De jó, hogy nem volt nálam a kulcsom!

Kicsivel hamarabb érek haza, mint szoktam. Elkezd ömleni az eső, az esernyőm alig véd meg, úgy zuhog. A kapuban azonban kellemetlen meglepetés ér: a kulcsom… hova lett vajon? Gyorsan átkutatom a kabátom összes zsebét, aztán feltúrom a táskámat is. Semmi! Többször csengetek a kaputelefonon. Csend. Senki sincs otthon. Most, ahogy belegondolok, eszembe jut, hogy Laura ilyenkor tornán van. Mielőtt becsöngetnék valamelyik lakóhoz, hogy engedjen be a kapun, megnyomom egy kicsit: szerencsém van, nyitva találom! Amit máskor nehezményezek (ugyanis rossz néven veszem, ha valaki figyelmetlenül nyitva hagyja az ajtót), az nekem most nagy szolgálatot tesz. Így legalább, addig is, amíg hazaér a feleségem, nem ázok odakint az esőben.

Lerázom az ernyőmről a vizet, felmegyek a lépcsőn, egészen addig az emeletig, ahol mi lakunk. Leülök a belső udvarra néző párkányra… és várok. Annyira banális, ami most váratlanul velem történt, hogy úgy érzem, nem éri meg most emiatt bosszankodni. Kár, hogy nincs nálam olvasnivaló, csak munkahelyi papírok, amiket így a nap végén már biztos nem fogok elővenni. Meg aztán ebben a félhomályban olvasni… Bizony, hányszor hoztuk elő a lakógyűléseken, hogy erősebb világításra lenne szükség. Most nekem mindenesetre pihentető ez a gyenge fény. Tényleg, jut eszembe, fel is hívhatnám Laurát, hogy siessen… de hiába keresem, a telefonomat sem találom. Hol jártak reggel a gondolataim? Jobb, ha nevetek egyet ezen is, és sztoikusan tudomásul veszem, hogy így jártam… Ha viszont jobban belegondolok:

hát ezért volt a mai nap ilyen szokatlanul szabad és könnyű. Se hívások, se üzenetek.

A következmény viszont a teljes elszigeteltség. Nem tudok bemenni a lakásunkba, ahol sok „hasznos” dologba foghatnék; de ki se mehetek sétálni egyet, annyira zuhog az eső. Telefonon se tudok beszélni senkivel. Tudnék viszont… ahogy a zsebeimet kutattam, kezembe akadt egy kis rózsafüzér. Egy tizedet már elmondtam reggel, a tömött buszon, de biztos nem fog ártani még egy. És mivel most ráérek, lassabban, nagyobb odafigyeléssel mondhatom az üdvözlégyeket. Nekifogok, mélyebben átgondolom a titkokat, a jelenre koncentrálok. Csak az üvegnek ütődő esőcseppek sustorgása hallatszik, és az olykor tompán kiszűrődő beszédhangok, telefoncsörgés.

Annak a jelei, hogy a látszat ellenére van itt élet, vannak emberek a falakon belül.

Miközben az imába merülök, sorra jutnak eszembe a ház lakói. Jórészt idősek, ritkán hagyják el az otthonukat, és látogatókat is ritkán fogadnak (ezért nincs nagy jövés-menés a lépcsőházban). Milyen kevéssé ismerem őket! Vajon mit csinálnak napközben? Miféle aggodalmaik, elégedetlenségeik, örömeik lehetnek? A rózsafüzért alkotó húsz „képben” összesűrűsödik a teljes isteni és emberi lét… A pápa azt mondja: a rózsafüzér „az emberi élet ritmusát adja vissza”: az enyémet, mindenkiét. A lakótársaimét is, akikért most imádkozhatok. Az üdvözlégyek egymásutánja megnyugtat és ellazít, a nap salakja lassan leülepszik, és úgy érzem, mintha távolabbról, mintegy a megszokottól eltérő „megfigyelőhelyről”, és tisztábban látnám a nap eseményeit.

Úgy érzem, szeretve és védve vagyok. Nagy béke száll rám.

Így, a rózsafüzérrel, amit csak a saját szavaimmal mondott imádság szakít meg, észrevétlenül eltelik két óra. Örömmel állapítom meg, hogy lelkileg is, fizikailag is felfrissültem. Zajt hallok lentről, a kapu felől. Aztán ismerős lépésekre kapom fel a fejem… Laura bejön a házba, és megáll a lift előtt. Felállok, hogy kihajoljak a lépcsőforduló korlátjánál, ahonnan én láthatom őt, de ő nem vehet észre engem. „Laura!…”, szólok neki halkan, hogy meg ne ijessze a hirtelen felbukkanásom. Boldog vagyok, hogy itthon van! Nem is annyira annak örülök, hogy véget ért a várakozás, inkább személyesen neki örülök.