„Anyu! Ez te vagy!” – az anyaság arcai

„Hogy látnak bennünket azok, akiknek nap mint nap főzünk, sütünk, mosunk, vasalunk, takarítunk? Akiket ölelgetünk, puszilgatunk, simogatunk? Akiket szidunk, akiknek szemrehányást teszünk, akiknek néha adunk egy fülest, vagyis akiket nevelünk?

A rádióban végeztem egy felmérést. Az eredmény szép volt, megható. Különféle emberek mondták el, milyen, vagy milyen volt az édesanyjuk. Mindenki egyetértett abban, hogy az anyák jók, nagyon hatékonyak, készek áldozatot hozni, és ha időnként el is felejtkeznek erről-arról és belezavarodnak a dolgokba, akkor is mindenképpen szeretetre méltóak.

Amikor meghallgattam a felvételt, megértettem, hogy úgyis az számít leginkább, hogy mi anyák legyünk tudatában a saját fontosságunknak. A gyerekeink valószínűleg úgyis csak akkor jönnek majd rá, amikor saját családjuk lesz, és könnyen előfordulhat, hogy sosem lesz alkalmuk megmondani nekünk. Ahogy mi sem mondtuk meg a mi édesanyánknak.  Tudják, hogy értem: csak néhány átvirrasztott éjszaka után, egy ordító csecsemővel a karunkban kezdjük el értékelni a saját anyánk gondoskodását. Korábban nem gondolkodtunk róla. Miért is tettük volna? De ha mi úgy gondolunk magunkra, mint aki a családban mindenki számára rendkívül fontos, az biztosítja, hogy az otthoni feladatainkat nem fogjuk csak úgy tessék-lássék végezni. Ugyanis ez csak kívülről tűnik úgy, hogy mi főzünk, sütünk, mosunk, vasalunk, takarítunk, aztán szidunk, szemrehányást teszünk, nevelünk.

Valójában otthont teremtünk. Felépítjük, és karban is tartjuk az alaptábort és a biztos kikötőt az egész családunk számára.

Szeretettel vesszük körbe szeretteinket, amit buktával, tiszta zoknival, vasalt blúzzal, iskolai tízóraival, megfújkált horzsolásokkal fejezünk ki, meg azokkal az órákkal, amelyeket arra szánunk, hogy meghallgassuk a különféle élmények, nehézségek és bajok végtelen ecsetelését.”

(Mit súg Isten az anyák fülébe?, 103–104. o.)

„Igazán sűrű napom volt. Nagyon sok mindent terveztem el, és nem is ment minden simán. Reggel, még mielőtt a család felébredt volna, elugrottam kifliért a reggelihez, de talán ez volt aznap az utolsó dolog, amit sikerült időben elvégeznem. (…) Estefelé már alig vártam, hogy lefektessem a csapatot, én meg beüljek a kádba. Lelki szemeim előtt már ott lebegett a forró, habos fürdővíz. Vacsora után gyorsan ágyba manővereztem a gyerekeket. Még kétszázötven puszi, még háromszáz jó éjszakát. Ez is megvolt.

Abban a pillanatban azonban eszembe jutott, hogy a holnapi napom könnyebb lehetne, ha ma rásegítenék kicsit. Mi lenne, ha előre megfőzném a holnapi ebédet?

Kicsit összeszorult a gyomrom, szörnyen fáradt voltam már, szívesen aludtam volna. De azért nekiálltam megfőzni a másnapit, bár igencsak nehezemre esett. Nem hallgattam a férjemre, aki hívott, hagyjam már a főzést, és inkább nézzem vele a westernfilmet. (…)

Másnap (…) Buchtová néni az ötödikről küldött nekünk valamit. Leoldottam a táska füléről a zsinórt, hát egy egész kartondoboznyi friss fánk volt benne szilvalekvárral és tejszínhabbal.

Minek is hajszoltam magam tegnap este? Nem Isten akar nekem ezzel üzenni nekem véletlenül?

Itt valami nincs rendben, de még nem tudom, mi. Miért nem tegnap érkezett ez a fánk? Milyen jól jött volna! Vagy tegnap este már nem kellett volna főznöm? Talán ma akar kárpótolni a tegnapért? Az is lehet, hogy Isten próbált szólni hozzám tegnap főzés közben, de én annyira konok voltam…

Ahogy próbáltam rájönni a helyzet nyitjára, a szemem előtt megjelent egy mondat, mint a filmekben a »Vége« felirat: »Elég minden napnak a maga baja.« Sejtettem, hogy ez az, amire Isten figyelmeztetni akar, de a biztonság kedvéért kikerestem a Szentírásból, hogy az egészet elolvassam. És tényleg ez volt az: »Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.«

Tegnap este inkább fel kellett volna tennem egy arcpakolást.”

