Anyós-suli: interjú Süttő Márta alapítóval

Süttő Márta és Szikora Ildikó nyolc éve alapították az Anyós-sulit.  Márta 35. éve házas, négy gyereke van, az unokái száma nemsokára kilencre bővül, így bőven van saját tapasztalata is, de az Anyós-sulinak és tanácsadói munkájának köszönhetően sok családban sokféle helyzetet, kérdést, problémát látott és segített már megoldáshoz. Beszélgetésünkben alaposan körbejártuk a felnőtté válás, a szülőkről való leválás, az elengedés és a közös életkezdés témáit – közben nem feledkeztünk meg az apósokról sem.

Hogy született az Anyós-suli?

2014-ben, a pasaréti plébánián egy jegyesoktatás alkalmával jött az ötlet. A férjemmel a gyereknevelés szakaszairól beszéltünk a jegyeseknek, és az elengedés fázisához érve egyikük azt mondta: „Ezt a szüleinknek is hallani kéne, jól jönne egy anyós-suli!”. Termékeny talajra hullott bennem ez a gondolat, különösen, hogy korábban egy lelkigyakorlaton azt is felismertem, hogy nehéz lesz elengednem a gyerekeimet. Akkor döbbentem rá, hogy át fog alakulni az életünk. Fogalmam sem volt, mi vár ránk, milyen anyós leszek, hogy tudnám jól csinálni. Eredetileg matematika-informatika szakos tanár a szakmám, de akkor már négy éve mentálhigiénés szakember is voltam, amikor a felismerésnek köszönhetően újabb tanulásba, önfejlesztésbe kezdtem. Több száz óra önismereti saját élmény és önismereti csoport-vezetés van már a hátam mögött, most ezekkel párhuzamosan család- és párterápiát tanulok, és tréningeken, előadásokkal, személyes beszélgetésekkel is segítem a hozzám fordulókat. Az Anyós-suli Szikora Ildikóval közös projektünk – sok tapasztalatunk van, épp mostanában számoltuk ki, hogy a házasságban töltött éveink összeadva 85 évet tesznek ki. A két családban tíz gyerek és több mint húsz unoka van.

Mikor jelentkezik valaki időben az Anyós-sulira? Amikor még csak leendő vagy amikor már gyakorló anyós?

A prevenció jobb, mint a tűzoltás. A legjobb, ha készülünk erre a szerepre. Jó, ha megtervezzük az életünknek ezt a szakaszát is, ami a gyerekünk kirepülése után következik. Tudunk segíteni a tervezésben is, abban, hogy mi egy középkorú család életfeladata. A beállt konfliktusokat is lehet kezelni, de falakat bontani nehéz munka, nagyon ritkán az is előfordul, hogy már lehetetlen.

Mikortól anyós az anyós? Már akkor, amikor a fiatal bemutatja a szüleinek a barátját/barátnőjét?

Attól függ, hogyan kezdünk el kötődni a gyerekünk barátjához/barátnőjéhez. Fontos szempont persze, hogy hány éves a gyerekünk. Nem mindegy, hogy még csak kamaszként próbálgatja magát a férfi/női szerepben, keresgéli a leendő párját, akivel jó neki együtt lenni, vagy már a húszas éveiben jár, és a családalapítás van a fókuszban. Ha mi szülőként rögtön családtagként kezeljük a frissen megismert barátot/barátnőt, azzal elég nagy terhet tehetünk a fiatalokra, gyakorlatilag akadályozzuk az ismerkedés folyamatát. A kellő távolságtartással elkerülhető az az eset is, amivel én már találkoztam: egy édesanya annyira kötődött a fia előző barátnőjéhez, hogy az új párját nem tudta elfogadni, nem tudott rá szeretettel nézni. Ez a kötődés egyébként még könnyebben kialakul akkor, ha a gyermekünk választottja csonka családból érkezik, nehezebb sorsa volt, kevesebb figyelmet kapott. Ebben az esetben szinte pótanyukára, pótapukára talál a személyünkben. Ez azonban nem lehet gátja annak, hogy – ha szakításra kerül a sor – elfogadjuk a döntésüket, később pedig gyermekünk új párját.

