Egy hét a házasságunkért

Mórász Tamás és Évi a Fokoláre Mozgalom tagjaiként hosszú évek óta elkötelezettek a családokért folyó munkában, öt gyermeket neveltek fel és most lassan kettesben maradva tenni akartak a saját házasságukért is. Azokról az új élményeikről kérdeztük őket, melyeket ezen az egyhetes, bennlakós kurzuson szereztek egy nemzetközi csapatban.

Hogyan kezdtetek a családokért dolgozni?

Tamás: Házasságunk kezdetén abban a szerencsében volt részünk, hogy találkoztunk olyan házaspárokkal, akik más házaspárokkal foglalkoztak – többek között velünk is – értük éltek, dolgoztak. Ez vonzó kép volt számunkra, ezért már akkor gondoltuk, hogy majd, ha oda jutunk, akkor ebben szívesen részt veszünk. Valamikor a 2000-es évek elején kértek meg minket, hogy foglalkozzunk jegyespárokkal. Többek között ez a feladat motivált minket arra is, hogy Loppianóban (a Fokoláre Mozgalom városkájában – szerk.) töltsünk egy évet, ahol képzést is kaptunk a családokért végzett munkához. Amikor visszatértünk, akkor először folytattuk a jegyespárok képzését, majd néhány évig a gyerekcsoportokkal foglalkoztunk. 2017 óta pedig kelet-európai szinten vagyunk felelősek azokért a házaspárokért, akik elkötelezettek a Fokoláre Mozgalomban.

És mit jelent nektek személyesen ez a fajta munka?

Évi: Nem is jó szó erre, hogy munka, igazából ez az életünk. Ha Istent szeretnénk követni, az Ő akaratát, amit rólunk, Tomiról meg Éviről gondol, meg a mi házasságunkról, akkor lépésről-lépésre fedezzük föl, hogy merre kell továbbmenni.

Mindig éreztük azt a vágyat, hogy más országokba is elmenjünk. Ez nagyon erősen bennünk volt fiatalkorunk óta. Ennek volt két kisebb momentuma, amikor Belorussziába és Litvániába utaztunk egy-egy családoknak is szóló nyári programra. Itt született meg bennünk a vágy, hogy más országok családjaiért is tegyünk. Így kerültünk abba a csoportba, mely a kelet-európai országok családjaiért él és dolgozik. Ennek a feladatnak a kapcsolattartás a legfontosabb része, összekötni a szálakat, az embereket, a szeretet láthatatlan hálóját.

Ha ezt nem csinálnánk, nem ismertünk volna meg olyan családokat, akik hihetetlen körülmények között élnek és csak a tiszteletet és az alázatot ébresztik bennünk, hogy hogyan tudtak hűségesek maradni Istenhez, egymáshoz. Hozzátéve, hogy még ők fáradoznak az ottani családokért, házaspárokért. Ez rengeteget adott.

Tamás: Igen, a személyes találkozás pillanata jelent a legtöbbet. Ezért utazunk több országba is, hogy ott találkozzunk velük, ahol élnek, hogy megértsük azt a környezetet, azt a társadalmat. Ez még nagyobb tiszteletet ébresztett bennünk irántuk, és nekünk is nagy ajándék volt, hogy szerényebbek és alázatosabbak legyünk.

_{Az egyhetes kurzus helyszíne: Planina, Szlovénia}

Ez a nyári esemény, amin voltatok Szlovéniában, mi volt tulajdonképpen?

Évi: Tizennégy éve indult el Olaszországban több olasz házaspár kezdeményezésére egy olyan kurzus, ami krízisben lévő házaspároknak segít. Ez egy gyönyörű történet, mert olyan emberek találták ki, akik a Fokoláre Mozgalomban teljes elköteleződéssel élték a házasságukat, az egyházért és a társadalomért akartak élni, a házasságuk mégis krízisbe került. Ebből azonban sikerült felállniuk és ennek a fájdalomnak a gyümölcseként született meg ennek a kurzusnak a menetrendje és egész felépítése. Kelet-Európa több országában, Szlovákiában, Csehországban, Szerbiában, Szlovéniában, Romániában, Horvátországban élnek olyan házaspárok, akik részt vettek ilyen kurzuson Olaszországban, beleszerettek, kitanulták, és megszervezték, hogy ezen a környéken is legyenek ilyen alkalmak. Egy team alakult erre és minden évben lehetőség van ezen részt venni.

