A gyengeségeid segítenek új irányt találni

Olvasási idő: 2 perc

Ma egy olyan teljesítmény-központú kultúrában élünk, amely nem engedi meg, hogy lassítsunk. Úgy érezzük, kötelességünk mindig hatékonynak lenni, készenlétben kell állnunk és minden problémát meg kell tudnunk oldani. Azt is tapasztaljuk, hogy időnként a testünk és az elménk nem ugyanabban a tempóban halad: mintha szerepet játszanánk az élet színpadán, mert az őszinteség – amely a sebezhetőségünket és gyengeségeinket is magában foglalja – nem elfogadható és nem kelt tiszteletet abban a világban, amelyben élünk. De mi történik akkor, amikor a fáradtság már nem csupán a kimerültség jele, hanem áthatolhatatlan fallá válik?

Mit üzen az a hirtelen rosszullét, amely ágyba kényszerít éppen akkor, amikor ezer határidő szorít minket?

Hogy arcot és nevet adjunk ennek a folyamatnak, szeretnék mesélni egy tanárnőről, nevezzük Ilinek, aki – sokunkhoz hasonlóan – igyekezett figyelmen kívül hagyni teste jelzéseit egészen addig, amíg a teste maga nem kezdett „beszélni” helyette.
Egy délután Ili az elektronikus napló képernyőjét bámulta, mintha az egy leküzdhetetlen fal lenne. Körülötte a tanári szoba zsongása távoli, fémes zajnak tűnt. Abban a pillanatban a kitöltendő dokumentumok, a kijavítandó dolgozatok és egy problémás osztály mindennapi irányításának terhe már nem inspiráló kihívás volt, hanem súlyos kő a mellkasán. Ili a kezdődő kiégés tüneteit tapasztalta meg: azt érezte, hogy a korábbi elkötelezettsége már szenvedéssé vált. Heteken át figyelmen kívül hagyta a jeleket: az álmatlanságot, az emésztési nehézségeket, azt a fáradtságot, amelyet semmilyen alvás nem tudott enyhíteni.

Pszichológusként gyakran látom, hogy az egyén hajlamos egy „hamis ént” felépíteni magában, ahogy azt Donald Winnicott nevzte: a hatékonyság és megfelelés álarcát, amelyet a külvilág elvárásai (kollégák, intézmények, társadalmi normák) alakít ki. Amikor a „hamis én” kerül túlsúlyba, az „igazi én” – a legautentikusabb, ugyanakkor legsebezhetőbb részünk – szenved és a testen keresztül küld jeleket. Ili rosszulléte az igazi énjének segélykiáltása volt, amely arra kérte, hogy hallgassák meg.

A teljesítménykultúra arra tanított minket, hogy megállni gyengeség. Pedig a határoknak átalakító szerepük van. Viktor Frankl szerint az ember nem független a körülményektől (legyenek azok biológiaiak vagy társadalmiak), de mindig szabad abban, hogy hogyan viszonyul hozzájuk. A határaink megélése Ili számára azt jelentette, hogy a fáradtságot igyekezett többé nem elszenvedni, mint egy elkerülhetetlen ítéletet, hanem azt választási lehetőségként próbálta megélni.

Abban a „megadásnak” tűnő délutánban, csendben megállva, újrakalibrálta belső iránytűjét.

Megértette, hogy a szenvedése nem lesz hiábavaló, ha megragadja az alkalmat, hogy újradefiniálja cselekvése értelmét: nem hajszolja tovább a kötelezettségeket, hanem az értékeket keresi.

Hatalmas pedagógiai értéke van annak, ha megmutatjuk a saját határainkat. Ha mi, felnőttek, tanárok és szakemberek, tévedhetetlen gépekként tüntetjük fel magunkat, fenntarthatatlan és irreális mintát adunk a fiataloknak. A legfontosabb lecke, amit átadhatunk a körülöttünk lévőknek, hogy szabad megállni, hogy a fájdalomnak is helye van. Megmutathatjuk, hogy az emberség nem a tökéletességben rejlik, hanem abban a képességben, hogy méltósággal tudunk együtt élni a saját repedéseinkkel.

Ili másként tért vissza az iskolába. Megtanult nemet mondani, hogy őszintébben mondhasson igeneket. Felfedezte, hogy jelenlétének minősége többet ér, mint teljesítményének mennyisége. Mindig emlékeznünk kell arra, hogy a megállás nem időveszteség, hanem az irány újrakalibrálása. A megállás csendjében halljuk meg újra a vágyaink hangját, amelyeket a rohanás hajlamos elfojtani.