Ez az időszak nekünk is lehetőséget ad leendő új szerepünk gyakorlására. Barátkozhatunk saját érzéseinkkel, és kérhetünk visszajelzést gyermekünktől is.

Az anyósszerep egyébként rövid idő alatt megszületik: a gyermekünk házasságkötésekor. Amikor bekísérjük a gyerekünket karonfogva, akkor még valamennyire mi is a figyelem középpontjában vagyunk, kifelé viszont a fiatalok jönnek egymásba karolva, mi pedig visszaszorulunk a második, harmadik sorba: tulajdonképpen a szertartás alatt kapjuk meg ezt a szerepet, az egész közösség tanúja ennek is, nemcsak a fiatalok esküjének. A szertartás minket is segít abban, hogy megértsük, elfogadjuk az új szerepünket.

Ha az anya úgy érzi, hogy a megismert lány/fiú nagyon jól illik a gyermekéhez, akkor jó, ha ennek hangot ad?

A fiatalok jobban tudják, hogy mire van szükségük. Ha szülőként azt hisszük, hogy mi jobban tudjuk, akkor tévedünk! Ez érvényes egyébként a továbbtanulásra is és a párválasztásra is. Mindkettő egy elköteleződéssel járó folyamat: akkor adtunk jó útravalót a gyermekeinknek, ha el tudnak köteleződni egy iskola mellett, egy szakma mellett, egy társ mellett. Ez az ő dolguk, a személyiségfejlődésnek egy nagyon fontos része. Én azt hiszem, hogy a Jóisten nem az anyukával üzen, hanem a fiatalnak mutatja meg, melyik az ő útja. Biztos nem szeretnénk, ha a negyvenéves gyerekünk azt mondaná: „Anya, csak azért foglalkozom ezzel a munkával, mert Te ezt szeretted volna”, vagy „Csak azért vagyunk házastársak, mert Te így akartad”. Ha most nehéz önmérsékletet tanúsítanunk, akkor gondoljunk arra, hogy tíz-húsz év múlva mit mond majd a gyerekünk!

Régen még természetes volt több generáció együttélése, ma ez már nagyon ritka. A mai álláspont szerint olyan messze lakjanak a szülők, hogy az anyós ne tudjon papucsban átjönni. Egyetértesz ezzel?

Abszolút! Sőt, tovább is mennék. Hozzátartozik az önállósodáshoz, hogy a fiatal, ha teheti, 18-19 évesen költözzön el otthonról. Így tanul meg magáról gondoskodni. Ez az átmeneti korszak a házasodás előtt: kell, hogy a fiatal önállóan is tudjon élni. Van persze jó példa is a generációk együttélésére, de abba is nagyon sok munkát bele kell tenni!

„Ha megházasodsz, egy egész család jön a férjeddel/feleségeddel.” Mennyire jelent ez kihívást a fiatalok számára?

Ha a társunknak hasonló az értékrendje, kultúrája, azonos a vallásunk, akkor kevesebb kihívással nézünk szembe. Ha több az eltérés, nyilván több a kihívás is. Az biztos, hogy egyik eset sem zökkenőmentes! Nincs két egyforma család: minden családnak minden témáról van forgatókönyve, elképzelése, megküzdési módja, lehetetlen, hogy minden pont ugyanaz legyen egy másik családban is. Az összehangolás a fiatalok dolga. Megosztó téma volt például az Anyós-suli egyik alkalmán, hogy vehetünk-e fel hitelt vagy sem. Az új pár kell, hogy kialakítsa a saját közös véleményét. Nehéz helyzetben vannak persze, ha az egyik családban tiltólistán volt a hitelfelvétel, a másik szerint pedig ez helyénvaló dolog – kemény munka ennek a döntésnek a kidolgozása, de ez az ő dolguk. Azzal nem segítjük őket, ha vehemensen rájuk erőltetjük a saját véleményünket.

