejlik: egyedül a kápolnában fogható térerő a teljes emeleten. Ezért amikor telefonálni szerettem volna, be kellett mennem a kápolnába. Ha sms-t akartam küldeni, és azt akartam, hogy azonnal átmenjen az üzenet, be kellett térnem a kápolnába. Ezért az aznapi telefonos kommunikációm egyenesen aránylott a kápolnába tett látogatásaimmal.

Szokatlan volt, de nekem akkor mindez normálisnak tűnt.

Nem úgy tekintettem rá, hogy ez egy „erőltetett” módja lenne az élet és halál Urával való találkozásnak, hanem inkább jó ürügynek tartottam, hogy megszólítsam Őt.

És ez még nem minden. Azon a bizonyos napon két nagyon komoly telefonbeszélgetésem adódott, és azt sem tudtam előre, mit fogok mondani, és hogy mi is lesz a kimenetelük.

Beléptem a kápolnába, és bepötyögtem a számot a mobilomba. Telefonáltam, és közben szemlélhettem a szentélyt. Nem ítélném kellemesnek a lezajlott társalgást. Beszélgettem azzal a személlyel a „virtuális telefonzsinór” másik oldalán, de a tekintetemet a tabernákulumra szegeztem.

Itt kezdtem „vizuálisan” is ráébredni, hogy Ő, aki jelen van velem szemben az oltáron, jelen van abban a személyben is, akivel társalgok. Nem tudtam bosszankodni, szitkozódni… Végső soron az Úrral beszélgettem (noha a felebarátomban rejtőzve, akihez legszívesebben nem is szóltam volna).

Amikor a hívás befejeződött, a párbeszédem nem ért véget az Oltárinszentségben jelen lévő Istennel, sőt mi több, folytatódott…

Mivel még egy pillanatra ottmaradtam a kápolnában, és így „volt térerőm”, a következő pillanatban megcsörrent a mobilom. Nem tudtam nem felvenni, pedig százféle késztetésem volt rá, hogy ne tegyem. De Ő, akivel eddig beszélgettem, újrahívott – csak most egy másik felebarátban. És a helyzet hasonlóképpen megismétlődött, mint az előző telefonáláskor.

Örömmel és békességgel indultam haza a barátomtól, de mindenekelőtt egy újfajta gazdagsággal a szívemben – Ő ott rejtőzik mindenkiben, aki hív engem, és én mindig Vele társaloghatok. Nem muszáj mindig csak a kápolnában lennem, elég mindössze jelen lenni a „bejövő hívás” fogadásakor!