A hűség szabadsága

Olvasási idő: 5 perc

Az az igazi szabadság, ha mindent megtehetünk, még akkor is, ha ezzel éppen a társunk szabadságát korlátozzuk? Vagy jobb, ha tudjuk, hol vannak a határaink, és figyelembe vesszük a másik határait is? Hogyan tud a szabadság biztonságot és megtartottságot adni, ami pedig a hűség alapja? Hiszen a hűség egy tudatos, szabadon hozott döntés egy olyan kapcsolat mellett, ahol van tér változni, fejlődni, kérdezni és kölcsönösen kiteljesedni.

De ne szaladjunk ennyire előre. A katolikus esküvőn a pap első kérdése a jegyesekhez az, hogy “Megfontoltátok-e Isten előtt szándékotokat, és szabad elhatározásból jöttetek-e ide, hogy házasságot kössetek?” Vehetjük könnyedén ezt a kérdést, de vajon tényleg szabadok vagyunk a döntésünkben? Őszinték tudunk lenni önmagunkhoz, a belső vágyainkhoz? Biztos, hogy nincs időre, pénzre vonatkozó vagy más taktikai számítás a gondolatainkban vagy egyéb kényszerítő erő? Mi segít ilyenkor ránézni a kapcsolatunkra?

Jézus egysége és hűsége az Atyához, illetve szabadsága a döntésben jó példa lehet házasságunkhoz is. Hogyan lehet az ő példája erőforrás a házassági hűség szabadságához?

Öt gondolatot hoznék ide:

Első a lábmosás példája, a szolgáló szereteté .  “Ha én az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát…Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött annál, aki küldte” (Jn 13,14-16). Milyen szép, ha egy kapcsolatban a kölcsönösség, egyenrangúság, tisztelet, egymás segítése van jelen, ha figyelünk a másik szükségleteire is, nem csak a magunkéra. Jó, ha tudjuk, hogy mivel tudunk kedveskedni a másiknak, odafordulni felé, érdeklődni, meghallgatni. Ez segít, hogy a kapcsolatunk élő maradjon, ne üresedjen ki a mindennapok mókuskerekében. Persze ehhez szükség van önismeretre is, hogy tisztába legyünk az otthonról hozott batyuinkkal, mint például: “Tudjuk-e a másik szolgálatát elfogadni anélkül, hogy adósnak éreznénk magunkat? Tudunk-e szívességet kérni? Tudunk-e segítséget kérni és elfogadni? Vagy elvárjuk, hogy észrevegyék a szolgálatunkat, és megköszönjék?”

Azért fontos ezekkel tisztában lenni, mert a szolgáló szeretet önzetlen. De ha elvárás, teljesítménykényszer kapcsolódik hozzá, akkor az nagyon könnyen önzőséghez, mártiromsághoz, savanyú, örömtelen élethez vezethet.

Ráadásul nagyon nehéz szeretni valakit, aki folyton felhánytorgatja, hogy értünk mártíromságot vállal nap, mint nap.

Az ilyen mártíromságnak nincs is olyan jutalma, mint a Jézusért szeretetből szenvedést vállaló vértanúknak.

A második jézusi példa: “Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.” (Jn 13,34). Ő úgy szeretett, hogy meghalt értünk! Ez nem azt jelenti, hogy vérnek kell folynia a házasságunkban, hanem hogy apró dolgokban meg kell tudnunk halni az önzésünknek a másikért. Vagy olyan vagyok, mint a hős szerelmes a viccben, aki azt írja kedvesének, hogy: “Érted lehoznám a csillagokat, érted átúsznám az Óceánt, legyőzném a hétfejű sárkányt. Hétvégén, ha nem esik, jövök…”? Jó lenne DE és HA nélkül egyszerűen szeretni, IGEN lenni a másik számára. Néha nehéz a saját kényelmünknek meghalni, és kilépni a komfortzónánkból pl.: amikor már végre fáradtan beledőltünk az ágyba, mégis felkelni egy zsebkendőért, vagy az ablakot becsukni, függönyt elhúzni a társunkért. Naponta újra kell kezdeni és akarni a másikért való meghalást.

