A hetedik év mindig válságot hoz?

A házasságok, a baráti vagy munkakapcsolatok ritkán rajzolhatók fel egy egyenes vonallal, általában hullámhegyek és -völgyek jellemzik őket. A párkapcsolatokban például belefáradás és eltávolodás jelentkezhet, és ha ezeket nem kezeljük bölcsen, szakításhoz vezethetnek. A kezdeti idealizációs szakasz, a „bármi jöhet, mi szeretjük egymást” szakasza ugyanis átadja a helyét a kiábrándulás fázisának. És kiderül, hogy az egyébként feddhetetlen, fegyelmezett és racionális hölgyek és urak borzasztó dolgokat képesek egymásnak mondani. A „nem megy”–napok mindenkit elérhetnek, ez nyilvánvaló. Még azokat is, akik az életszentségre törekednek. A lelkiállapotunkból következő hatásokról beszélgettünk Antonella Spanò pszichológussal.

Egy tanulmány szerint a szenvedélyek rövid életűek…

A szerelmesek az első évben az egyesülés időszakát élik meg: belevesznek a szétválaszthatatlan „mi” ködébe. Idővel aztán megkezdődik az individualizáció folyamata, és ezzel együtt jár a kiábrándulás: ilyenkor erőteljesen felszínre kerülnek a különbözőségek. Ezek azonban természetes ciklusok! A gyermekek érkezése is lényegi átalakulást hoz a pár életébe. Mindent, amit korábban kettesben csináltak, most hármasban, négyesben, ötösben kell tenniük. Bár mást állítanak, Olaszországban is sok a nagy család.

Sok házasságban a hetedik év a végállomás. Miért?

A hetedik év környékén a nagyobb gyerekek megkezdik az iskolát, egyre önállóbbak lesznek. Ez paradox módon megbillenti a kialakított egyensúlyt, újra kell tervezni a családi működést.

Sokan látványosan kifejezik a házastársuk iránt vagy miatta érzett dühüket, fájdalmukat. Melyik a jobb?

A düh és a fájdalom ugyanannak a folyamatnak, a szenvedés felismerésének és elfogadásának az elemei. Amikor tagadjuk a fájdalmat, akkor a harag csapdájába ragadhatunk. Nem démonizálhatjuk sem a fájdalmat, ami a változtatáshoz adja meg a kezdő lendületet, sem a dühből fakadó energiát, ami – ha nem elvakult düh dolgozik bennünk, akkor – segíthet minket a másik felé fordulásban.

Helyes, ha a társunknak, barátunknak feltárjuk, milyen lelkiállapotban vagyunk? Vagy tanácsosabb elrejteni és a békesség kedvéért azt mondani, hogy minden rendben?

Időnként azért nem engedünk utat a haragnak, mert olyan belső szabályoknak engedelmeskedünk, amelyek arra késztetnek, hogy a dühvel kapcsolatos megnyilvánulásainkat megfékezzük. Ilyenkor ez az energia nem kifelé irányul, hanem befelé, a szervezetünk felé, és depresszióhoz vezet. Ha kimutatjuk a haragunkat, akkor biztosan nem lesz hosszútávon bűntudatunk és nem őrizgetünk neheztelést. Mindez persze nem mentesít minket az alól, hogy megtanuljuk kezelni a haragot.

Miért van az, hogy a nők egymás közt jobban megértik egymást, de könnyebben össze is vesznek?

John Gray párkapcsolati tanácsadó szerint (ő A férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek című könyv szerzője) a férfi tetszeni akar, sikert aratni. Ennek elérése érdekében mindig azt szeretné bizonyítani, hogy igaza van, néha még úgy is, hogy emiatt a társával szemben érzéketlennek tűnik. Ha pedig így van, a nő védekező állásba helyezkedik. A nők viszont beszélni szeretnek, megérteni, elmondani, mi bántja őket, kommunikálják az érzelmeiket, és talán ezért van az, hogy az érzelmek nagyobb szerepet kapnak a nők egymás közti vitáiban.

Szükség van a kapcsolatokban válságokra ahhoz, hogy aztán újra harmóniát találjanak?

A szerelem elfeledteti velünk az „én”-t, hogy belevessük magunkat a „mi”-be. A krízis szorongást kelt bennünk, elveszítjük a „mi” igazodási pontjait, de éppen a krízisnek köszönhetően születnek új gondolatok, új dolgokat tanulunk magunkról. Megmutatkozik a két ember egyéniségének a szépsége. Nos, nem éppen az szolgálja-e a boldogságunkat, hogy egyre mélyebben megismerjük magunkat, a másikat, a személyiségünket, a testünket…?

A magunk és mások tökéletlensége miatt érzett csalódást jobb kimutatni vagy inkább tartsuk magunkban?

A szerelem kezdeti fázisában hajlamosak vagyunk a másikat idealizálni: olyan tulajdonságokkal is felruházzuk, amikkel talán nem is rendelkezik. Amikor viszont lekerül rólunk a rózsaszín szemüveg, egyszeriben elfog a magányosság érzése. Elvesztettük a másik felünket? Mi teljes emberek vagyunk, és nem varrhatjuk a másik nyakába azt a felelősséget, hogy neki kell kipótolni a mi hiányosságainkat. A kiábrándulás, a csalódás egy lépéssel közelebb visz önmagunk megismeréséhez.

A dolgok és önmagunk tisztázása után lehet-e újra és akár még jobban szeretni? Ha igen, mi segíthet ebben?

A humor, különösképp az önirónia segíthet csökkenteni a feszültséget egy szituációban. Annak felismerése, hogy „emberek vagyunk”, segítheti a konfliktus feloldását, és utána új szemmel, újraébredő vággyal tudunk a másikra nézni.

Mi tehát a receptje annak, hogy tartós legyen a házastársi, baráti, szülő-gyermek vagy szakmai kapcsolat?

Időről időre minden kapcsolatban fellépnek válságos időszakok, és ezek arra emlékeztetnek minket, hogy a kapcsolat törődést, odaadást és munkát igényel. Erősíteni kell magunkban azt az egészséges szokást, hogy el tudjuk ismerni, ha hibáztunk, időt szakítsunk a beszélgetésre, tartsuk féken az indulatainkat, ne dőljünk hátra, mint aki jól végezte dolgát, és sose feledjük, hogy a kapcsolat egy „együtt-működés”.