(Mit súg Isten az anyák fülébe?, 51–54. o.)

„Csodaszép karácsonyi ajándékot kaptam. A barátnőm egy gyönyörű díszes csomagot hozott nekem. (…) – Egy varázstükör van benne – mondta egész komolyan. (…) a hátoldalán van felírva a varázsige. Azt hangosan ki kell mondani, aztán belenézni a tükörbe. És akkor meglátod. (…) Megfordítottam a tükröt, és a hátoldalán ezt olvastam: »Isten gyönyörű gyermeke vagyok.« Visszafordítottam a tükröt, és kicsit félénken belenéztem. – Hangosan ki kell mondanod – biztatott a barátnőm. – Isten gyönyörű gyermeke vagyok – szavaltam hangosan. És akkor megláttam. Arcom fölött megcsillant a királyi korona. a keret aranyosan fénylett, a drágakövek ragyogtak. A csillogás valahogy rajtam is tükröződött. Megértettem. Valóban Isten gyönyörű gyermeke vagyok. (…)

Ha Isten Szentlelke néz ki belőlem a szememen keresztül, belülről világít meg. Ez a szépség! Nem számít, hány kiló súlyfölöslegem van, hogy a testméreteim megfelelnek-e valamiféle táblázatoknak, hogy milyen a ruhatáram, festem-e magam, vagy sem… nem ezen múlik a szépség.”

(Mit súg Isten az anyák fülébe?, 61–64.o.)

„Régebben, amikor még otthon tanítottam a lányokat, rendszeresen elmentünk együtt kávézni. Azok voltak a mi saját pillanataink! A kedvenc kávéházunk sarokasztalkájánál ülve ittunk egy kávét, és beszélgettünk mindenféléről, együtt nevettünk, tervezgettünk. Miért hagytuk abba? Hova lett mindez? Bevallom, hiányzik. Fura, hogy azzal az emberrel töltöm együtt a legkevesebb időt, aki a legközelebb áll hozzám. Ha ez így megy tovább, néhány hónap múlva már nem fogom tudni, mire gondol, miről álmodik, és talán azt sem, milyen ő maga.

Leültem a konyhaasztal mellé, semmihez sem volt kedvem. Rég volt már ilyen csöndes és üres a lakás. Mikor is voltam utoljára egyedül otthon? Hogy is van ez tulajdonképpen? Mit csinál az ember, amikor egyedül van otthon? Mit is szerettem volna csinálni akkor, amikor a gyerekek még kicsik voltak, és egyáltalán semmire nem volt időm? Nem tudtam felidézni.

A zárban megfordult a kulcs, és én kíváncsian vártam, ki ért haza. – A diákommal gyakorlás helyett elmentünk kiválasztani az új hangszerét – kiáltott be az előszobából a férjem. – Most van még egy kis időm, mielőtt megérkezne a következő. Nem vacsorázunk meg addig együtt? – felugrottam, megörülve a váratlan lehetőségnek, hogy a férjemmel vacsorázzak, és mentem megnézni a hűtőt, mit is ehetnénk.”

(Életem középkora, 22. o.)

„Ahogy elnézem az én kislányaimat, egyáltalán nem végeztem rossz munkát. Bájos ifjú hölgyek lettek. Most tehát eljött az az idő, amikor többet kellene magammal foglalkoznom. Sosem jutott eszembe, hogy az anyaság és a nagymamaság között még van egy időszak! Ez a kilátás felkeltette az érdeklődésemet. Hirtelen már nem esett nehezemre, hogy megpróbáljak másképp élni. Talán nem kell egyből hazasietnem a munkából, hogy ellássam a háztartási feladatokat. Talán kiengedhetem a kezemből a gazdasszonyi teendőket, mert már nincs rá szükség, hogy olyan erősen kézben tartsam azokat. Talán belefoghatnék új dolgokba. Akár olyanokba, amelyeket éveken át megtagadtam magamtól, mert nem volt rájuk idő, energia, sem pénz, vagy akár egészen újakba, amelyek eddig eszembe sem jutottak. Lehet, hogy közben le is fogyhatnék kicsit. Valamit csak azért csinálni, hogy lefogyjak, az nem érdekelne. Minden porcikám lázad ez ellen a gondolat ellen. De valamit kezdeni, és közben lefogyni, az már nem zavarna. Akkor mi is legyen az? Nagy megkönnyebbüléssel tudatosítottam, hogy Isten teljesen megfordította a látószögemet. Levette a fekete szemüveget, amely miatt tragikus színekben láttam az életemet. Esélyt adott, hogy új perspektívákat találjak benne, új meghódítandó hegycsúcsokat, új utakat vagy érdekes lehetőségekre nyíló új ajtókat. Elöntött a hála. Tudtam én, hogy Ő jóságos.”

