Advent a kapcsolataim tükrében

Ady szavaival: „Mikor elhagytak, mikor a lelkem roskadozva vittem, csöndesen és váratlanul átölelt az Isten. Nem harsonával, hanem jött néma, igaz öleléssel. Nem jött szép, tüzes nappalon, de háborús éjjel. És megvakultak hiú szemeim. Meghalt ifjúságom, de őt, a fényest, nagyszerűt, mindörökre látom”.

Isten kapcsolatra teremtett minket. Arra, hogy kapcsolatban legyünk önmagunkkal, másokkal és Istennel. Isten titka és egyben példája is az Ő szeretetkapcsolatukban rejlik. Ez azonban néha próbára teszi a mi emberi észjárásunkat, ahogy a következő evangéliumi résznél is:

„Amíg beszélt a néphez, megálltak kint anyja és rokonai, s beszélni akartak vele.  Valaki szólt neki: »Anyád és rokonaid kint állnak és beszélni szeretnének veled«. De ő megkérdezte azt, aki szólt neki: »Ki az anyám s kik a rokonaim?«.  Aztán kitárta tanítványai felé karját, s így szólt: »Ezek az anyám és testvéreim! Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvérem, nővérem és anyám«.” (Mt 12,46-50)

Az anya szemszögéből hallani ezt, nagyon fájó lehet: – Egy lapon vagyok említve mindenkivel, aki teljesíti az Isten akaratát? Igazából nincs is rám szüksége?

Ugyanakkor a másik oldalról nézve, és látva, hogy ezek a legintimebb, legközelibb kapcsolataink – a testvéreink, a szüleink: Isten Jézusban ilyen közelségben tekint ránk, ilyen fontosak vagyunk neki! –, ebben az olvasatban már felemelő hallgatni ezt az evangéliumot.

Az advent jelentése Úrjövet, az Úr érkezése, megérkezés! Nem pedig várakozás, mint ahogy gyerekként tanultuk. A várakozás rólam szól, a megérkezés meg Istenről, arról, Aki jön. Ha nem várakozom, akkor is lesz karácsony – ez egy szemléletváltást jelent!

Rabindranáth Tagore Ő jön! című versében olyan szépen írja, hogy: „Nem halljátok lépte hangját, hogyan suhan szelíd szelekkel? Ő jön, ő jön, ő jön! Minden órán, nappal-éjjel, minden percben, este-reggel, ő jön, ő jön, ő jön! S én dalolva, mint a részeg, bűvös dallal dalt idézek, s minden éneken keresztül, halk, közelgő lépte rezdül, ő jön, ő jön, ő jön”. (Ford. Franyó Zoltán)

_{„Minden órán, nappal-éjjel, minden percben, este-reggel, ő jön, ő jön, ő jön!”}

Ami történik, és ami van, arra rácsodálkozunk-e, akkor is, ha nem úgy történik, ahogyan várjuk? Mi az elképzelésünk a tökéletes ünnepről? A megfelelő színű szalvéta, az elegendő ajándék, a szépen kitakarított, fényfüzérekkel feldíszített lakás?

Isten abban szeretne nekünk segíteni, hogy tegyük át a fókuszt a mi emberi igyekezetünkről, önmagunkkal és másokkal szemben támasztott elvárásainkról – hogy egyre jobban arra tudjunk reagálni, és abban tudjunk élni, ami történik, ami van.

Adventus, érkezés. Isten ott van, ahol vagyunk. Nem ott, ahol lenni szeretnénk.

Évtizedeket leélhetünk úgy, hogy azon küzdünk, hogy szeretnénk eljutni a tökéletességre, hogy olyan jó emberek legyünk, hogy mások és Isten is az gondolja rólunk, hogy „Ez igen!”  Az evangéliumi örömhír, a megtestesülés teológiája azonban éppen az, hogy Isten ott van, ahol az ember éppen van, mert ha ott lenne, ahol mi lenni szeretnénk, akkor soha nem találkoznánk. Tovább gondolva azonban, a tény, hogy többnyire máshol szeretnénk lenni, mint ahol vagyunk, akkor valamiért nem szeretünk ott lenni, ahol vagyunk! Mi nehéz az „itt és most”-ban? Mi kell ahhoz, hogy meg tudjuk szeretni azt, amiben most vagyunk, ahogy vagyunk? Ha ezt a nehézséget, örömet, bánatot, kihívást, éppen aktuális élethelyzetünket meg tudjuk élni, akkor itt biztos velünk van az Isten.
A kapcsolati dinamikánkban gyakran a múlton rágódunk: mit rontottunk el, mit kellett volna másképp csinálni. Vagy a jövőn szorongunk: hol találunk munkát, hány gyerekünk lesz, kijövünk-e a hónap végén a fizetésünkből stb. Ilyenkor mindenhol vagyunk, csak éppen nem találkozunk Isten szeretetével, irgalmával, az Ő Gondviselésében.

Az aggódásunkkal a holnap kérdését becsempésszük a mába

– nem feltétlenül tudjuk megválaszolni, megváltoztatni, de arra jó, hogy nyugtalanok legyünk.

