„Nekem minden új helyzet kihívás, nem nehézség” – beszélgetés Almádi Evelinnel

Evelinnel először cirka 5 évvel ezelőtt találkoztam Pécsett, és azóta még néhányszor. Az tűnt fel, hogy micsoda nyugalmat sugároz, ami ragadós, pedig látássérültként kiszolgáltatottabb, mint az emberek jelentős része. Még emlékszem, mikor – talán a Covid járvány alatt – átköltözött kollégiumból albérletbe, ahol azóta egyedül él, és az új háztartási és közlekedési ügyes-bajos dolgokról mesélt a telefonban. Megdöbbentett, amilyen magától értetődőnek vette az adódó helyzeteket. Jómagam akkoriban úgy éreztem, egy betegség gúzsba köt, miközben láthattam, hogy ő sokkal több korláttal is derűsen tud együtt élni. Azóta is fúrja az oldalamat: honnan meríti ezt az életvidámságot és derűs nyugalmat?

Sötét a képernyő, de nem baj. Te úgy szoktad mondani, hogy látsz, és olyan szempontból én is látlak, ahogy te engem. Először is, hogy mutatkoznál be az olvasóknak, melyek az életutad legfontosabb történései?

Születésem óta látássérült vagyok. A szüleim mindig úgy neveltek, hogy minél nagyobb önállóságra tehessek szert. Ehhez hozzátartozott az is, hogy az általános iskolát látássérült gyerekek között végeztem, ahol minden speciális gyógypedagógiai fejlesztést megkaptam, ami aztán hozzásegített ahhoz, hogy a középiskolától kezdve az úgymond nagybetűs életben helyt tudjak állni.

Az általános iskola közel volt hozzátok, otthonról jártál be?

Nem. Szüleim Nógrád megyében éltek, és élnek mind a mai napig. Óvodába még helyben jártunk, egyik látássérült ikertestvéremmel együtt. A velünk foglalkozó gyógypedagógus javasolta anyukámnak, hogy speciális iskolába írasson minket. „Higgye el, megéri – mondta neki. – Tudom én is, hogy ez nehéz lépés lesz, de rengeteget segít vele a gyerekeinek.” Anyukámék megtették tehát azt a nagy vállalást, hogy elengedjenek minket. Az országban akkor még csak egy vagy két helyen volt ilyen intézmény, a budapesti volt hozzánk legközelebb. Csak ketten mentünk kollégiumba, az egyik tesónknak akkor még volt látásmaradványa, ő ezért tanulhatott látók között. Sokakat ismerek, akik integráltan végezték el az általános iskolát, és most ugyanúgy boldogulnak, de a mi településünk nem tette lehetővé ezt az oktatási formát, nem fogadtak volna be az iskolába. Szóval, ha már mindenképp messzire kellett járnunk, akkor ebben a speciális iskolában legalább sok fejlesztésben lehetett részünk, amelyekért csak hálás lehetek.

Milyen volt Evelin, mint kislány?

Hú, a pici lány… Akkor most elárulok magamról egy titkot, amiről nemigen szoktam beszélni: nagyon cserfes voltam. Bár beszélgetni most is szeretek, de gyerekként túlzásba vittem, mindenbe beleszóltam, szerettem intézkedni és a középpontban lenni, „ki, ha én nem” típusú kislány voltam. Kamaszkoromban is ez volt a jellemző, így emlékeznek rám a családtagjaim, és így utólag magam is.

_{(Facebook/ Almádi Evelin)}

Hogy élted meg az általános iskolai időszakot, mit jelentett kisgyerekként kollégiumba kerülni? Az imént említett cserfességed segített barátkozni?

Az elején azért az elköltözés okozott fejfájást, traumát, nem tudom, mi a megfelelő kifejezés. Gyerekként, miközben nyilván tudtam, hogy mindez a javamra történik, a szüleim jót akarnak nekem, de azért nehéz volt a szituáció, hogy a szüleimtől messze vagyok, és ezt nem én választottam. Okozott néhány sírós estét. Aztán egész hamar barátokra leltem, és sokat tudtunk beszélgetni a társakkal, akik ugyanebben a cipőben jártak. Egy-kettő meg is maradt közülük, de eléggé szétszóródtunk. Vannak más látássérült barátaim is, akiket nem feltétlenül onnan, hanem időközben, felnőtt koromban ismertem meg, és nagyon sok a látó barátom is.

