Érettségi bizonyítvány az élettől?

Nyár van, meleg, erős párás kisugárzás. Az emberek csak petyhüdten lihegve legyezgetik magukat és várják, hogy induljon a gép. Késik a repülő, kis műszak hibát kell elhárítani, egyre feszültebb a hangulat. Az egyik szorong, hogy nem fogja elérni a csatlakozását. A másik tudja, hogy ezen a helyzeten ő most nem fog tudni változtatni. Tudja azt is, hogy nem a légi kísérők és a pilóta tehet róla. Csendben felhívja az érkezésnél őt várót, hogy késni fog, türelmét kéri. A harmadik eleinte csak magában morog, majd kezdi hergelni a környezetét, a végén nekimegy a légikisasszonynak, meglöki és ócsárolja, hogy milyen szörnyű ez a helyzet. Mind a három személy negyvenen felüli felnőtt. Tényleg felnőtt?

Címkézhetnénk az egyiket szorongónak, a másikat nyugodt problémamegoldónak, a harmadikat indulatkezelési nehézségekkel küzdőnek. A Kisherceg szerint ez a címkézés is olyan „fölnőttes” dolog, hiszen ítélkezés, beskatulyázás van mögötte. De engem jobban érdekel, hogy mitől lesz valaki érett személy? Mitől válunk a kamaszkorban zajló érzelmi hullámzások végére, mélyebb kapcsolatokra kész, elkötelezett, felelősségteljes emberekké?

Talán az segíthet, hogy bárhogyan is viselkedünk, arra idővel rá merünk nézni, és képesek vagyunk magunkon dolgozni és felelősséget vállalni a tetteinkért. Az érzéseink tudatosításával, a valós szükségleteink felismerésével nem ösztönszerűen reagálunk majd helyzetekben. Hibáink miatti bocsánatkérésünk mögött valós megbánás és esendőségünkből való tanulás látszik.

Felelősségvállalás és -tanulás: hogy hat ránk ez most? „Hibázhatunk, de a hibáinkból tanulhatunk is” vagy „nekünk mindig tökéletesnek kell lenünk”? Ez utóbbi esetben egy „elesés” miatt könnyen hazudni, tagadni fogunk, hogy mi ott se voltunk. Vagy esetleg tetteink következményeit mindig más oldja meg helyettünk? Vagy mindig másra hárítjuk a felelősséget?

Merünk-e őszintén szembenézni azzal, amit tettünk, és hogy a tetteinknek következményei vannak? Tudunk-e határt szabni az ösztöneinknek, és tiszteletbe tudjuk-e tartani mások határait? Tudunk-e együtt élni saját magunkkal, vagy állandó zaj, projekt és mozgás kell, hogy ne kelljen reflektálni a napunkra, életünk történéseire?

Az első, ami tovább gondolásra ad lehetőséget – a szüleink mintája, az otthonról hozott batyu.

Ahány ember, annyi életút, ezért nem is sablonokat szeretnék adni, csak hangolódni erre a témára, hiszen mindannyiunkat érint, akár mert éppen benne vagyunk, akár mert a gyerekünk van ebben a folyamatban, esetleg barátunk, ismerősünk. Ha felismerjük a rossz mintákat, mi magunk elkerülhetjük talán azokat.

Beszélgettünk-e gyerekünkkel a hivatásáról, az élet értelméről, párkapcsolatról és a merre tovább kérdésekről? Igyekeztünk-e életre nevelni őket, sok önállósággal, tetteikért felelősségvállalással?

Ami az első gyerekünknél még akadozott, az a többediknél lehet már könnyedebben ment. Tanulhattunk a hibáinkból, és bízhatunk benne, hogy a nagyobb, már „felnőtt” korú gyerekeink éppen úgy dolgoznak tovább magukon, és nem minden felelősséget ránk, szüleikre hárítanak. „Miattatok ment félre az életem!”

