Egy év – 2021. május 25-én halt meg Jeromos

„Mit sem aggódom, nem féltem életem,

csak hogy végigfussam a pályám,

s a feladatom teljesítsem,

melyet Jézus bízott rám.”

A hajrajeromos levelezőlista tagjai az édesapa naplószerűen írt krónikájából ismerhették meg az agydaganattal küzdő kisfiú kálváriáját, itt is olvashattunk belőle részleteket. A többszáz főnyire duzzadt közösség ima- és szeretethálót font a család köré: sok lelki és fizikai segítséget kaptak.

A diagnózis felállítása utáni hét hónapban voltak műtétek, többféle kezelés, fel-felcsillant egy reménysugár, de épp ma egy éve Jeromos visszaadta lelkét a Teremtőnek. Az utolsó hetekről itt olvashattunk.

Azóta havonta érkezik egy-egy levél a levelezőlistára, kincsként bukkannak elő emléktöredékek, fotók, Jerihez köthető események.

Alább az édesanya, Helga tolmácsolásából tudhatjuk meg, hogy telt az elmúlt tizenkét hónap, hogy telik Jeri első mennyei születésnapja:

“Most egy kicsit magunkról írok, amibe természetesen Jeri is beletartozik, hiszen nap mint nap velünk van.
Én, ahogy a betegségéhez is, a lassan egy éve tartó állapothoz is gyorsan-könnyen alkalmazkodtam. Nem azt mondanám, hogy nem telik el nap, hogy ne jutna eszembe. Pont a folyamatos jelenléte az életemben, a mindennapjaimban, óráimban, perceimben a jellemző. Egészen ahhoz hasonlatos, ahogyan Jézus is jelen van az életemben. Állandó biztonság. Egyfajta érzés. Jó érzés. (Vele fekszem, vele ébredek, vele járok-kelek. És néha még vele is álmodom.)
Domi mondta a minap, ha belegondol, hogy már 11 hónapja halt meg Jeri, olyan, mintha sokkal több idő telt volna el. Annyi minden történt. Ugyanakkor egy pillanat alatt visszaidézi (visszaidézzük) a Jerivel közös emlékeket – akkor pedig karnyújtásnyira az egész, mintha csak tegnap történt volna…
Megkaptam Levitől két (zöld-fehér) kötetbe gyűjtve a hajrajeromos leveleit és a válaszokat. Nincs nap, hogy ne venném kézbe és lapozgatnék bele. A levelezőlistán csak Benő és Kinga, a két nagy(obb) volt rajta. Most Ájó és Domi is szinte naponta kézbe veszik és lelkesen olvassák a leveleket. Domi egyet-egyet hangosan föl is olvas: “Figyelj, Mama! Ezt hallgasd!”
Bár ne lett volna igazam, de aggodalmam nem bizonyult alaptalannak. Az élményekben gazdag nyár után ősszel a “megszokott szürke hétköznapok” kihozták a fájdalmainkat, és – azt gondolom, nem titok – részt vettünk közösen egy családi gyászterápián. Amikor valaki kérdezi, hogy vagyunk, Levi mindig azt válaszolja: a körülményekhez képest jól. És ez igaz is, amennyiben ebbe a helyzetbe sajnos sok minden is belefér.

De azért néha bitang nehéz… nehezebb, mint Jeri betegségének hét hónapja alatt bármikor.

Ősszel kisebb átalakítást csináltunk a lakásban, s a Jeri-sarok is új helyre költözött, a gyerekszobából a nappaliba. Ott folyik igazán az élet, mondhatni, méltó módon a középpontba került, s még mindig egyre csak bővül…

Az egykori gyerekszoba “felszabdalása” is kicsit Jeri halálának a következménye: már inkább saját kis kuckókra van szükségük a gyerekeknek, mintsem közös nagy térre, ami az óriási fa sínpálya építéséhez egykor elengedhetetlen volt… Túladtunk a Jeri-korosztály játékain – könyvein, egy-két kedves darabot kivéve. Ha lehet így mondani, hirtelen “szintet léptünk”… megkértek például a gyerekek, hogy többet ne hívjunk hozzájuk vigyázót, ha Levivel elmegyünk itthonról, mert ők már nagyok… És tényleg. (Bizonyos szempontból persze…) Önállóan járnak különórákra, a legritkább esetben kell őket kísérni valahova, akkor is inkább csak a legkisebbet, Domit. Néha késő délután azon kapom magam itthon, mekkora a csönd, a nyugalom, és hirtelen nem találom a helyem. Nincs kivel játsszak, nincs kinek olvassak, nincs kinek a napi élménybeszámolóját hallgassam… igen, szintet léptünk…
Számomra praktikusan azt az óriási változást hozta Jeri halála, hogy 15 év itthon töltött GYED-GYES után életemben először munkába álltam. Egy pillanatig sem sajnálom az olasz-cseh szakot, de gyakorlatilag – néhány fontos barátságon kívül – egy nagy vargabetű volt, amennyiben már előtte, sőt egész kis gyerekkoromtól kezdve tudom, hogy kis gyerekekkel szeretnék majd foglalkozni. Ez a sajátjaim születése alatt-után csak még erősebb vágy lett bennem. Ősztől pedig egy kis bölcsi csodálatos emberkéivel töltök hetente három izgalmas napot.

Nemcsak nekem óriási változás ez a munka-dolog, hanem a gyerekeknek is, akiknek eddig állandóan kéznél voltam.

Lassan vége a tanévnek, és azt mondhatom, nagyon ügyesen abszolválták a feladatot. A fennmaradó két szabadnapomon vagy az éppen aktuális orvosi vizsgálatra kísérem valamelyik gyereket, vagy találkozom egy-egy ritkán látott rokonnal, baráttal, ismerőssel. Ezek a találkozások, beszélgetések és a rájuk való készület, várakozás igazán feltöltenek. Nagyon fontosnak tartom őket.

Jeromos halálának első évfordulója van, ma egy közös családi napot tartunk, hagyományteremtő céllal. Azért, hogy ma a már csak lélekben velünk levő Jeromos miatt legyünk együtt, ő kössön össze minket hatunkat. Az esti szentmisén pedig rá emlékezünk, és érte adunk hálát.”

Zárásul pedig álljanak itt az édesapa, Levente szavai a hajrajeromos mai leveléből:

“Kedveseink! Köszönünk minden jó szót és szeretetet, ránk gondolást és támogatást, amit az elmúlt egy évben is kaptunk. Még mindig jólesik minden apró gesztus. Jerike! Minden nap gondolunk Rád. Közhelynek gondolhatják sokan, de itt vagy velünk, kivéve a fizikai valódat. Legyél közbenjárónk, hogy jóban-rosszban egyre inkább tökéletesedni tudjunk a szeretetben. Várjuk a találkozást!”