Ez a kurzus három lábon áll. Van egy lelkiségi, egy tapasztalati és egy pszichológiai lába. Egyébként hozzátenném, hogy van még egy negyedik is, a kölcsönösség lába, mert az is kell hozzá, hogy a részt vevő házaspárok fenntartások nélkül legyenek jelen. Miért is? Mert lehetnének olyan pillanatok, mikor valaki azt mondja, hogy na jó, köszönöm, én erre nem válaszolok, én ezt nem csinálom, én abbahagyom… tehát szükség van a kölcsönös igyekezetre.

A kurzust házaspárok tartják?

Évi: Igen. Vannak a segítő házaspárok, akik egy komoly képzési folyamaton készülnek fel, van jelen pszichológus és pap is. A segítő párok korábban maguk is részvevőként végezték el ezt a kurzust. Velünk is volt olyan pár, akik nagyon mély válságon mentek keresztül, ezért mentek el először egy ilyen kurzusra és utána lett belőlük segítő házaspár. Tehát van személyes tapasztalatuk. Ez nagyon nagy segítség. Ez volt az egyik legszebb része a hétnek, ahogy ezek a házaspárok a tapasztalatukat megosztották. Az, hogy tudtak beszélni a legmélyebb krízisükről, a sebzettségeikről, vagy akár a szexuális életükről házasságukban. Emögött nagyon komoly munka van. Ez volt a program legszebb és leginkább megindítóbb alapja.

És kik voltak a résztvevők?

Tamás: Nyolc házaspár volt, aki jelentkezett erre a kurzusra, és négy segítő házaspár, valamint egy pszichológusi végzettséggel is rendelkező pap. Mindenkinek megvolt a maga szerepe. Szlovéniából, Horvátországból, Szerbiából és Magyarországról voltunk jelen, fordítás segítette a megértést. Hat és fél napig tartott a kurzus, megvolt tehát az idő és a tér arra, hogy mindenki az adott témát átbeszélhesse a házastársával kettesben. Emellett volt alkalom közösségben is megosztani mindezt, de semmiféle kötelezettség erre nem volt.

Nektek, hogy jött ez a gondolat, hogy elmenjetek?

Évi: Egyrészt régóta hallottunk róla és szerettük volna megismerni, hogy mi is ez, mert mindig csak gyönyörű történeteket meséltek, meg hogy milyen gyümölcsei, csodái vannak, és emiatt nagyon vonzó volt. Ráadásul pont abban az időpontban rendezték meg, amikorra mi a szabadságunkat terveztük. Úgy éreztük, hogy Isten is a kezünkre játszik.

Másrészt öt gyerekünk van, az utolsó velünk lakó gyerekünk nemrég repült ki, és most szembesültünk azzal, hogy kettesben maradunk. Előfordul, hogy utazunk kettesben az autóban és mintha nem lenne miről beszélgetni. Érezzük, hogy az a fajta kapcsolat, ami egy nő és egy férfi között lehet, nagyon hamar el tud laposodni. Ezért kicsit fel akartunk készülni arra, hogy hogyan éljük meg ebben az új helyzetben a kapcsolatunkat. Volt ott egy idős házaspár. Én először nem értettem, miért jöttek el. És amikor elmondták, hogy azért jöttek, hogy megtudják, lehet-e még boldogabban élni negyvenöt év házasság után is, akkor ezen meghatódtam.

Rájöttem, hogy igazából mindig ugyanazok a fiatalok maradunk, akik anno összeházasodtunk, és szerettük volna valami nagyot alkotni és Istenért élni.

Chiara Lubichtól hallottam, hogy a léleknek nincs kora. Ezt itt megtapasztaltuk. Ezért mentünk el.

