A személyes kapcsolódás a nevelésben

Olvasási idő: 4 perc

A világban minden egyre inkább a digitalizáció irányába halad, a teljes emberi élethez azonban szükségünk van a hiteles kapcsolatokra, legyen szó barátságról, házasságról, kollegiális vagy családi viszonyokról, és kiemelten fontos ez a tanár-diák kapcsolatban is a nevelési folyamat során. Ahhoz, hogy ezekben a helyzetekben jó élményeket szerezzünk, hogy a másik ember érezze, hogy fontos számunkra, érdemes néhány alapszabályt betartani. Ne feledjük: az iskola nem csupán az oktatás színtere, hanem mindenekelőtt a nevelésé, ahol a kapcsolati és emberi valóság hozzájárul a testi-lelki fejlődéshez.

Az odafigyelés

Az ember társas lény. Az emberi lét paradoxona, hogy az egyéniség csak a kapcsolatokban valósul meg, és az egyén a másik általi kölcsönös elismerés nélkül nem létezik. Ezért az odafigyelés a legfontosabb képesség az együttélés során, mivel az igazi, hiteles figyelem lehetővé teszi a másik számára, hogy felfedezze önmagát, és mindenekelőtt azt érezze, hogy fontos másoknak.

Az odafigyelésnek háromféle módját ismerjük, de ezek közül kettő nem megfelelő:

• Zavart odafigyelés: gyakran előfordul, hogy valaki beszél hozzánk, de mi közben mást csinálunk, máson jár az eszünk: egyszerre próbálunk meg figyelni a beszélőre és a saját tevékenységünkre. Ez megalázó a másik számára, mert úgy érzi, hogy nem hallgatják meg, ezért szomorúság és üresség tölti el.
• Töredezett odafigyelés: ez akkor következik be, amikor folyton félbeszakítjuk a beszélőt, hogy elmondjuk a véleményünket, így megakadályozva őt abban, hogy befejezze a mondandóját. Milyen rossz érzést kelthet az ilyen figyelem! A másik ismét megalázva érzi magát, és nem fejezheti ki a saját gondolatait.
• Igazi és mély odafigyelés: ez olyankor történik meg, amikor teljesen a másik rendelkezésére állunk, és „kiüresítjük magunkat, hogy befogadjuk, amit a másik mondani szeretne”. Ehhez két dologra van szükség: először is, egy kicsit vissza kell fognunk magunkat, hogy amíg a másik beszél, ne zúdítsuk rá a saját gondolatainkat,; másodszor, hogy türelmesek legyünk, és teret adjunk a neki, hogy mindent elmondjon, amit szeretne.

Carl R. Rogers (1902–1987) A személyközpontú terápia című könyvében „alapvető erőnek” nevezi az empatikus figyelmet, mely az ember kibontakozását belülről motiváló, általa „aktualizáló tendenciának” nevezett késztetést elősegíti. Az ember ettől a figyelemtől fejlődik és növekszik. A mély odafigyelés tehát az alapja az empatikus kapcsolatnak anya és gyermek, a párok, a tanárok és diákok, valamint általában az emberek között: ez hozza létre a kölcsönös és mély megértést, amely egész életünkben elkísér minket az emberi kapcsolatainkban. Ez a figyelem konkrétan abban nyilvánul meg, hogy hagyjuk a másikat mindent elmondani, amit akar, és közben teljes mértékben odafigyelünk rá. Ezzel kapcsolatban különösen kifejező Simone Weil francia filozófus gondolata: „Az odafigyelés az emberek közötti legszebb dimenzió.” És ez valóban így van, mert a másik felé irányít, és teljes befogadásra késztet, amelynek eredményeképp a másik úgy érzi, hogy befogadják, szeretik és megbecsülik.

A szó

Mennyire fontos, hogy szavaink az odafigyelésből és a meghallgatásból szülessenek, hogy tükrözzék a másik gondolatait is, és így a beszédünk szeretet-tetté váljon, amiben megjelenik az az idő is, amelyet a másik meghallgatásával töltöttünk.

Ne feledjük: a szó táplál, értelmet ad, sőt, csodákat tehet, ha tiszteletet és hitelességet fejez ki.

Beszédünk soha ne legyen durva vagy elhamarkodott, hanem mindig adjon értéket a mondandónkhoz. Ezért fejezzük ki magunkat egyszerűen, tömören, világosan és mindenekelőtt igaz módon. Beszédünk legyen mindig őszinte és hiteles. Ez megbecsülést fog kiváltani másokból, ami a szeretet legmagasabb szintje.

A beszéd és a meghallgatás tehát a társas kapcsolatok és a nevelési folyamat két alappillére.

Nem az elvárások, a jövőtől várt fejlődés és az emberi törekvések az oktatás és nevelés fő ösztönzői, hanem a meghallgatás és a párbeszéd. Csak akkor jöhet létre hiteles kommunikáció, ha a másikat „tőlünk eltérőnek”, de „számunkra fontosnak” látjuk.

A támogatás

Az odafigyelés és a szó mellett a támogatás a harmadik fontos összetevő, amely a bizalom kifejezésében nyilvánul meg gesztusaink, szándékaink, elhatározásaink és szavaink által. Mindenkit támogatnunk kell – még akkor is, ha a másik hibázott. A támogatás a kapcsolat alapja. Ha az odafigyelés és a szavak jelentik a két szárnyat, amely repülésre késztet, akkor a támogatás a föld, az „oktatás termékeny talaja”.

A tanárnak is mindig támogatnia kell a tanítványait, még akkor is, ha az nem tanult vagy rosszul viselkedett. A pedagógus mondhatja, hogy „Látod, nem tanultál, kénytelen voltam rossz jegyet adni”, de a végén mindig hozzá kell tennie: „Biztos vagyok benne, hogy legközelebb jobban fog menni!”

A támogatás azonban fontos előfeltételeket kíván meg:

• pozitív látásmódot a másikról,
• mindig a jelen pillanatban kell látnunk a másikat, elfelejtve az esetleges korábbi sérelmeket,
• hinni abban, hogy mindenki képes az újrakezdésre.

Ha a tanár odafigyel ezeknek az alapelveknek a gyakorlására, a diákok megízlelik az együttlét szépségét, és megértik, hogy olyan felnőtt nevelők veszik körül őket, akik törődni akarnak velük. S ha minden emberi kapcsolatunkban így viszonyulunk egymáshoz, a felnőttek társadalma is békésebb lesz, nemcsak az iskola.