Persze arról azért muszáj beszélni, hogy ha huszonsok évesen szüleink még mindig úgy gondolják, ők jobban tudják mi a jó nekünk, és ezt rendszeresen meg is mondják. Vagyis nem hisznek abban, hogy akit felneveltek, tud jó döntéseket hozni! Ha kérdeznénk is a véleményüket (mert olykor tényleg segítség lenne), akkor sem a megoldást kellene mondaniuk, csak annyit, hogy ők mit csinálnának egy ilyen helyzetben. Ezzel szabadságot adnának nekünk, hogy átgondoljuk, egyetértünk-e vele vagy sem. És dönthetünk másképpen is! Ezzel a bizalommal szárnyakat tudnának adni a felnőtté válás útján.

A tetteinkért való felelősségvállalás mellett nagyon fontos, hogy tudunk-e önzetlenül szeretetet adni? Észrevesszük-e mások, de a saját szükségleteinket is?

Ez akkor megy, ha szeretve érezzük magunkat. „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Mt 22, 39. De milyen nehéz is ez! Főleg, hogy ha mindig elvárásoknak kellett megfelelnünk, hogy megdicsérjenek, tetteinkért szeressenek! Aki így nő fel, nagyon komoly belső munkával tudja csak megérteni, hogy Isten szeretete ajándék, nem kell azért valamit tenni, hogy szeressen minket! „Ő már előbb szeretett minket!” 1Jn 4,19 Illetve „nem a szolgaság lelkét kaptuk, hogy ismét félelemben éljünk, hanem a fogadott fiúság lelkét nyertük el.” Róm 8,15 Milyen felszabadító tud lenni, ha rájövünk, hogy minden, amink van, az ajándék! Minden, ami van, az lehet, mert Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte! Jn 3,16

A szüleink is emberek, és mint ilyenek, nem tökéletesek. Sőt, lehet, hogy nagyon nehéz terhet tettek ránk, de minden nehézségünkért nem okolhatjuk őket. A fejükre sincs értelme már ráolvasni, mert a múltat visszacsinálni úgysem lehet. Ők pedig a „de hiszen én jót akartam” felkiáltással csak széttárhatják a kezüket. Azonban a sebek és a nehéz mintázatok felismerésével, tudatosításával már lehet foglalkoznunk. Sőt a velük való munka erőforrásunkká válhat. Ez persze nem megy egyik pillanatról a másikra.

Sokat tud segíteni, ha vannak olyan kapcsolataink, ahol szeretetet, elfogadást kapunk, ahol értékesnek érezhetjük magunkat és érezzük, hogy nem a teljesítményünk miatt szeretnek minket.

Nem a teljesítményünk alapján kell szerethetővé válnunk és értékesnek éreznünk magunkat. Sajnos azonban egy nagyon teljesítmény orientált világban élünk, ezért nem mindig találunk ilyen kapcsolatokat vagy nem könnyű elhinni, hogy ilyen létezik!

Mégis mi segíthet abban, hogy már a létünk miatt szerethetőnek érezzük magunkat?

Elkeseredésünkben a lenti igeszakasszal imádkozva megélhetjük, hogy a Teremtőnk számára fontosak és becsesek vagyunk. Ez segíthet Önmagunk helyes szeretetéhez, ami nem egoizmus, hanem olyan biztos stabilitás, ami által tudunk őszintén másokat is megajándékozni.

„Most hát ezt mondja az Úr, a teremtőd, az alkotód: Ne félj, mert megváltalak; neveden szólítalak: az enyém vagy. Ha tengereken kelsz át, veled leszek; és ha folyókon, nem borítanak el, ha tűzön kell átmenned, nem égsz meg, és a láng nem perzsel meg. Mert én, az Úr vagyok, a te Istened, Izrael Szentje, a Megváltód. Mert drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek.” ^{Iz 43, 1}

A fentieket mérlegelve tudunk-e szabad döntéseket hozni a hivatásunk, párkapcsolatunk, és más életünkre hatással levő kérdésekben? Ezek mellett az „életfeladatok” mellett pedig elköteleződni és kitartani? Lehet ránk számítani? Tudunk-e bízni és ráfeküdni Isten vezetésére az életünkben? Hiszünk abban, hogy ezen az úton nem egyedül haladunk: Jézus velünk van?

Ha válaszunk az igen felé hajlik, bízhatunk benne, hogy az élet is kiállítja nekünk az érettségit.