Hogyan segítsünk azoknak, akik elvesztették egy szerettüket?

Olvasási idő: 7 perc

November első napjaiban felekezettől függetlenül elvesztett szeretteinkre emlékezünk. Az elmúlás, a gyász nem kívánatos velejárója ugyan az emberi életnek, de egyik legnagyobb valósága annak. Mindannyian voltunk már érintettek közvetlenül vagy közvetetten a gyász folyamatában. Szeretettel gondolunk vissza idős nagyszülőkre, idézzük fel az együtt töltött több vagy kevesebb időt, ami megadatott.

Vannak azonban olyan esetek, melyek mélyen megrendítenek akár kívülállókat is, mert a halál nem az idős emberek kiváltsága csak. Idős emberek halálakor a környezet számára támpontot jelent a magasabb kor megélése, melynek hangsúlyozásával próbálják vigasztalni a gyászolót. Fiatalabb vagy fiatal családtag elvesztésekor viszont érezzük, hogy a szavak, amiket mondhatnánk, nagyon gyengék. Erősebb érzéseket váltanak ki belőlünk ezek az esetek.

„A veszteség viszont minden esetben veszteség” – fogalmazza meg Sebestyén Katalin.

Babai-Szénégető Adrienn meglátása szerint: „Méricskélünk, hogy melyik gyász “súlyosabb”, és annak megfelelően pár napig vagy pár hónapig észrevesszük a gyászt, de utána elfordulunk. A “súlyosabb” gyászok kapnak pár hónap érdeklődést, együttérzést, az “egyszerűbbek” (mint például nagyszülő halála, vagy idős szülő elvesztése) csak pár napot, vagy egy-két kérdést.” A szakember két esetet idéz, mellyel munkája során találkozott. Egyik esetben egy fiatal édesanya özvegyült meg másfél éves kisfiával egyedül maradva. A története nagyon megérintette a környezetét. Sok barát megmozdult, hogy segítséget nyújtsanak anyagilag és érzelmileg egyaránt. A meghalt férj és saját barátai is kitartóan kísérték, valamint az édesanyja, aki mindenben mellette állt. Ma, 4-5 évvel a férj halála után újabb boldog házasságban él.  Másik esetben szintén egy fiatal édesanya kért segítséget, aki ugyanolyan korú volt, mint a férjét elvesztő nő. Ő „csak” az édesanyját vesztette el három héttel a kisbabája születése után. Ő „szerencsés” volt, hiszen mellette ott volt a férje. A férj azonban nem értette, nem akarta tudomásul venni, hogy ebben a csodálatos élethelyzetben, amikor fia született, hogyan képes a felesége sírni az anyja miatt.

A nő hamar megértette, hogy ezt a gyászt a szőnyeg alá kell söpörnie, helyette viszont mosolyognia kell.

Ez a mosoly azonban nem bírt őszintére változni hónapok alatt sem. Másfél évvel később jutott el Adriennhez. Addigra megromlott a férjével a kapcsolata, mert folyamatosan ellenőrizte a feleségét, hogy mosolyog-e a gyermekükre, kellően kedvesen szól-e hozzá. Amikor úgy látta, hogy nem, a kicsi előtt kioktatta a nőt, hogy egy ANYA nem így viselkedik. A nő egyre mélyebbre került. Egyetlen barátnő sem állt mellette, mert mindenki úgy gondolta, hogy egy ilyen boldog élethelyzetnek egyszerűen felül kellene írnia a gyászát, mert normális dolog, hogy a szüleinket elveszítjük. Az út depresszióhoz vezetett. „Ez a két eset nagyon érzékletesen mutatja, hogy mennyire sokat jelent a körülöttünk lévők együttérzése, támogatása a gyászunkban. Az özvegy nő (mert a társadalom súlyosabbnak ítélte meg a gyászát) több figyelmet, odafordulást, támogatást kapott, és főleg az anyaságában senki nem ingatta meg. Mindenki segített, pedig sok óra telt el úgy annak a kisfiúnak az életéből is, amikor az anyukája semmire nem volt otthon képes, csak sírt a sötét szobában a falnak fordulva. De vele türelmesek voltak az emberek. A másik anyának nem volt ilyen szerencséje. Ha segítséget és támogatást kapott volna a gyászához, lassan a végére ért volna a könnyeinek és a szomorúságának.