Folytatva a történetet, a gimnáziumot már integrációban végeztem, szintén Budapesten, kollégistaként. Leérettségiztem, és aztán jött egy még nagyobb fordulat az életemben: Pécsre kerültem egyetemre. Nagyon vártam, mert szerettem volna egy másik várost is kipróbálni. Hatalmas újdonság volt, igazi kihívás. Olyan szempontból nem, hogy kollégista maradtam, viszont egy teljesen új helyen kellett beilleszkednem.

Ha jól értem, a családból teljesen egyedül mentél Pécsre. Milyen élmény volt ez a nagy lépés?

Igen, azóta is egyedül vagyok itt, merthogy maradtam Pécsen, a mai napig itt élek, és nem bántam meg ezt a döntést. Azért döntöttem Pécs mellett, mert Budapesten kívül itt voltak ismerőseim, és így mégsem teljesen idegenbe kerültem. Azóta egyébként nyitottabb vagyok erre is, hogy ha úgy alakul, akár teljesen ismeretlen helyre költözzek. Az egyetemen alapszakon szociális munkás szakra jártam, majd elvégeztem mesterszakon a klinikai szakirányt is. A mesterképzést csak levelezőn indították, úgyhogy a tanulás mellett elkezdtem dolgozni is. Mind a mai napig ugyanott, egy helyi alapítványnál dolgozom, ahol fogyatékossággal élőkkel foglalkozom.

_{(Facebook/ Almádi Evelin)}

Hűséges munkatárs vagy. Már a törzsgárda részének érzed magad?

Szerintem mondhatom a nevét, a Kerek Világ Alapítványról van szó. Elég sokféle feladatban, egyre több tevékenységből igyekszem  kivenni a részem. Van, aki már a kezdetek óta, harminc éve ott dolgozik, én a nyolc évemmel még egy kicsit le vagyok tőle maradva, de tény, hogy vannak nálam újabbak is. Jelenleg huszonnégyen vagyunk megváltozott munkaképességű dolgozók: vannak mozgássérült kollégáim, egy Asperger-szindrómás kolléga, és vannak olyanok is, akik valamilyen tartós betegség miatt megváltozott munkaképességűként dolgoznak nálunk. Az alapítvány sok területen aktív, én most főleg a szemléletformáló vagy érzékenyítő tevékenységben veszek részt, emellett foglalkozom irodai adminisztrációval és látássérülteknek készült hangoskönyvek korrektúrázásával.

Főleg általános iskolai és gimnáziumi csoportoknak tartunk órákat, de előfordult már, hogy idősek nappali intézményébe hívtak, aztán tartottunk már foglalkozást segítő szakembereknek is. Sőt, én többször részt vettem egy határon túli nemzetközi szervezet képzésének lebonyolításában is. Az Éltető Kapcsolatok Közössége pályázatok útján indít „szülősegítő” képzéseket, ahol önkénteseket képeznek ki arra, hogy a fogyatékossággal élő gyereket nevelő szülőknek, családoknak segítsenek, akár személyesen, akár telefonos segítő szolgálat keretében.

Melyik korcsoport, vagy csoporttípus áll leginkább közel hozzád, vannak-e különleges élményeid a munka során?

Igazából mindegyik közel áll hozzám, merthogy mindegyik más. Az alapkoncepciónk ugyanaz, de mindig a csoportra szabjuk ezeket az órákat és foglalkozásokat, így aztán mindegyik egyedi, sosem unalmas.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy van egy repertoárotok, egy csomó workshopos tevékenység, amiből választotok?

Igen, de folyamatosan újítunk, mindig próbálunk új feladatokat, játékokat belevinni. A foglalkozásokat általában a mozgássérült kollégáimmal együtt tartjuk, időnként az Asperger-szindrómás kolléga is részt vesz benne, és van egy koordinátorunk. De előfordul, hogy egyedül bonyolítunk le egy foglalkozást. Többször tartottam már egyedül szemléletformáló workshopot, legutóbb Esztergomban, az Új Ifjúság táborban. De ezt nem csak én alakítottam. Volt egy elképzelésem, mit szeretnék átadni, de a fő célom az volt, hogy olyan dolgokról legyen szó, ami érdekli a fiatalokat. Végig kérdeztek, és nagyon mély, nagyon személyes kérdéseket kaptam, öröm volt válaszolni nekik. Izgatta őket, hogy én mit hogyan oldok meg a hétköznapokban, és a személyiségem bizonyos részei iránt is érdeklődtek. Például megkérdezték, hogy ha születésem óta látássérült vagyok, el tudom-e képzelni valakinek az arcát, vagy magát a személyt, akivel beszélgetek. Majd tovább fűzve megkérdezték, hogyan képzelem el Istent. Ez nagyon megérintett, hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondjak, de aztán végül is válaszoltam rá.