(Életem középkora, 49. o.)

„Ma a konyhában tésztát nyújtottam, almát hámoztam, diót aprítottam, fahéjat és vaníliás cukrot szórtam és rumba áztatott mazsolákat halásztam ki kiskanállal az üvegből. Aztán az egészet szépen összecsomagoltam és megkentem felvert tojással. Úgy toltam be a tepsit a forró sütőbe és csaptam rá az ajtót, mint egy vasorrú bába. Boldog voltam.

Úgy éreztem magam, mint az az ember, aki megtalálta az élethivatását, és be is tudja azt tölteni. Természetesen ez alapos túlzás. Senki sem gondolhatja, hogy az élete értelme a leveles tésztából készült almás rétes sütése. Ez csupán szimbólum. Az elégedett család, a meleg és illatos konyha, a jól ellátott háztartás jelképe. A megtalált és megélt nőiességnek, az anyaság esszenciájának, a spontán szabadság felfedezésének szimbóluma, amelyben nem fontos, mit gondol a környezetünk és az sem, hogyan vélekednek mások az én sikerességemről. A mérce valami egészen más. Valamiféle meleg vágyakozás a szívemben. Egy kicsi láng, amely szünet nélkül pislákol a legmélyebb elkeseredés vagy reménytelenség idején is.

Az almás rétes fontos szimbólum lehet, függetlenül attól, milyen fajta életet élünk. Lehet valaki egy életmódmagazin sikeres főszerkesztőnője, bolti eladó, tanítónő, hivatalnoknő, főállású anya, esztergályos vagy egészségügyi nővér, bizonyos vágyaink közösek. Egyes illatok örömmel töltenek el bennünket, nem számít, hol vagyunk és mit csinálunk éppen. Egyszóval, bizonyos feladatok a nőkhöz tartoznak, és mi csak ezekben tudunk kiteljesedni. Sütöttek már idén almás rétest, hölgyeim?”

(Életem középkora, 92–93. o.)

„Válogattam a zoknikat, szagolgattam a csuklómat és emlékeztem. Kattant az ajtó, és a szobába belépett az idősebb lányom, Anička. Odaállt mellém, és beszélgettünk kicsit. Egyszer csak felfigyelt. – Minek van itt ilyen illata? – kérdezte, és különös kifejezés ült ki az arcára. – Rátaláltam egy régi kölnimre és kipróbáltam – magyaráztam, és az orra alá dugtam a bekölnizett csuklómat. Megfogta a kezemet, és közelről megszagolta. – Anyu! Ez te vagy! – kiáltotta.

Elnevettük magunkat, és elmeséltem neki, milyen körülmények között van meg az emlékeimben ez az illat és az apró üvegcse. Anička meg elmondta, benne milyen érzéseket ébresztett. Mindketten emlékeztünk, hogy amikor néha este nem voltam otthon, és neki nélkülem kellett elaludnia, a párnájára tette a kendőmet, aminek olyan illata volt, mint nekem. – Emlékszem, egyszer koncertre mentél, és mi apuval az előszobában búcsúztunk tőled. Olyan büszke voltam rá, hogy ilyen szép anyukám van! Gyönyörű ruhát viseltél, piros rúzst, a magas sarkú cipőd kopogott a folyosón, és

az előszobában ott maradt utánad ez az illat. Kis idő múlva titokban visszalopakodtam ellenőrizni, hogy ott van-e még. Ott álltam a sötétben és beszívtam az illatodat.

Hálás voltam a lányomnak ezért a megható emlékért. – Kérsz egy kicsit? Téged is beillatosítlak – ajánlottam fel. – Hát persze! – örült meg. Így hát neki is spricceltem egy pár cseppet a csuklójára, aztán együtt válogattuk a zoknikat, és azokról az időkről beszélgettünk, amikor ő még kicsi volt. – Gondolod, hogy lehet még kapni ezt a kölnit? – kérdezte hirtelen Anička. – Nem tudom, nem kerestem. Lehet, hogy igen – próbáltam felidézni, hogy láttam-e valahol az utóbbi hetekben az ismerős üvegcsét. – Tudod mit, ha lehet, szeretnék ilyet kapni a születésnapomra. Szeretnék úgy illatozni, mint te – azzal fogta a saját zoknikupacát, és elvitte, hogy betegye a komódjába. A küszöbön megfordult, és hozzátette: – Mint egy anyuka.”

(Életem középkora, 95–96. o.)