Azt azért figyeljük meg, hogy mennyire csak ez a szorongás, aggódás tölti ki a gondolatainkat? A múltbeli eseményeken rágódás szempontjából azt érdemes előtérbe helyezni, hogy csillapodnak-e az érzelmeink, amikor rágondolunk, vagy az idő haladtával is ugyanolyan erős indulatokat, félelmeket, bűntudatot, lelkiismeretfurdalást váltanak ki belőlünk? Ez azt jelenti, hogy még nem integráltuk magunkba ezt az eseményt, és még nagy hatalommal rendelkezik felettünk: ezáltal kihat a környezetünkre. Természetesen ezekkel is kell dolgozni, hogy lássuk, merre mutat: lefelé húz vagy Istenre irányul, és megküzdési erőforrásommá válhat?

Segítség lehet, ha időt és teret adunk magunknak arra, hogy visszatekintve az életünk eddigi útjára, milyen szavakba tudnánk sűríteni életünk esetleges visszatérő pontjait. Mi az a kb. öt-hat szó, ami le tudná fedni ezeket az életszakaszokat, legyen az akár örömteli vagy kihívásokkal terhelt? A Mustó Péter SJ által írt könyvnek már csak a címe is segítség lehet ebben a folyamatban: Megszeretem, ami az enyém!, azt, ami által olyanok lettünk, akik most vagyunk. Ajándék lehet rádöbbenni arra, hogy bár szeretnénk kivenni az életünkből a fájdalmakat, tragédiákat, nehézségeket, ezek nélkül azonban nem azok lennénk, akik most vagyunk! Mi tehát az a hat szó, amivel le tudnánk írni a történetünket?

_{„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” (Mt 5,43) Fontos a sorrend!}

Hangolódásunk során, az Istennel való élő párbeszédbe kerülve a fő parancs második része komoly önreflexióra hív: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” (Mt 5,43). Fontos a sorrend! Önmagunk felé gyengédek tudunk-e lenni, elfogadjuk-e gyengeségeinket, szeretni tudjuk-e magunkat, mint Isten számára értékes teremtményt? Ha nem, akkor most vizsgáljuk meg: mi szokta ezt akadályozni? Milyen korlátjaink és határaink vannak?

Egyfelől vannak a létünkből fakadó korlátok, mint például, hogy nem mi akartuk az életünket – lettünk, és idővel meg fogunk halni. Az egészségünkről, az életkörülményeinkről sem mindig tudunk dönteni. Nem tudunk mindenen változtatni, vannak rajtunk túlmutató dolgok, nem minden a mi akarásunkon múlik. Nem vagyunk istenek. Hiába hirdetik fennen a divatos szózatot, hogy ha sokat beleteszünk valamibe, akkor az sikerül, mert egy csomó minden nem csak rajtunk múlik! Nagy bátorság kell kimondani, hogy vannak korlátjaink. Ez adhat valamiféle alázatot.

Életdöntéseinkben felszabadítólag hathat, ha kimondjuk, hogy nem tudunk mindent választani,

nem tudunk egyszerre minden programon ott lenni, nem tudunk minden feladatban megfelelni. Választanunk kell! Minden nem fog beleférni!

A gyerekeinknek sem tudunk mindent megadni. Nem azért, mert nem szeretjük őket! Nem is az anyagiakra gondolok, hanem arra, hogy ne sebződjenek tőlünk, a szüleiktől. Az tehát a felismerésünk, hogy az élet törékeny, és benne mi is töredékesek, sebezhetők vagyunk. Ez a kiindulópont!

Így sokkal könnyebb a képességeink és lehetőségeink „kosarába” beletenni azt, amit tudunk. Nem a mindent fogjuk megkapni, de ha mindent beleteszünk, akkor a lényegeset fogjuk megtalálni! Csak azt tudjuk adni, amink van – ahogy a kenyérszaporításnál: az öt kenyeret és két halat kérte Jézus, nem azt, hogy gondoskodjunk háromezer emberről, azt majd az Úr megteszi. Mi csak azt tegyük bele, amink van, és ebből csodák tudnak születni Istenen keresztül.

Másfelől lehetnek saját határaink, amik a környezetünk vagy a magunk számára is idegesítőek, zavaróak tudnak lenni. Ezek bagatell dolgok lehetnek, szokások, amik napi szinten irritáló bogarakként jelen lehetnek az életünkben, és biztos, hogy varázsütésre nem megváltoztathatóak – persze alakíthatóak, de ez hosszú folyamat.

Legyünk irgalmasok magunkhoz és a társunkhoz is!

A fejlődésben az elfogadás, a szeretet többet tud segíteni, mint az állandó helytelenítés. Ha nekünk szabad olyannak lennünk, amilyenek vagyunk, a magunk korlátaival, akkor a másiknak is szabad! A tapintatnak egy gyönyörű része, amikor elkezdjük a másik határait elfogadni, igent mondani rá, hogy így is szeretjük, sőt, ennek ellenére is.

Az imádság az, ahol még megtapasztalhatjuk, hogy van Valaki, aki ezeket a korlátainkat elviseli. Az ima a kapcsolataink megerősítését jelenti, azt, hogy az egyre teljesebb valóságra tudjunk igent mondani, és ne vetítsünk rá a másikra egy olyan ideális képet, amit aztán elvárunk tőle. Az őszinte odafordulást szeretnénk adni, hiszen, ha ezt megtesszük, akkor annak biztosan lesz gyümölcse.

„Szeretet az Isten: aki szeretetben él, Istenben él, és Isten őbenne.” (1Jn 4,16)