_{Bartimeus misszió táborában, 2024 július (Fotó: Facebook/ Bartimeus misszió)}

Mi az, amit akkor megfogalmaztál?

Azt tudtam mondani nekik, hogy fizikailag nem tudom elképzelni, hogyan nézhet ki, hisz Ő láthatatlan, és mégis mindenütt jelen van, de el tudom képzelni és érzékelni, hogy Ő egy olyan Atya, aki mindig szeret, és hatalmas szeretettel átölel. Nemcsak a workshopot tartottam meg, hanem egy egész napot ott töltöttem a táborlakókkal. Úgy érzem, különösen erős egységben tudtam velük lenni. Sikerült megélnem azt az egységet, amire vágyunk, és amiről Chiara (szerk. megj.: Chiara Lubich, a Fokoláre Mozgalom alapítója) is beszél az elmélkedéseiben. Ezek a fiatalok sosem találkoztak még velem, ennek ellenére úgy éreztem, mintha már évek óta ismernénk egymást. Mindig odajött valaki, akárcsak beszélgetni. Nem volt teher nekik, hogy valaki közülük gyalog elkísérjen egyik helyszínről a másikra, vagy egyikük autójába beüljek, és ő átvigyen. Abszolút nem éreztem magam kiszolgáltatottnak, sohasem volt az a benyomásom, hogy egyedül vagyok köztük. Bár egyébként se vagyok egyedül, mert az Úr mindig velem van, de a fiatalok megerősítették ezt bennem.

Hogy éled meg máskor, a hétköznapokban a kiszolgáltatottságot?

Igazából otthon is mindig van valaki, aki segít, de idegen embereket ritkán kérek meg. Bár az utcán előfordul, hogy segítséget kérek. Ha a zebránál vagy metró átszálláskor odajön valaki és megkérdezi, segíthet-e, akkor nem utasítom vissza. A mindennapokban pedig, hála Istennek, már annyi barátom van, olyan sokan vesznek körül, hogy sosem vagyok teljesen magamra hagyva, ha éppen akkor és ott nem is tud senki fizikailag segíteni nekem. A bevásárlás pedig például most már egészen jól megoldható az online térben is.

Te mindenféle online felületet meg a mobiltelefont, készség szinten, bámulatos módon használsz.

Azt szoktam mondani, hogy a látássérültek számára a technika jelenlegi fejlődése különösen sokat jelent. Persze lehet rosszra is használni, de számos lehetőséget is tartogat. A városokban is sok mindent akadálymentesítenek, és a technika által is nagyobb önállóságra teszünk szert.

Most is, hogy a kiszolgáltatottságról kérdeztelek, hangszíned békés és bizakodó. Emlékszem, mikor először közlekedtem veled Budapesten, izgultam, mert láttam, hogy az emberek nem figyelnek oda rád, ezért megkértelek, vedd elő inkább a fehér botot, de rajtad nem láttam nyugtalanságot, pedig biztos sokszor neked mentek már. Honnan van ez a végtelen nyugalom benned? A természetedből adódik, vagy tudatos?

Valami hasonló kérdést egyébként a fiatalok is feltettek a minap ott a táborban. Én meg vagyok győződve róla, hogy ezt, amilyen én vagyok, mind így az Úrtól kaptam. Tehát Ő munkálta ki bennem azt, hogy én ezeket a helyzeteket kezeljem. Én is kellettem hozzá, de ez mind az Úr munkája szerintem.

_{(Facebook/ Almádi Evelin)}

Milyen volt a váltás, amikor kiköltöztél a kollégiumból? Attól kezdve nem volt a közvetlen környezetedben olyan, akinek csak odaszólsz, hogy segítsen.

Engem igazából ez jól érintett, szerettem volna egy saját önálló teret kialakítani. Ezt is kihívásként élem meg, de nem úgy, mint nehézséget, hanem mindent szeretnék megoldani, megtanulni, amit csak lehet.

