Egy párkapcsolat életciklusai – 10. Az özvegység

Olvasási idő: 4 perc

Bár a párkapcsolati életciklus sorozat záró részeként írok az özvegységről, nem tudhatjuk, mikor érkezik el számunkra a pillanat, amikor a „Szerelmünket”, azt, Akivel egészek lehettünk”, a „Társunkat” elveszítjük. Ez olyan élethelyzet, olyan veszteség, amire nem lehet igazán felkészülni, noha beszélgetni erről is érdemes.

A párkapcsolatunkban, ahol a testünk és a lelkünk is összekapcsolódott, megélni a hiányt fájdalmas, testi és lelki kín, sőt egzisztenciális krízis is lehet. Maga a gyász, a lelki fájdalom megélése, az elfogadhatatlan elfogadása egy hosszú folyamat, amikor meg kell tanulnunk újraszervezni mindent, még magunkat is a szeretett személy nélkül.

A halál nem időzíthető és sajnos nem kapunk választ arra, hogy miért most, és miért velünk történik éppen! Valakinek alig pár év adatott, mint a Lukács evangéliumában levő Anna nevű prófétaasszonynak, Fánuel leányának, aki már igen öreg volt. Hét évig élt férjével lánysága után, aztán özvegyen maradt. Van, akinek több mint ötven év házasság adatik, mint szüleinknek és ehhez akár évtizedes ápolás is kapcsolódhat a fizikai veszteség előtt. A balesetben hirtelen meghalt szerettünk elvesztése, a váratlan tragédia utáni érzelmi hullámvölgy legalább olyan különböző és egyedi lehet, mint amikor volt időnk elbúcsúzni egymástól, de hetekig, sőt akár évekig kísértük, ápoltuk szerettünket és láttuk elsorvadni. Aztán a személyi alkatunk is különböző megéléseket hozhat. Egyik helyzet sem könnyű. Állandó érzelmi hullámvasút, amiben nincsenek szabályok, és elvárások. Akkor sem, ha a külvilág azt mondja, hogy most már eltelt a gyászév – ami tényleg fontos, hogy minden ünnepben megéljük a hiányt, amit közösen már nem lehet – de nem jelenti azt, hogy már túl is vagyunk az egészen.

Nem az idő oldja meg a gyászt, hanem, ha merünk őszinték lenni önmagunkhoz, és az érzéseinket nem akarjuk elrejteni, eltakarni.

Ezt segítheti, ha van körülöttünk elfogadó, támogató közeg, család, barát vagy szakember, akik megtartanak, és segítenek, együttéreznek velünk, és nem csak azt szajkózzák, hogy lépj túl, engedd el, vagy a gyerek miatt nem teheted, hogy ne mosolyogj. Az ilyen tanácsok éppen, hogy késleltethetik a gyász feldolgozást. Kell egy bizalmi közeg, ahol szabad megélnünk az összetörtségünket, frusztrációnkat, fájdalmunkat, dühünket.

A legfontosabb tehát, ahogy már Shakespeare a Macbethben is megírta: „Adj szót a fájdalmadnak, a bánat, amely nem beszél, addig szorítja a megterhelt szívet, amíg az megszakad” Ám hangot adni a fájdalomnak, mikor elsőre el sem akarjuk hinni, hogy ez megtörtént, hogy Ő, a Szerelmünk, a Mindenünk már nincs, nem könnyű. Aztán pedig jó lenne eltűnni, a fájdalommal láthatatlanná válni, az „özvegység” tényét is hárítani. Főleg fiatalon embert próbáló megélni ezt a tapasztalatot, mikor a környezetünk a párválasztás idejét éli, mi pedig már özvegyek lettünk. Könnyen belemenekülhetünk egy olyan tagadásba, hogy azt gondolva, ha nem beszélünk szerettünk haláláról, olyan mintha nem is halt volna meg.

Sajnos néha a barátok sem tudják, hogy mit mondjanak, és ezért nagyon esetlenné, sutává válik minden szó, hiszen a gyász túl van az emberi érzékelés határán. Sőt, keresztényként még szentírási idézetek, és „Isten szeret” mondatok is elhagyják a szánkat, de ilyenkor ezek nem segítenek, sőt dühöt válthatnak ki a gyászolóból. Pedig csak zavarban vagyunk. Higgyük el, a „részvétem” szónál nincs jobb és több. Ezért könnyen elmaradnak az ilyen „mondanom kell valamit” kapcsolatok. Holott a szavak helyett sokkal többet mondana a csendes jelenlétünk, akár egy finom ebéd elkészítése, ami jelzi, hogy itt vagyok, meghallgatlak. Ezért jó, ha vannak, akik rendszeresen ránk nyitják az ajtót, és segítenek, hogy ne ragadjunk benne a magányban. Lehet gyászfeldolgozó szakember segítségét kérni, vagy ilyen témájú csoportba bekapcsolódni. A bennünk kavargó érzésekkel szembenézni néha bizony könnyebb sorközösségben, mint a magányban, vagy más élethelyzetben levőkkel. Amikor a tényleges veszteség megélése megérkezik: a „Hogy tudok élni nélküle!”, ami találkozhat egy egzisztenciális kiszolgáltatottsággal is: pl. kisgyerekes anyaként, munka és férj nélkül.

Minden eset egyedi, fontos figyelnünk egymásra, észrevenni, hogy mi az igazi segítség egy özvegy életében, mert lehet, hogy valaki kifelé erősnek tűnik, de belül kétségbeesés, bűntudat, félelem, aggodalom, és egyéb érzések mardossák.

Merjünk kérdezni, és időt hagyni a válaszra! A gyászolónak ugyanis nem könnyű megfogalmazni, hogy miként is van, a tagadás, hárítás, takargatás a túlélés jó eszközének tűnik, de hosszú távon sajnos nem sok jóhoz vezet. Nehéz összeszedni, őszintén belátni, hogy bizony mennyi veszteségünk és hiányunk lett a szeretett személy elvesztésével. És nem csak nekünk, hanem a gyerekeinknek, unokáinknak, barátoknak egyaránt.

Ahány ember annyi gyászfeldolgozás van, mind időben, és módszerében is. Ami az egyikünknek segített, nem biztos, hogy a másiknak is segít. De dolgozni kell vele, ha túlságosan beleragadunk, merjünk segítséget kérni, hogy ne váljon kórossá a gyászunk. A gyász okozta fájdalommal, veszteséggel való megküzdésnek vannak további, normális szakaszai is: Ilyen az elfogadás, amikor a megfékezhetetlennek tűnő érzések hullámvölgyeit és a szétesett gondolatok helyét egyre inkább a tudatos emlékezés veszi át. A fájdalmas emlékek mellett egyre több már a szép emlék is: Lehet naplót írni az elvesztett, szeretett személynek címezve, őszintén kiírni a bennünk kavargó érzéseket, élményeket, mindent. – Ez már a feldolgozás része. Mikor a gyászoló az életet elkezdi újraszervezni azzal a tudattal, hogy azt immár szerettének hiányában kell megtennie, nélküle kell folytatnia. Elkezd tervezni, újra nyit a baráti kapcsolatok felé, és múltbeli gondolatai között előjön a jelen és a jövő képe is, egy cél, amiért érdemes még élni itt a földön, de cél lehet akár az örök életben való találkozás reménye is. Újra meghatározni magunkat, hogy ki vagyok én a másik felem földi jelenléte nélkül.