Mit tanácsolsz az ilyen helyzetre, amikor a fiatalok teljesen eltérő megoldókulcsot hoznak a családjukból? Hogy tudják kidolgozni a saját, közös stratégiájukat?

Beszélgessenek sokat, ez egyébként is minden házasságban alapvetés! De ne a meggyőzés legyen a beszélgetés célja, hanem türelemmel, kíváncsisággal hallgassák meg a másik véleményét – hiszen minden vélemény mögött valamilyen érték van. Nem legyőzni kell a másikat, nem meggyőzni őt, hanem érveket kell gyűjteni, és egyetértésre jutni.

Látsz-e összefüggést a mamahotel-papabank jelenség és a generációk közti konfliktusok között?

Szakemberek is megerősítik a nyilvánvaló tényt: most már nem csak kapuzárási, hanem kapunyitási pánik is van. A fiatal életfeladata az, hogy a saját identitása megszilárduljon, és el tudjon köteleződni. Nincs erre ösztönözve, ha nagyon ki van szolgálva, illetve akkor sem, ha nagy-nagy szeretetmasszában él, amiből nehéz kitörnie. Ha életrevaló fiatalokat akarunk nevelni, akkor – tudom, kegyetlenül hangzik, de – kicsit „pöccinteni” kell rajtuk. Ha folyamatosan pénzeljük őket, mosunk, főzünk rájuk, azzal nem a leválást támogatjuk. Az is nehezítheti a leválást, hogy a szülő addig érzi fontosnak, hasznosnak magát, amíg sok a gyerek körül a tennivaló. Fontos tudatosítani, hogy nekünk szülőként is átalakul a szerepünk, amikor a gyerekünk felnő. Az anyaság, ami az identitásunk része volt, a felnőtt gyerekek mellett mássá alakul. Ez fájdalmas út, a gyászhoz hasonlítható élmény. Én is emlékszem arra a pillanatra, amikor felismertem, hogy már nem teszem hozzá a bemutatkozáshoz, hogy négy gyerek anyukája vagyok – hiszen a gyerekeim már felnőttek. Az is egy csapdahelyzet, ha a házastársunk nem kapott elég figyelmet – amikor aztán a gyerekek kirepülnek, két magányos idegen marad egyedül. A fiatalok kezdettől fogva törődjenek tudatosan a házasságuk ápolásával, hogy ne járjanak így! Ismertem olyan családot, ahol a fiatalok azért jártak minden vasárnap a mamához ebédelni, hétközben meg közös programokra, hogy a szülők ne csak civakodjanak. A házaspár életében a gyerekük volt a malter, ami összetartotta az építményt.

Az apósokról általában kevesebb szó esik: mi az ő szerepük?

A feleségük, más szóval az anyósok mellett a helyük. A higgadtabb, racionálisabb hozzáállásukkal tudnak segíteni. Az anyáknak nehezebb elengedni a gyerekeket, ami érthető is, hiszen egyrészt a várandósság alatt mi voltunk szimbiózisban velük, másrészt érzelmesebbek is vagyunk. A férfiaknak is fájdalmas az elengedés folyamata, csak sajnos ők arra lettek szocializálva, hogy kevésbé mutassák ki az érzéseiket. A férfiak abban legyenek partnerek, hogy a feleségükkel együtt találjanak ki jó programokat, kikapcsolódást, közös tevékenységet, ami által új dolgokra tevődhet át a fókusz.

Elárulod, hogy nektek ez hogy ment a férjeddel?

Nekünk sem volt könnyű. A férjem is és én is az önismeret felé fordultunk, sokat beszélgettünk idősebb házaspárokkal, akik már ismerték ezt az életszakaszt.  Próbáltunk aztán valami olyan programot keresni, ami mindkettőnknek öröm: szeretjük a természetet, szeretünk biciklizni, úgyhogy meglett a közös hobbink.

