A szerelem vészjelzései

Új, bővített kiadásban jelent meg magyarul Rino Ventriglia pszichiáter, párterapeuta Vészjelzések a párkapcsolatban. Mentsük, amíg menthető című könyve. Az olasz kiadás kapcsán vele készült interjúból közlünk részletet, melyben felvillantja könyvének főbb témáit. Rino Ventriglia a tranzakció analízis iskoláját követve dolgozta ki terápiás módszerét, mely sokat merít ugyanakkor az egység lelkiségének gondolataiból is. A könyv megrendelhető itt.

Szakmai és emberi tapasztalataidnak köszönhetően rengeteg párral találkoztál és követted történetüket. Hogyan alakul egy párkapcsolat?

Egy pár története olyan, mint egy utazás, amely sok állomásból áll. Az első a szerelembe esés. Ezután következik a házasélet első éveinek szakasza, a gyermekek születésével; körülbelül tíz évre rá következik a hosszútávú családszervezés szakasza, amelyben egyre inkább stabilizálódnak, mint pár, egészen a közös öregedés szakaszáig. Mindez hasonlít ahhoz, ahogy egy öntudatlan kisgyermekből érett felnőtt, majd idős ember válik.

A szerelembe esés első, gyönyörű szakasza után a kapcsolatnak szüksége van egyfajta „szétválásra”: eltávolodnak, hogy azonosulni tudjanak egymással. A szerelembe esés fázisában normális, hogy a másiknak csak a pozitív tulajdonságait látjuk, minden szépet kivetítünk rá, és ezeket fedezzük fel benne. Egy idő után azonban elkezdjük a másikat olyannak látni, amilyen, hibáit, korlátait is. Amikor ebben a fázisban a partnerek kitartóan keresik egymás társaságát, szembesülve a különbözőségeikkel törekszenek a párbeszédre, akkor a két fél „internalizálja”, magába építi a másikat, ezáltal kielégül bennük a partnerhez való tartozás igénye. Ilyenkor az ember úgy érzi, hogy a másik szinte benne él.

Szexológiai szempontból is nagyon fontos, hogy erre az egymásban élésre eljussanak, mert ez azt jelenti, hogy megfelelő a távolság közöttük: nem fúzió, de nem is közömbös párhuzamosság.

Ha ez a megfelelő távolság kialakul, a függetlenségre és az egymásra utaltságra való törekvés egyensúlyban van, akkor a találkozás kölcsönösséggé, a párbeszéd pillanatává válik.

Ez a szétválási szakasz nagyon kényes időszak, mert kétségek merülhetnek fel bennünk, hogy megfelelő a partnert választottunk-e. Ezért van a legtöbb szakítás a házasság első éveiben, éppen akkor, amikor ez az egyébként nagyon is szükséges szakasz kezdődik. A csodálatos energia, a szerelembe esés, amelyet Isten két ember szívébe helyezett, arra késztette őket, hogy felépítsék maguk között a köteléket, és ez most gazdagodik a fenntartásához a szükséges összetevővel: a szeretettel, felelősséggel, elkötelezettséggel, lemondással, áldozattal, hálával, irgalommal, mindazokkal a fogalmakkal, amelyeket a fogyasztói társadalom el akar vetni, pedig ezek alkotják a két partner közötti szerelmet.

Párkapcsolati életünk tehát az egyik fázisból a másikba való átmenetekből áll, olyan pillanatokból, amelyeket „válságnak” nevezhetünk, ami etimológiailag „átmenetet” jelent. A fázisok közötti átmenetekből, válságokból fakadó frusztrációk arra szolgálnak, hogy tisztázzuk elvárásainkat, igényeinket és ebben az esetben pozitív a szerepük. Ha azonban ezeket a frusztrációkat elfojtjuk magunkban, akkor „mérgek” halmozódhatnak fel bennünk, amelyek kikezdhetik a pár intimitását és egységét.

Valójában, ha a pár megáll az általunk leírt szakaszok egyikénél, anélkül, hogy továbblépne a következőre, a kapcsolat éretlen marad, ami nehézségekhez és szenvedéshez vezet.

Hogyan ismerhetjük fel a kialakulóban lévő vagy közelgő válságot?

Könyvünkben a válságokat előre jelző jelenségeket az autó műszerfalán lévő figyelmeztető lámpákhoz hasonlítjuk. Amikor felvillannak, meg kell állni, és meg kell nézni, hol a hiba, mert különben folyamatosan pirosan világítanak és akkor a hiba javíthatatlanná válik. Nézzük meg például, mi történik, ha az első fázisban, a szimbiózis fázisban leáll a folyamat.

Egy párkapcsolatban normális, hogy a tehetségünket egymás rendelkezésére bocsátjuk, normális, hogy van egyfajta „funkcionális szimbiózis” közöttünk, azaz sok mindenben segítünk egymásnak, akár kérés nélkül is.

Nem egészséges viszont, ha „komplementer strukturális szimbiózis” alakul ki közöttük, vagyis ha egy párkapcsolatban megmerevednek a szerepek: az egyiknek mindig szüksége van valamire, a másik mindig csak ad. Ez olyan, mintha egy mindenben gondoskodásra szoruló kisgyermek és egy szülő közötti kapcsolatról lenne szó. Kockázatos ez a helyzet mindkettőjüknek, annak is, aki a másikat neveli és annak is, aki mindig gyermekként viselkedik. Mindkettejükben felgyűlhetnek a negatív érzések: bánat, düh, amelyek hosszú távon szélsőséges elutasítási reakciókhoz vezetnek.

