A gyónás pszichológiája

A gyónás a bűnbocsánat szentsége, melyet Jézus alapított a feltámadása után közvetlenül, amikor megjelent apostolainak és ezt mondta: „Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyert, akinek pedig megtartjátok, az bűnben marad” (Jn 20,21–22). Mondhatjuk tehát, hogy Jézus Krisztus húsvéti ajándéka a bűnbocsánat.

A bűnbánattartás mai formája az évszázadok során alakult ki. Az ókori zsidó szertartásban az engesztelés napján a főpap kézrátétellel egy kecskebakra ruházta Izrael népének minden bűnét, majd a bakot kiűzték a sivatagba. A korai keresztény közösség még a korabeli zsidó gyülekezeti fegyelmet folytatta, vagyis a nyilvános megrovás, a kiközösítés és a visszafogadás hármas rítusát. A bűnösnek vezekelnie kellett, ha vissza akart térni a közösségbe. A vezeklés mértékét a püspök szabta meg. Ehhez ismernie kellett az illető bűneit, tehát szükségessé vált a bűnbevallás. Ez régen, az ősegyházban a közösség előtt történt, később alakult ki, hogy csak két személy, a pap és a bűnbánó van jelen.

A gyónást minden esetben megelőzi a felkészülés, a lelkiismeret-vizsgálat. Lelkiismerete minden embernek van, ez olyan, mintha Isten szólna bennünk. Általa tudhatjuk, hogy jót vagy rosszat teszünk-e, jól vagy rosszul cselekszünk vagy szólunk.

A freudi pszichológiában a lelkiismeret, mint szuper-ego, felettes-én jelenik meg.

Gyakran hallani, hogy egyesek azt mondják, „én elintézem a bűneimet a Jóistennel, minek mondjam el a papnak is”. Jakab apostol levelében olvassuk: „Valljátok meg egymásnak bűneiteket és imádkozzatok egymásért” (Jakab 5,16). Ha kimondjuk, verbalizáljuk a bűneinket, konkréttá válnak előttünk is. Így nemcsak „általában” tudom, hogy bűnös vagyok, mint bárki más, hanem meg tudom nevezni, és akkor válik „letehetővé”, mint egy konkrét csomag. Ezt persze nem könnyű megtenni, de mégis érdemes.

C. G. Jung szerint a gyónás utáni megkönnyebbülés annak tulajdonítható, hogy megszűnik az ember erkölcsi elszigeteltsége, elzártsága, és szabadnak érzi magát.

Butler szerint négy indok készteti az embereket bűnbevallásra:

1.   feszültségtől való szabadulás

2.   elfogadás és feloldozás élménye

3    az igazi bűntudat megtisztítása a hamis bűntudattól

4.   az önjavulás érdekében vállalt felelősség

A hamis bűntudatot a túl aktív lelkiismeret okozza, amikor bűntudatot érzünk olyankor is, ha nem követtünk el semmi rosszat.

Az önismeret és önnevelés szempontjából fontos a bűneink, de a rossz tulajdonságaink – és persze a jó tulajdonságaink – konkrét ismerete. Nem rekedhetünk meg egy adott szinten, folyamatosan fejlődnünk kell. „Aki nem megy előre, az nemcsak lemarad, hanem hátrafelé megy” – olvashatjuk több lelki írónál. A gyónásra való készülés segíti az önismeretünket, szembesít saját magunkkal. A bűnbevalláshoz gyakran szégyenérzet is társul, de ne tévesszük össze, ez nem azonos a bűnbánattal, csak a bűntudattal. A szégyenérzetnek védő funkciója is lehet: a kísértés idején gondolhatok arra, hogy ha „hagyom magam” kísérteni, és belemegyek a bűnbe, akkor egyszer ezt meg kell gyónnom, és lehet, hogy ezt nagyon fogom szégyellni. Ezért inkább ellenállok, és nem követem el azt a bűnt.

A gyerekkori gyomorgörcsös, lábreszketős gyónásokat felnőtt korra felváltja a gyónás előtti kisfokú szorongás, amely teljesen normális, elfogadható dolog, de ha túl nagy mértékű, akkor érdemes foglalkozni vele. Akár úgy, hogy gyakrabban megyünk gyónni, szinte „hozzászokunk”, és természetes velejárója lesz a lelki életünknek, akár úgy, hogy a Butler szerinti indokok közül az első kettőre gondolunk, vagyis, hogy megszabadulunk a feszültségtől, és megéljük az elfogadás és feloldozás élményét – mindez „megér” egy kis szorongást. A felszabadultság érzése gyakran boldogságérzettel is társul, s ez örömmel tölti el az embert.

Persze, mindez a kegyelem hatására történik, de az már a teológia területe.