Az ő környezete ezt nem engedélyezte számára” – összegzi a szakember a tanulságokat.

A támogatásunk kifejezése nem mindig egyszerű, főleg, ha őszinte részvéttel vagyunk a gyászoló felé. „Még a legjobb szándékkal kimondott mondatokról is érezzük, hogy suták, mert olyasmivel találkozunk a gyászban, ami túl van az emberi érzékelés határán. Mi is elbizonytalanodunk ilyenkor hozzátartozóként vagy szomszédként, kollégaként. Egyrészt érezzük, hogy kellene valamit mondanunk, mert szeretnénk megvigasztalni, másrészt viszont azt is, hogy nincsenek jó szavak” – fogalmazza meg Katalin, majd folytatja: „Szavakra azonban nem mindig van szükség. Sokszor többet mond el a jelenlétünk. Keresztényként tapasztalom, hogy ilyenkor olyan könnyen jönnek a bibliai igék. Sok esetben ezeket a gyászoló is tudja, hogy például »azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra szolgál«, de adott pillanatban nehéz ezzel azonosulnia. Ilyenkor a szavak nélküli jelenlét vagy egy tevékeny segítségnyújtás, például egy közös ebéd nagyobb segítséget jelent.

Maga a jelenlét gyógyít, nem a szavak.

Mi, akik találkozunk a gyászolóval, arra kapunk páratlan lehetőséget az élettől, hogy tartsuk a lelki összeomlásban, a káoszban a rendet. Ezt nem kell kimondani, csak a jelenlétünkkel, a szeretetteljes figyelmünkkel, az őszinte megrendültségünkkel biztosítsuk, vagy csak annyival, hogy kimondjuk, nem találjuk a szavakat ugyan, de szívesen vagyunk vele. Tegyük azt, ami a gyászolónak jó.” A legrosszabb döntés, ha a bizonytalanságunk, félelmünk, hogy mit mondjunk vagy tegyünk, arra vezet, hogy nem teszünk semmit. Mivel tolakodók sem szeretnénk lenni, előfordulhat, hogy tabuként kezeljük a történteket.

„Az első és legfontosabb dolog, a gyászból való gyógyulás alapvető feltétele, hogy ne legyen egyedül a fájdalmával a gyászoló. Ehhez nem elég, hogy egy lakásban lakunk vele, vagy egy irodában dolgozunk vele, hanem éreznie kell, hogy a gyásza látva van” – véli Adrienn. Ha tehetetlennek, tanácstalannak érezzük magunkat a mások gyászával kapcsolatban, mondjuk el őszintén, ami bennünk van. Azok a gyászolók is, akik alapvetően nehezen mutatják ki az érzéseiket, megnyílnak, ha érzik, hogy valaki őszintén odafordul hozzájuk, hogy van, akinek valóban fontos a gyászuk. Ha letudjuk annyival, hogy szóljon, ha szüksége van valamire, nem fog szólni. Adrienn elevenít fel egy újabb példát, mely megmutatja, hogy a tanácstalanságban az őszinteség a legfontosabb lépés lehet: „Egy ovis gyermekét elveszítő anya mesélte egyszer, hogy megállította egy szülőtárs az utcán. Elmondta, hogy iszonyatosan megrázta őt a hír a kisfia haláláról, és a feleségével azóta arról beszélnek, hogyan tudnának segíteni. Még egy gyászolóknak szóló könyvet is vettek, hogy hátha abban találnak valamit, de nem találtak. Ezért megkérdezi, vihetnek-e nekik húslevest vasárnap, és egyáltalán kérhet-e olyat, hogy mondja meg, mi esne jól neki. Mondanom sem kell, ez a pár mondat önmagában egy hatalmas adag gyógyír volt a fájó szívre.”