Aztán ott van a „versengő szimbiózis”; ebben az esetben minden okot ad a veszekedésre, a merev szerepek érvényesítésére. Ilyenkor a kommunikáció valódi célja a másik feletti érvényesülés. Többször láttunk már olyan helyzeteket, amikor egy pár élete az állandó konfliktusra épül.

Ha a szétválási fázisban következik be a blokk, a különbözőség válik konfliktussá.

Hogyan lehet a válságokat időben felismerni és kezelni?

Annak érdekében, hogy időben felismerjük és kezeljük a válságokat, érdemes néhány figyelmeztető jelre odafigyelni. Például, ha a párunkkal már csak a tennivalókról beszélgetünk, és nem osztjuk meg érzéseinket, tapasztalatainkat, lelki dolgainkat. Ilyen esetekben meg kell állni és meg kell kérdezni magunktól: „Mi történik velünk?” Aztán időt és módot kell találni az igazi beszélgetésre.

Máskor előfordul, hogy az egyik fél váratlanul „robban”: hangos kiabálás, aztán talán egy tányér is elrepül… Miért történik ez? Valószínűleg a sok felgyülemlett érzelem miatt, amit nem sikerült kifejezni. Megtörténhet, hogy az egyik fél fogja magát és távozik, mi pedig azt halljuk: „De hát olyan jól kijöttek egymással, hogy lehet, hogy most szétmentek?”

^{Az olasz, a német és a brazil kiadás}

Más esetekben az egyikük hajlamos az elszigetelődésre, és lassan árnyékzónákat alakít ki magának, lemondva a párbeszédről, mert azt gondolja: „Ezt nem mondhatom el neki, mert úgysem érthet meg.” Vagy: „Nem mondhatom el neki, mert túlságosan nagy fájdalmat okoznék, ezért inkább hallgatok.” Ezek az árnyékzónák egyre nagyobbak és egyre sötétebbek lesznek.

A szexuális vágy csökkenése is fakadhat a kommunikációs nehézségekből, hiszen a házassági intimitás végül is a szerelem egyik nyelve.

Mindezekben az esetekben elengedhetetlen, hogy a pár időt találjon a beszélgetésre. A kommunikáció első pontja, hogy képesek legyünk meghallgatni, teret engedni a másiknak,

de aztán azt is meg kell értenünk, hogyan és mikor fejezzük ki, amit fájdalomként, dühként vagy vágyként érzünk, és ez párbeszédet, majd érzelmi, lelki, spirituális közösséget teremthet.

Amikor a dolgok rosszul mennek, keserűséget vagy csalódást érzünk, mert nem érezzük magunkat megértettnek. Ilyenkor néha öntudatlanul is menekülő utakat választunk.

Ilyen menekülés lehet a túlzott munka, az állandó internetezés, a szerencsejáték, az alkohol és a drogok is. Ezek elhomályosítják a belső fájdalom és üresség érzését. A megcsalás tulajdonképpen menekülési útvonalként is felfogható: egy harmadik személy beszivárgott a párkapcsolatba, mert valójában a két partner között – talán anélkül, hogy észrevették volna – kialakult egy olyan távolság, amely ezt lehetővé tette, hiszen, ha a párkapcsolatban szoros a kötelék, akkor senki sem lép be oda. Mindezekben az esetekben fel kell tennünk magunknak a kérdést: Mi elől menekülök?

A szeretet köteléke által egyesített két ember felelőssége, hogy őrizzék azt, ne engedjék, hogy bármi vagy bárki közéjük álljon, szétválassza őket.

Milyen erőforrásokat lehet felhasználni a válságos pillanatokkal való szembenézéshez és azok leküzdéséhez?

Értékes erőforrás a megbocsátás. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy szemet hunyunk a szenvedésünket okozó történés felett, nem is pusztán az igazságosság iránti vágy kielégítése; nem jelenti azt, hogy elfelejtjük a kapott sérelmet. A megbocsátás a gyűlölettől való megszabadulás.

A valódi megbocsátáshoz vezető út megkönnyítése érdekében fel kell ismerni saját korlátainkat, meg kell értenünk azokat a külső tényezőket, amelyek a bántáshoz vezettek, ki kell lépni saját magunkból, és ha lehetséges, bele kell képzelni magunkat az elkövető helyébe. Elengedhetetlen ugyanakkor, hogy képesek legyünk kifejezni saját fájdalmunkat, lemondva a bosszúról és a „kárpótlásról”, mint jövőbeli követelésről. Annak, aki megsebezte a másikat, meg kell mutatnia, hogy megértette a hibáját, és el kell köteleznie magát partnere megnyugtatására.

A megbocsátás mindig ajándék. Amikor a férfi és a nő megtanulnak bocsánatot kérni és elfogadni egymás bocsánatkérését, a házastársi kapcsolatuk növekszik bizalomban, érzékenységben és megértésben, és képessé válnak arra is, hogy ezzel a megújult szeretettel megfertőzzenek más embereket, párokat és családokat is, akikkel életük útján találkoznak.