Van olyan helyzet, amit a szülők és a fiatal pár viszonyában időzített bombának tekinthetünk? Mikor legyünk különösen óvatosak?

Az első az, amikor nem tudjuk elengedni a gyerekeinket, illetve az ő szemszögükből nézve, nem tudnak leválni rólunk. Látszólag önálló fiatalok házasodnak össze, és pár hét, pár hónap múlva kiderül, hogy mégsem önállóak: mindennap hívják az anyukájukat, minden vasárnap ott ebédelnek a szülőknél…

A következő rizikós helyzet az első gyerek születése. Az anya és lánya kapcsolatot felerősíti a sorsközösség és a megértő összetartás, ami miatt viszont félő, hogy a gyerek ellátása mellől kiszorul az ifjú apuka. Olyat is láttam, hogy a fiatal apa csak a saját anyukájában bízott, és a felesége alig fért hozzá a gyerekéhez. A nagymama azzal segít, ha biztatja a lányát/fiát/menyét: „Képes vagy rá, meg tudod csinálni!”, és hogy „Ti vagytok a gyerek szülei, együtt menni fog ez nektek!”. Belefér az elején az ügyetlenkedés, belejönnek! Azzal támogatjuk őket, ha nem vesszük le róluk a felelősséget.

Az is tipikus buktató, ha a fiatal feleség félistenként néz az apukájára. Ő mindent tud, mindent elintéz, mindent jobban csinál – fájdalmas lehet ezt hallgatni a fiatal férjnek.

Egyszer eljön, amiről azt gondoltuk, hogy még messze van: nagymama és nagypapa leszünk. Erre a szerepre is lehet készülni? Szétválasztható az anyós és a nagymama szerep?

Teljesen más a kettő: akinek az anyós szerepben nem sikerül maradéktalanul helytállnia, az is lehet nagyon jó nagymama! A gyerekeket ne féltsük! Attól még, hogy a fiatal meny viszonya nem felhőtlen az anyósával, a gyerekek és a nagymama kapcsolata lehet nagyon szoros. A lényeg, hogy ne tiltsuk, sőt, támogassuk a találkozásukat. Az unoka már jutalomjáték a nagyszülőknek. Ugyanakkor felelősség is ez abban az értelemben, hogy a nagyszülő és az unoka ne kössön koalíciót az anyával szemben. Ha a nagymama visszagondol a saját anyaságára, el kell ismernie, hogy neki sem ment rögtön minden flottul. Ne feledjük, hogy egyik szerepben sem kell tökéletesnek lenni: legyünk elég jó anyák, elég jó anyósok és elég jó nagymamák! Mindent csak gyakorolni kell, és ha én igyekszem megtenni a magam részét, akkor a Jóisten megáldja az erőfeszítésemet. Ha én beleadok két kenyeret és öt halat, Isten gondoskodik a többiről. De azt bele kell adnom! Isten például nem kér helyettem bocsánatot, de ha én megteszem, ráadásnak ott az ő kegyelme, ami segíti az újrakezdést.

Milyen tanácsot adnál, mire figyeljen feltétlenül egy anyós?

Legyen kíváncsi! Nem kíváncsiskodó, hanem érdeklődő: érdekelje a menye/veje története, érdekelje, hogy milyen érték, tudás, tapasztalat van vajon amögött, amit mond, amit csinál. Egy jó példa erre: amikor a menyem már sokadszor úgy fogadott minket, hogy a férjem, azaz az apósa elé odatett egy pohár vizet, akkor megkérdeztük, hogy ezt mire véljük. Ő pedig azt mondta, tudja, hogy az apósa keveset iszik, és így szeretne gondoskodni róla. Így derült ki, hogy milyen jelentéstartalma van a pohár víznek: nagy figyelem és szeretet van mögötte.