Tamás: Nyár elején találkoztunk azzal az olasz házaspárral, akik elindították ezt a kurzust. Ők bátorítottak minket, hogy vágjunk bele. Hangsúlyozták, hogy most ne másokért, más házaspárokra gondolva csináljuk ezt, hanem magunkért. És ez engem meglepett. Őszintén szólva bennem volt egy kis félelem, hogy itt majd nagyon mélyre be kell ásnom magamba és mindenféle pszichológiai események lesznek. Ami viszont nagyon megtetszett nekem az ismertetőben, hogy azt emelték ki, hogy minden, ami egy kapcsolatban van, pozitívumok, sérülések vagy bármiféle fájdalom, az értékes és abból tovább lehet menni. Ez így megnyugtatott.  Fontos még azt elmondani, hogy ez a kurzus nemcsak ebből a hat napból áll, hanem az év során fogunk még találkozni néhányszor. A kísérő házaspároknak feladatuk az is, hogy valamilyen szinten tovább támogassák a házaspárokat, akik részt vettek, különösen azokat, akik súlyosabb válsághelyzetet élnek.

Évi: Megismertünk egy párt, akik néhány éve végezték el a tanfolyamot. Mind a ketten katolikusok, templomba járók, gyerekeik születtek, hívő emberek, szép családra vágytak, ideálisnak tűnt a kapcsolatuk, és mégis valahogy elromlott, egészen addig a szintig, hogy eldöntötték, hogy elválnak. Ekkor jött ez a lehetőség, hogy részt vehetnek ezen a kurzuson. Ők úgy mentek el oda, hogy rendben, ez az utolsó esély, de nem akarunk egy szobában aludni. Innen indultak és hála Istennek és az ő hozzáállásuknak, ebből az élményből elindulva legyőzték ezt a krízist. Egészen mélyről el lehet jutni a megoldásig. Nem jelent biztosítékot semmi: se az, ha valaki katolikus, se az, hogy szép családból származik, vagy ha mindketten szép családi életre törekednek. Kell valami más is!

Ők mondtak egy nagyon fontos mondatot, hogy a kurzus nem megoldást adott, hanem egy eszközt, hogy továbblépjünk.

Ahogy ennek a képzésnek a leírását olvasgattam, úgy értettem, hogy antropológiailag abból indul ki az egész, hogy mindannyian hordozunk sebeket önmagunkban, és a kapcsolati konfliktusaink és azok elégtelen kezelése elsősorban ezekből a bennünk hordozott sebekből, azok fel nem ismeréséből fakadnak. Ti nem azért mentetek, mert éppen súlyos válságban vagytok. Ennek ellenére volt olyan belső seb, hiány, amit felfedeztetek magatokban és aminek a tudatosítása segített még jobban megérteni a másikat vagy önmagatok?

Évi: Igen, ez a téma előjött. Manapság a pszichológusok sokat beszélnek a bennünk élő sebzett gyermekről. Nekünk ez egy nagyon új felismerés volt. Mert azt gondolnád, hogy ha sebzett a belső gyermek, akkor biztos alkoholisták voltak a szülei vagy nem törődtek vele, vagy utcán élt stb. Pedig mi is, akik normális családban nőttünk föl, és normális családban szerettük volna a gyerekeinket nevelni,

biztos, hogy okoztunk óhatatlanul sebeket, akár tudatlanságból, akár rossz társadalmi szokásokból.

Az érzelmi elhanyagolás, ha akarod, ha nem, azért az egy picit jelen van mindenhol. Mi is elkezdtünk utána ezen gondolkozni, hogy nálunk mi volt ilyen helyzet. És igen, például rájöttünk valamire, amiből Tomi megértette, hogy én miért vagyok egy adott szituációban olyan, amilyen, és amit korábban nem értett.

Tamás: Azt is felfedeztük, hogy a származási családunkban, a szüleinkben mik lehetnek ezek a sebek, amelyek őket motiválták valamilyen viselkedésre. Ha ezt megértem, sokkal megértőbb leszek feléjük és – talán – a gyermekeink felé…

Évi: A hitünk csúcsa szerintem, Istennek a legszebb képessége, az irgalom. Ez egy értelmes irgalom, nem az, hogy mindent rózsaszín felhőben látsz, hanem nyíltan, őszintén, feketén-fehéren látod a hibákat is, és utána mégis irgalmas tudsz lenni, ahogy a mennyei Atya irgalmas mindenkihez.