Ha szeretnénk szavakba önteni együttérzésünk, olyan szavakat használjunk, melyek nem idegenek számunkra, melyeket őszintén tudunk kiejteni.: Fogadd őszinte részvétemet/együttérzésemet! „Egy lelkileg épp összetört gyászoló lehet olyan rossz állapotban, hogy meg sem hallja, amit mondunk, de olyanban is, hogy bármilyen szót használunk, nem esik neki jól. Itt nem a mi szóhasználatunkkal van a probléma. Éppen ezért ezen ne tipródjunk tovább, álljon egy előre kiválasztott, és esetleg tükör előtt begyakorolt mondat mindannyiunk fejében előkészítve, amit zavar nélkül elő tudunk kapni szükség esetén.

Bármilyen kifejezést használunk, máris látva érzi magát a gyászoló.

Gyógyítottuk a lelkét akkor is, ha ezt akkor éppen nem érzékeli. Amit viszont mindenképp kerüljünk el, az az Engedd el! kifejezés. Minden esetben többet árt, mint használ.” – tanácsolja a segítő szakember.

A gyermekek is megtapasztalhatják a veszteséget, nemcsak a felnőttek osztályrésze. „A gyermek nézi, hogy a felnőttek mit csinálnak ebben a helyzetben. Jó, ha már akár egy lehulló falevelet is el tudunk gyászolni a gyerekkel. Óvodás korától kezdve fel tudjuk készíteni észrevétlenül arra, hogy az életnek van egy körforgása, hogy születünk és meghalunk, ahogy a természet is elalszik tavaszig. Lehullanak a falevelek, nem hoznak gyümölcsöt. Alszanak. Ha keresztények vagyunk, akkor mi is ezt hisszük, hogy fel fogunk támadni, hogy van a látható életen túl egy számunkra egyelőre nem látható, de reménnyel várt élet. Minden ősszel bizonyságot tehetünk a feltámadásba vetett hitünkről a gyerekeinknek, unokáinknak azzal, hogy az élet természetes részeként tekintünk a megszínesedő és lehulló falevelekre. Aztán várjuk a tavaszt. Várjuk a feltámadást. A gyermeknek még a felnőtt mondja ki azokat a szavakat, amelyek később segítséget jelentenek a gyászában. Nehéz, ha valamelyik szülő hal meg. Ő a másik szülőnek is hiányzik. Sírunk is, amit szabad látnia a gyermeknek. Ő is sírhat, neki is hiányzik.

Nem jelenti viszont azt, hogy az érzéseinket a gyermekre önthetjük, és tőle várjuk, hogy boldoggá tegyen minket.

Ugyanakkor nem megmutatni a hiányunkat, a fájdalmunkat csak azért, nehogy megterheljük, szintén nem helyes irány. A fájó érzéseink kifejezése jobb, mint bármilyen álca, amit magunkra öltünk. Ezzel csak azt tanítjuk meg a gyerekünknek, hogy neki is álcáznia kell magát” – fejti ki véleményét Katalin a gyermekeknek nyújtott segítséggel kapcsolatban. Meggyőződése, hogy az is segítséget jelent, ha részt vesz a temetési szertartáson a gyermek, de a kialakult élethelyzetben a család bölcsességére van bízva, hogy mit tartanak előnyösebbnek. Láthatja, hogy a testnek van egy nyugvópontja. A test elmúlik ugyan, de a lélek nem. A sok feketeruhás részvétnyilvánító ijesztő látvány lehet egy gyermek számára. Érdemes lehetőséget teremteni arra, hogy legközelebbi szeretteinek oltalmazó jelenlétében élhesse át akár a temetést, akár – ha úgy döntött a család, hogy nem viszi el a temetésre – a későbbiekben a temetőlátogatást.

„A személyességet a gyászolók támogatásában nem tudjuk megspórolni. Nem kell átvenni a gyászát, sem helyette megoldani, megtompítani, csak mellette lenni. Ez az ő fejlődési lehetősége” – zárja Katalin a gondolatait.