Jézus harmadik példája a féltékenység nélküli szeretet, ami a bizalom alapja. “Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket!” (Jn 20, 21.) – mondta a búcsúbeszédében. Minden hatalmát átadta a tanítványoknak, és újra és újra figyelmeztette őket, hogy ne versengjenek egymással (Mk 10, 35.) A házasságban is könnyen felütheti a fejét a féltékenység, a versengés: a gyerek szeretetéért, a szülőkről való le nem válásért, a munkahelyi kollégákkal töltött több időért. De féltékenyek lehetünk a másik jobb keresetére, képességeire, telefonon eltöltött túl sok idejére. Sorolhatnánk napestig, de ennél sokkal fontosabb, hogy észrevegyük a bennünk mozgó érzéseket, merjük nevén nevezni, a másik minősítése nélkül. Féltékenységünk sokszor önértékelési hiányból eredhet. Hogyan tudjuk egymásban segíteni, formálni, hogy a másik értékesnek lássa magát, és tudjon bízni bennünk? A házastársunkkal való kapcsolat fontosabb, mint a gyerekeink és szüleink iránti elköteleződésünk, mert ebből a szeretetből tud túlcsordulni és továbbadódni a mi szeretetünk a környezetünknek.

Ebből fakad Jézus és az Atya kapcsolatának negyedik példája, a feltétlen szeretet. Jézus erről tanított minket a tékozló fiú történetében (Lk 15,11), és erről tett tanúságot a házasságtörő asszonyhoz való irgalmas odafordulásában is (Jn 8,1). Krisztus ezekben a történetekben a hűségre, az irgalomra és a megbocsátásra hív bennünket – arra a szeretetre, amely Isten saját életéből fakad.

Ennek a szeretetnek az első kihívásait megtapasztalhatjuk, amikor azt vesszük észre a párunkon, hogy azok a tulajdonságok, amelyek kezdetben apró hibáknak tűntek – vagy akár vonzó vonások voltak –, idővel terhessé, sőt kifejezetten irritálóvá válnak. Sokszor jelentéktelen dolgokról van szó: az egyikünk kétszer zárja az ajtót, a másik egyszer; főzés után nyitva maradnak a szekrényajtók; a ruhák nem kerülnek vissza a helyükre. Ezek önmagukban apróságok, ám ha naponta újra és újra megjelennek, vagy érzelmeink felnagyítják őket, könnyen komoly feszültség forrássá válhatnak.

A lényeg, hogy ne halmozzuk magunkban a lenyelt sérelmeket, majd egyszer csak robbanjunk. Sokkal építőbb, ha tudatosan időt szánunk arra, hogy nyugodt, méltó módon – akár leírva, átgondolva – megosztjuk egymással mindazt, ami bennünk van, és kimondjuk: mindezekkel együtt is szeretlek.

A feltétlen szeretet képes formálni bennünket az elfogadásban, és szabadságot ad a másiknak is arra, hogy saját tempójában, képességei szerint fejlődjön.

Mindez azonban nem működik magától. Sok minőségi időre, őszinte beszélgetésekre és egymásra való figyelésre van szükség. Ne engedjünk annak a kísértésnek, hogy kapcsolatunk ellaposodjon a munka, a fáradtság vagy a túlterheltség miatt. Maradjunk kíváncsiak egymásra, legyünk nyitottak az újra, és randizzunk továbbra is.

Talán korunk egyik legnagyobb kihívása az, hogy képesek legyünk valóban jelen lenni egymás számára: úgy együtt időt tölteni, hogy semmi ne vonja el a figyelmünket. Olyan pillanatokat teremteni, amikor merünk lelkünk mélyéről beszélni, hálát adni, és irgalommal megosztani egymással azt is, ami fáj. Ez segít hozzá ahhoz a belső bizonyossághoz, hogy adhatom önmagam, mert tudom: a másik szeret és elfogad. Mekkora szabadság ez!

Az ötödik gondolat, amikor Jézus a keresztfán egy zsoltár szavaival így imádkozik : „„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27, 46.). A teljes elhagyatottságban is végtelenül szeretett bennünket, azonosult velünk minden fájdalmunkban. Nem vagyunk egyedül a küzdelemben, mert Jézus ott van velünk, fogja a kezünk, és az “elhagyott Jézus” fájdalmában tudhatjuk, hogy “elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg” (2Kor 12, 9). Egymás keresztjének, fájdalmának megosztása, hordozása erősíti a kapcsolatunkat, és minket is.

Zárásként a hűség szabadságát számomra legjobban Pilinszky János Átváltozás című verse fejezi ki:

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.

Csúf, de te gyönyörűnek találtál.

Végig hallgattad mindig, amit mondtam.

Halandóból így lettem halhatatlan.