„Ilyen gyorsan ember még nem gyógyult meg” – az én ’56-om

Tudom, láttam, átéltem, hogy ennél tisztább, ennél emelkedettebb légkörű forradalom talán a világon még nem létezett. Tudom, hogy – ezerszer elcsépelt dolog már – becsületkassza lett letéve a betört kirakatok, közértek elé, hogy senki nem vitt el semmivel többet, mint ami az egyéni szükséglete volt. Hogy pillanatokon belül megszerveződött a polgárőrség, hogy még látszatát se keltse ez a forradalom annak, hogy itt valamiféle szabadrablás történik, amely bemocskolhatná a forradalom tisztaságát. (…) valamit szerettek volna, olyan változást, ami végre a magyar népet a rabság alól felszabadítja, s egy új és szebb világot teremtenek a szerencsétlen és sokat szenvedett országnak. Annyi egyenes gerincű, tiszta tekintetű, becsületes embert az életemben nem láttam együtt… Nem lehet erről a forradalomról, ezekről a napokról közömbösen vagy tárgyilagosan beszélni, hanem igenis csak úgy, ahogy azt teljes szívvel-lélekkel élte át valaki.

1937-ben születtem, a forradalom kitörésekor már 19 éves, úgymond felnőtt fiatalember voltam, hiszen már 16 éves koromban kitanult műszerész szakmám volt. Miután félárva voltam, a háború után, nélkülözések közepette felnőtt gyerekként, koravén fejjel elég jól láttam a helyzetet. A politikai és a mindennapi eseményeket a hozzám hasonló rákospalotai szegény gyerekekkel vitattuk meg nap mint nap, a Bocskai utcában, a járdaszegélyen ülve, szemben a Szekeres cukrászdával. Ez volt a mi kis klubunk, itt nyiladozott az értelmünk. Itt beszélgettünk arról, hogy mennyi a hazugság és mennyi az igazság a nap mint nap áradó propagandából. (…)

Így köszöntött ránk az októberi forradalom, azaz, hogy nekem október 23-a tulajdonképpen október 24-én reggel kezdődött. Ezt a kis ellentmondást mindjárt megmagyarázom. Beller Imre utcai, albérleti, fűtetlen, dohos, penészes szobámban, éppen 40 fokos lázban feküdtem, semmit nem tudva az előző délután eseményeiről, sem a rádió ostromáról, sem a közben történtekről, amikor reggel 8 óra tájban az előbb említett baráti társaság beállított hozzám, kitárva ajtót, ablakot, és a következőket mondták (ezt, amíg élek, nem felejtem el): „Te itt döglesz – már elnézést a kifejezésért –, miközben nélkülünk megdöntik a rendszert?”. A betegségem miatt beszélni alig tudtam, mondtam, hogy ne hülyéskedjetek, csukjátok be az ajtót, még jobban megfázom!

Erre a barátaim fölkapták a vaságyat, és úgy, ahogy volt, kivittek az udvarra,

a dohos, nyirkos, októberi reggelen. „Hallgasd!” – és akkor tisztán hallottam a lövéseket a város központja felől.

Ilyen gyorsan ember még nem gyógyult meg. Felöltöztem és a többiekkel elindultunk, (…) be a Nyugati pályaudvarhoz. Amikor odaértünk, hatalmas tömeget találtunk, orosz páncélosok álltak különböző helyeken. a páncélosok tetején magyar zászló volt. (…)

Egyszer csak egy teherautó érkezett. Tele lelkes és ugyanakkor kétségbeesett emberekkel. Azt a hírt hozták, hogy a város különböző pontjain a stratégiai helyekre befészkelődött ÁVÓ-sok lőnek a kenyérért sorban állókra, az utcán az általuk ellenségesnek vélt emberekre válogatás nélkül. Az volt a teherautóval érkezők elképzelése, hogy valahonnan fegyvert kéne szerezni, és ezeket az orvlövészeket valamilyen módon kifüstölni. Újabb hír érkezett valahonnan (ezeket soha nem lehetett tudni, hogy kitől és honnan), hogy Csepelen valamilyen fegyverraktárat a felkelők hatalmukba vettek, és ott fegyverekhez lehet jutni. Akkor amennyien csak tudtunk, felkapaszkodtunk a teherautóra, kimentünk Csepelre, és valóban úgy volt, hogy ott osztogatták a fegyvereket. És akkor mi jöttünk vissza ezzel a teherautóval a város szívébe. A Bakáts térre érkeztünk, ahol a templom tornyából két ÁVÓ-s tartotta rettegésben a környéket, és onnan lövöldöztek. Végül aztán valahonnan előkerült egy katonaviselt és jól célzó ember – hiszen mi még akkor nem voltunk katonák –, aki kilőtte az egyiket, a másik pedig megadta magát, és lejött. Hát ez volt az első, úgymond tűzkeresztségem, amit én aktívan éltem át, 1956. október 24-ének késő délutánján.

A következő napokban történt:

A Bocskai utca Arany János utcai sarkán állt egy nagy közért. Ez egy meglehetősen szegény környék, és

senkinek nem voltak rejtett élelmiszertartalékai, így aztán nagy volt a bizonytalanság és az éhezés.

Ez a közért be volt zárva, mi alakítottunk a hazatérő barátaimmal meg az itthoniakkal egy kis rendfenntartó csoportot, hogy az esetleges fosztogatásokat megelőzzük. Megkerestük ennek a Bocskai utcai közértnek a vezetőjét, megkértük, hogy nyissa ki, és miután mi a környéken minden embert ismertünk, akik odajártak vásárolni, a család létszámának megfelelően, azokból a tartalékokból átvételi papír és fizetés ellenében élelmiszert osztottunk. A mai napig is szeretettel gondolok erre az üzletvezetőre. Ő a saját hatáskörében nem merte ezt megtenni, ami egyébként teljesen természetes, így aztán mintegy kényszer hatására, de lehetett látni rajta, hogy teljesen egyetértve a mi döntésünkkel, kiárusította a közértnek a készletét, úgyhogy egy pár napra meg lett oldva a környéken lakók élelmezési gondja. (…)

Így telt el ez a pár nap, boldogságban, reménykedésben, várakozó állásponton, egészen november 4-éig.