Új légkör az irodában

John Mundell:

A Közép-Nyugaton élek Amerikában. Negyvenvalahány éve próbálunk egy mélyebb lelki életet élni a feleségemmel, Julie-val. Üzletember vagyok, a saját családi cégünk környezeti tanácsadással foglalkozik, amely a Fokoláre Mozgalom közösségi gazdaságának szellemiségében jött létre. Ennek a célja a javak méltányos elosztásának segítése a rászorulók között szerte a világon, illetve ennek a szemléletmódnak a megvalósítása a saját helyünkön, különösen a saját üzleti életünkben. Ez egy óriási kaland, és mindennap tanulunk belőle valami újat…

Ez a szemlélet vesz körül minket a nap huszonnégy órájában a munkánk során, és itt is adódnak a lehetőségek a konkrét szeretet-lépésekre. Például az irodai közegünkben van egy konyhánk, amely napról napra koszosabb és rendetlenebb lett. Az ember otthagyja a szennyes edényeket mosatlanul… Realizáltam, hogy egyre nagyobb gondot okoz ez a rendetlen konyha. Végül egy nap az összes munkatársunk elment inkább máshová ebédelni, mert nem akartak hozzáfogni a mosogatáshoz ilyen körülmények között… Akkor gondoltam, hogy itt az ideje cselekedni! Habár én vagyok a „főnök” és az „üzlettulajdonos”, elhatároztam, hogy nekilátok kitakarítani a konyhát! Elkezdtem mosogatni, kivittem a szemetet, ezért időm sem maradt enni. Mikor végeztem, le is járt az ebédidő, így visszaültem az íróasztalomhoz.

Közben a többiek visszatértek, és eléggé meglepődtek, ahogy beléptek a konyhába: „Azta, ezt meg ki csinálta?” Hamar rájöttek, hogy én voltam, és ez azt indította el, hogy mások is átvették ezt a hozzáállást: gondoskodni a környezetről, amelyben mozgunk nap mint nap. Valaki az asztalokat takarította le, másvalaki a fénymásoló környékét tette rendbe, következő nap valaki kekszet hozott nekünk… Terjedni kezdett egyfajta nyugalom az irodában, és megváltozott az egész légkör. Ez a kis lépés a részemről teret engedett egyfajta „megszentelt” térnek a munkahelyen, amelyben elkezdesz törődni az emberi kapcsolatokkal, mivel a fizikai közeg is támogatja ezeket a jó viszonyokat.

Azóta is rengeteg ilyen apró lehetőség adódik: szeretni a futárt, aki kihozza nekünk a csomagokat, odafordulni ahhoz, aki az irodánkat takarítja – az egész céget át tudja járni ez a fajta szeretet. Ezek a kis lépések segítenek minket azzá az új emberré lenni, akivé válni szeretnénk!

Julie Mundell:

Nemrégiben mentem nyugdíjba a férjemmel közös cégünkből. A Fokoláre Mozgalom és a közösségi gazdaság ideálján keresztül sok mindent tanultam, és bőven adódott lehetőségem gyakorolni is ezt az ideált cégtulajdonosként.

Miután évekig működtetünk a férjemmel egy irodát, vettünk egy saját épületet, és megbíztunk egy gondnok-céget a heti többszöri takarítással. Egy Heather nevű fiatal nőt küldtek, hogy porszívózzon, kitakarítsa az irodákat, a tárgyalókat, a konyhát, a mosdókat és kiürítse a szemeteseket. Az elkövetkező két évben Heather lett a mi elkötelezett „házvezetőnőnk”, és nagyon örültünk az általa végzett munkának és az alkalmazottainkkal való jó viszonyának.

Heather megosztotta velünk a magánéletét, a hullámvölgyeket, amelyeket dolgozó anyukaként átélt. A családjával és az édesapjával egy közös lakást bérelt, hogy megosszák az anyagi terheket, de Heather arra gyűjtött, hogy egyszer majd vehessen egy saját házat. Az életében sok volt a nehézség: családi kapcsolatok, kábítószer-használat, de ő mégsem panaszkodott. Megfogott engem az a derű és az a pozitív hozzáállás, amivel mindezt viselte.

Szorgalmasan és vidáman dolgozott, még akkor is, amikor a harmadik gyermekével lett várandós. Egészen a nyolcadik hónapig robotolt, hogy a maximális szülés utáni szabadságot kapja a babával. Mondtuk az őt alkalmazó takarítóvállalatnak, hogy szívesen fogadjuk a helyettesítést, de szeretnénk, ha Heather visszatérhetne hozzánk – és ebbe bele is egyeztek. Küldtem Heathernek egy üdvözlőlapot a szülés után, és vártam, hogy mikor jön vissza a szabadságról. Pár hónappal később fölhívtam őt, mert szerettünk volna adni neki egy kis ajándékot, és akkor tudtam meg, hogy a munkáltatója elbocsátotta őt a várandóssága miatt. Úgy tűnt, nem is közölték volna velünk, ha nem kérdezünk rá… Heather ezért több munkát is elvállalt volna, hogy meg tudjanak élni. Így hát udvariasan megszakítottam a szerződést az előző munkáltatójával, és megkértem Heathert, hadd lehessünk mi az első ügyfelei az újonnan induló, saját takarító-vállalkozásánál.

Sok hónappal később egy nap Heather különösen nagy örömmel jött munkába. Talált egy kis házat, amelyet ki tudott volna fizetni, és teljes árat ajánlott az eladóknak abban a reményben, hogy el fogják fogadni az ajánlatát. Azonban a jelzáloghitelező cég visszakozni kezdett Heather a hitelkártyája miatt. Nem volt rossz a kártya, csak egyszerűen nem volt még használva, mivel Heather mindenért készpénzzel fizetett. Így elutasították, és ettől nagyon összetört.

Mikor beszéltem a férjemmel, Johnnal, hogy hogyan is tudnánk neki segíteni, nem tudtuk volna fölvenni őt teljes munkaidős alkalmazottként, ezért nem jártak neki a munkaviszonyban állók juttatásai. De Heather olyan volt, mintha a saját emberünk lenne. Ezért a közösségi gazdaság példájából kiindulva megegyeztünk egy fizetési ütemtervben, és mi magunk adtunk neki kamatmentes hitelt, mert megbíztunk benne. Mi kezeskedtünk érte a jelzáloghitelező cégnél és a banknál. Anyagilag még jobban is jártunk a kölcsönnel, mintha fölvettük volna őt teljes munkaidőbe. Heather sírt a boldogságtól, mi is sírtunk… Végül Heather beköltözhetett a családjával az új otthonába, és büszkén mutatta nekünk és a munkatársaknak a fotókat az új házukról. Évek múltán is örömmel láttuk, hogy a mi kis lépésünk milyen jó hatással volt Heatherék életére.

Sajnos a történet nem ért itt véget. Egy nap Heather minden magyarázat nélkül nem jött dolgozni, és elérhetetlenné vált. Egy közös barátunktól tudtuk meg, hogy a családi és magánéleti problémái miatt kénytelen volt föladni a takarító-vállalkozását. Bár azóta sem hallottunk róla, imádkozunk érte és a családjáért, tudván, milyen nagy szükségük volt akkor a segítségre. Hálásak vagyunk Heatherért, és kívánjuk neki Isten szerető gondoskodását.

A közösségi gazdaság szellemiségét élve, évtizedek alatt számtalanszor megtapasztalhattuk ennek áldásait, és hálásak vagyunk az emberi kapcsolatokért, amelyeket az alkalmazottainkkal, munkatársainkkal ápolhattunk, amelyek a mi személyes kincseink.