Az előzetes várakozásaitokhoz képest mi volt, ami újként hatott?

Évi: Bennem például volt olyan gondolat, hogy biztos majd kivesézzük a régi dolgainkat, és a másikat szembesítjük majd a gyenge pontjaival is. Ez valójában inkább egy kísértés volt a feladatok írásakor, hogy most nem ezt kérik tőlem, hanem pont, hogy a jó oldalát, a jó eseményeket, a jó tulajdonságokat gyűjtsem össze.  Azt vettem észre a végén, hogy ha az ember alázatosan azt csinálta, amit kértek, akkor Isten új energiát, teljes megújulást adott, egy abszolút nem várt hatást, amire nem is gondoltunk, hogy ez így történhet. Abban a pillanatban, hogy beleálltunk ebbe a „vezetett” állapotba, elkezdtük felfedezni hova fut ki az egész kurzus.

Tamás: Volt egy résztvevő, aki azt mondta, hogy ő azért jön ide, hogy fölfedezze, mi van a „szőnyeg alatt”. Ez engem akkor nagyon szíven ütött, nem azért, mintha rejtegetni valóink volnának, de mutatta nekem az őszinteségnek a mélységét.

Évi: Az alapító házaspár ki is fejtette nekünk, hogy az embereknek gyakran nincs bátorságuk szembenézni önmagukkal. Pedig, ha rendelkezésre áll egy ilyen eszköz, amivel segíthetsz önmagadon, azt ki kell használni.

Mi az a specifikus tartalom, amit szerintetek az egység lelkisége hozzá tud adni a párkapcsolatról alkotott modern katolikus felfogáshoz? II. János Pál test teológiája, a különböző családmozgalmak képzései, kidolgozott programjaihoz képest mi az, ami igazán az egység lelkisége hozzájárulása ehhez a kérdéskörhöz?

Tamás: Az Új Család Mozgalom, ami a Fokoláre családos ágazata, az utóbbi tíz-tizenöt évben komolyan foglalkozni kezdett a társadalomban jelen lévő sebekkel: elváltakkal, krízisben lévő családokkal, homoszexuális gyerekek megjelenésével a családokban. A lelkiség egyik alappontjából, az elhagyott Jézus iránti szeretetből merítették az erőt. A családban meglévő fájdalom, törés, seb egy lehetőség arra, hogy föltámadjunk. Ahogy látom, a többi lelkiségi mozgalomban is jelen van a gondolat, hogy a fájdalomban találkozunk a szenvedő Jézussal, de a mi lelkiségünk arra is tanít, hogy oké, benne vagyok ebben a fájdalomban, akkor lépjek túl ezen úgy, hogy kezdjek el konkrétan szeretni. Például konkrét gesztusokat tenni a házastársam felé. Amikor belekerülnek egy krízisbe, akkor ne az egymás bántásán gondolkozzanak, hanem induljanak el azonnal a szeretet útján. Ezért fontos mind a három lába a kurzusnak: fontos a pszichológus, fontos, hogy legyenek tapasztalatok, amiből lehet meríteni, és nagyon fontos a spiritualitás. És ennek megfelelően volt minden nap valamilyen lelki gondolat, ami annak a napnak biztos alapot adott. Ezt erősítette, hogy az elmélkedést tartó házaspár mellé tette a saját életét, a saját tapasztalatait. És ettől volt nagyon szép és kerek.

Kihez lehet fordulni, ha valakit érdekel ez a program?

Évi: Évente egyszer, általában július végén augusztus elején indul ilyen program. Természetesen lesz magyar fordítás, tehát nem kell senkinek ettől félnie. Minket meg lehet keresni az Új Város Online szerkesztőségén keresztül és közvetítjük a szervezőknek.

Tamás: Fontos tudni, hogy nem kell feltétlenül válás előtti krízisben lenni ahhoz, hogy ez a tanfolyam energiabombát jelentsen és gazdagítsa a házasságot. Lehet azoknak is eljönni ide, akik úgy érzik, mintha megkoptak volna a fogaskerekek és jó lenne új utakat találni egymás felé, új szemmel nézni arra, akivel már több éve, évtizede megosztom az életemet! Egy nagyszerű lehetőség ez a hét!