És itt sem vagyok magamra hagyva, merthogy hála Istennek a közösségek révén egy csomó barátom van. Például a kollégista társak egy része még itt maradt Pécsett, és néha meglátogatnak, lejönnek. Szóval jó kapcsolataim vannak, és tudok szólni, hogyha szükséges. Meg a technika ebben is segít. Létezik ugyanis már egy Távszem nevű szolgáltatás látássérülteknek, amelynek keretében videóhíváson keresztül segíteni tudnak nekünk bizonyos dolgokban. Az a szlogenjük: „Látást adunk, nem tudást”. Ez azt jelenti, hogy mondjuk tudnak segíteni abban, hogy a zebránál mikor vált zöldre a lámpa, vagy hogy az üzletsornál adott boltnak hol az ajtaja, viszont azt nem kérhetem tőlük, hogy szeretnék eljutni A-ból B-be, és navigáljanak el engem hívásban végig.

_{Kerékpáros tandemezés látássérültekkel idén júniusban (Facebook / LÁSS Egyesület)}

Merthogy te például a Google térképet vagy GPS-t tudsz használni.

A gyalogos navigáció a GPS-eknél a látássérültek számára nem pontos. Én nem olyan sűrűn kérek segítséget, és változó, hogy miben. De mondjuk, ha postán kapok egy hivatalos levelet, azt elolvassák nekem, vagy segítenek beállítani a mosógépemet. Megmutatom a kijelzőjét, a gombjait, és akkor megpróbálnak az alapján nekem segíteni. Nyilván utánanéznek, hogy az adott márkánál van-e valami speciális, mert egy csomó használati útmutatás ábrákkal jelöli a beállításokat, és azokat mi nem tudjuk értelmezni. Meg például, ha mosáshoz készülődök, akkor színeket válogatni. A mosásban éppen talán csak egyszer vagy kétszer kértem, hogy egy-egy ruhadarabot megnéztünk, milyen színű, különben eleve csoportosítom: sötét, világos, fehér. Összességében élvezem, hogy a háztartásvezetést gyakorolhatom.

Több közösséget is látogatsz, pl. sport kapcsán… Mely közösségek fontosak ezek közül számodra?

Elsőként talán a munkahelyi közösség. Aztán sportolok is, inkább egyénileg, de másokkal együtt, nem egy állandó, hanem különböző csapatokkal túrázom, biciklizek, futok. Járok szentmisére és a pécsi fokolárba is. Ők nálam idősebbek, és nagyon kedvesek, szeretettel fogadtak, én pedig szeretek velük lenni, sokat lehet tanulni a találkozón elmesélt tapasztalatokból.

Aztán járok még itt Pécsett egy kis csoportba, amely 2-3 éve született a Református Vakmisszióval és a Bartimeus misszióval együttműködve. A helyi, látássérültekből álló kis csoporttal havonta találkozunk, és tartunk egy – mi így hívjuk: – bibliás beszélgetést. Én általában a dicsőítésben szolgálok, főleg énekelek.

_{Bartimeus misszió táborában, 2024 július (Fotó: Facebook/ Bartimeus misszió)}

A közös találkozási pont pedig mindkét missziónak az évente megrendezett tábora. Ezek közül a Bartimeus misszió táborán vettem eddig részt, idén harmadik alkalommal. Ilyenkor országos szinten nyaralunk együtt látássérültekkel és segítőkkel, nagyon jó csapat szokott összejönni. Minden nap van igehirdetés, dicsőítés, bizonyságtételek, és természetesen rengeteg a szabadidős program is, a fürdéstől a fagyizásig, a segítők mindig nagyon készségesek.

Egyébként év közben más programokat is szerveznek. Például többször meghívtak egy szemész professzort Amerikából, aki előadást tartott, és hozott magával egy dicsőítő csapatot is.

Kiderült az eddigiekből, hogy szereted az újdonságok adta kihívásokat. Vannak-e terveid a közeli és távolabbi jövőre?

Vannak elképzelések, vágyak, de sok minden szükséges még ezekhez. Ezért most így nem mondanám még el nyilvánosan, de több dolgon gondolkodom munka, önkéntes szolgálat és élethivatás terén is. Hiszem, hogyha bármilyen tevékenységben, hivatásban ott kell lennem, Istentől megkapok hozzá mindent: kegyelmeket, ajándékokat, talentumot és akár személyeket, találkozásokat.

Köszönöm a beszélgetést!