Az életem felénél is több volt – vallomás az özvegységről

Valakinek az elvesztése, aki életünk meghatározó része volt, egyfajta krízishelyzet. A gyász a fájdalom, az elfogadás, a feldolgozás folyamata, amikor meg kell tanulnunk újraszervezni mindent a szeretett személy nélkül. Egy férj meséli el személyes tapasztalatát, aki 48 év házasság után, egy viszonylag gyorsan lezajló betegség miatt maradt özvegyen.

az-eletem-felenel-is-tobb-volt-vallomas-az-ozvegysegrol

„Adj szót fájdalmadnak, a bánat, amely nem beszél, addig szorítja a megterhelt szívet, amig az megszakad” (Shakespeare: Macbeth)

A gyász nemcsak szerettünk halálakor, hanem egy kapcsolat megszakadásakor és más, hirtelen veszteség kapcsán is megjelenik. Fontos, hogy ne szigeteljük el magunkat, ne zárkózzunk be, de sajnos manapság nagyon sokszor ügyetlenek vagyunk a veszteségről, a fájdalomról való beszélgetéshez. Inkább kerülnénk, hárítanánk. Pedig nem tehetünk úgy, mintha mi se történt volna! Az egykori „gyászévnek” régi bölcsessége, hogy legalább egy év kell ahhoz, hogy a gyászoló megéljen minden jeles napot, eseményt – karácsonyt, születésnapokat, házassági évfordulót

anélkül, akivel ezeket egykor együtt ünnepelte.

 

 

 

 

A gyász feldolgozása persze egyénileg más és más, lélektanilag is több szakaszból áll. Az első a sokkreakció: a túlélő nem akarja elhinni, hogy a szeretett személy meghalt, tagadja a halál tényét. A második fázis a fájdalom átélésének hárítása. A tagadás egy jól ismert elhárító mechanizmus, abban segít, hogy a realitással ne kelljen szembenézni, így attól megvédje a személyt. (Amit tagadok, az nincs; ha nem beszélünk a gondokról, akkor azok nem léteznek. Ha nem beszélünk szeretteink haláláról, akkor mintha nem is haltak volna meg.) Majd megjelenik a veszteség és elhagyatottság érzése, amit a kétségbeesés követ, mely járhat depresszióval, bűntudattal, haraggal, feszültséggel.

 

Szeretteink meggyászolása tehát természetes folyamat. A gyász okozta fájdalommal, stresszel való megküzdésnek vannak további, normális szakaszai: Ilyen az elfogadás, amikor a megfékezhetetlennek tűnő érzések és gondolatok helyét egyre inkább a tudatos emlékezés veszi át. A fájdalmas emlékek mellett egyre több már a szép emlék is. – Ez már a feldolgozás része. Mikor a gyászoló az életet elkezdi újraszervezni azzal a tudattal, hogy azt immár szerettének hiányában kell megtennie, nélküle kell folytatnia. Elkezd tervezni, újra nyit a baráti kapcsolatok felé, és múltbeli gondolatai között előjön a jelen és a jövő képe is.

 

Hálás szívvel osztom meg egy barátom, Géza gondolatait, érzéseit a saját gyászfolyamatáról:

 

Éppen úgy tűnt, minden sínen van az életünkben. Boldog öregkornak néztünk elébe, sok kedves és szeretnivaló unokával, menyekkel, vővel. Akkoriban terveztünk egyik fiunkkal közösen kertes házba költözni a lakótelepi lakásainkból, amikor megtudtuk feleségem betegségét. Mondhatjuk, az ilyen mindig derült égből villámcsapásként jön, de azért eleinte a rossz laborértékek ellenére is nagyon bizakodók voltunk. Mikor a kórházból hazaküldték, akkor keresnünk kellett egy hospice ápolót, aki eljött bekötni időnként az infúziót. Ő nagyon kedvesen mondta, hogy beszélgessünk, használjuk ki az időt. Az fontosabb, mint az infúzió. Igaz, mi sosem voltunk bőbeszédű típusok, de kommunikálni nemcsak szavakkal lehet. Mint a Kisherceg és a Róka, mikor arról beszélnek, hogyan kell egymást megszelídíteni:

 

»Sok-sok türelem kell hozzá – felelte a róka. – Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz…«

 

Mi már az együttjárásunk elejétől így szelídítettük egymást… Élveztük, hogy ott van a másik, és együtt vagyunk. Ezért is van az, hogy most, ha megkérdezik, hogy vagyok, akkor azt mondom:

Előfordul, hogy valakinek le kell vágni a lábát, és a műtét után a seb egy ideig fáj, de aztán az elmúlik. De az a fél láb mindig hiányozni fog, hiába tanult már meg fél lábbal is járni.

Múlt karácsonykor is állítottam fát. Ez mindig az én feladatom volt, de a végén mindig odajött a feleségem, és észrevette, hogy hol van még egy kis apróság, hol hiányzik valami. Most is a végén magamban megkérdeztem tőle, hogy mit gondol, jó lesz-e így? Visszagondolva az életünkre, a kettőnk történetére, sok momentumot látok, ahol én egyedül nem tudtam volna valamit jól csinálni. Voltak döntések, amelyekhez mind a ketten kellettünk, egymásba kapaszkodtunk, és bíztunk a kapcsolatban és a Jóistenben.

 

 

A családom maximálisan figyel rám, de hát a feleségem több mint az életem fele volt. Hiányzik. De ahogy a gyerekeket is ideig-óráig kapjuk ajándékba, úgy a feleségem is ajándék volt a számomra, amelyet megőrzésre kaptam itt a földön, nem örökre.

 

Még az esküvőnk előtt készített egy imafüzetet, ebből mindig együtt imádkoztunk. Most, hogy ő már nincs velem, most is együtt imádkozom vele a füzetből. Az egyedüllétben jobban figyelek az értékekre. Szeretem megfigyelni az unokáimat, hogy melyikben tűnik fel a nagymamájuk egy-egy vonása, képessége, amit belőle visznek tovább. Olyan öröm ezt látni.

 

Sok-sok évvel ezelőtt beszélgettünk egy lelkigyakorlaton a halálról a feleségemmel. Akkor azt mondta, fél. A betegsége végén, mikor újra beszélgettünk erről, akkor már azt mondta, hogy nem fél.

 

Jártam gyászfeldolgozó csoportba, ahol elég különfélék voltunk, különféle gyásztémákkal, de az elengedés sokszor szóba került. Én ugyan nap mint nap gondolok a feleségemre, imádkozom vele, de nem állt meg számomra a világ. Hiányzik, de hálás vagyok az együtt töltött évekért.”

Fotó: családi album

Legújabb könyveink: