Nagyszülő lettem!

A megkérdezettek 46 és 60 év között váltak nagyszülőkké. Van, akinek 1 hetes van, akinek már 11 éves az első unokája. Míg szülőként nagyobb részt mi terveztük, hogy mikor szeretnénk gyermeket, az unoka érkezése váratlan, de többnyire örömteli esemény.

Ági már évek óta készült rá, hogy nagymama lesz, és nagyon boldog volt, amikor megtudta, de azért örült a néhány hónapos felkészülési időnek, a várakozásnak is. Beát váratlanul érte, mert még nagyon aktív korban volt/van, fiatalos nagymama. Öröméhez azonban a várandósság igen sok aggodalommal is párosult, mert sok nehézség volt, és féltette a lányát. Évát nem érte váratlanul, hiszen az első unoka érkezésénél már 57 éves volt. Boldog volt, amikor megszületett, ugyanakkor azt is érezte, hogy akkor most már tényleg “megöregedett”, nagymama lett. Ezzel valójában nem tudott hirtelen mit kezdeni.

_{Akárhány éves korunkban érkezik az unoka, szembe kell néznünk az idő múlásával…}

A nagyszülővé válás első lépcsője a szembenézés az idő múlásával –, akár 46, akár 60 éves korunkban érkezik az első unoka. Mit tudunk kezdeni a nagymama/nagypapa megszólítással? Tény, hogy az unoka megszületésével új szerepet kell elsajátítanunk, de téves az az elképzelés, hogy ezzel együtt egy csapásra öregekké válunk. A szakirodalomban ez is egy új identitást és szerepváltozást hozó „normatív krízis”. Személyiségünktől, de a felszín alatt megbúvó – gyermekkorban és később felnőttként átélt – feszültségektől is függ, hogy könnyedén vagy nehezebben vesszük ezt a változást.

Mennyire tudtunk mi leválni érzelmileg a szüleinkről, milyenek a hozott mintáink

– a házasságban, szülőségben, férfi/női identitásunkban megélt szerepeinkben? Ezek miként segítik megélni azt, ami a gyermekeinknél már a kamaszkorban elkezdődött, majd az önálló szárnypróbálkozással folytatódott? Családdá válásukkal valósággá kellett váljon, hogy elengedjük őket, és bízunk bennük, bízunk abban, hogy képesek a gyermekeik nevelésére.

Komoly összefeszülési pont lehet, ha a gyerekeink megkérdőjelezik a javaslatainkat, felhánytorgatják szülői hibáinkat, vagy épp mi kérdőjelezzük meg a gyereknevelést illető döntéseiket, és nem bízunk meg bennük.

Az általam megkérdezett nagymamák és nagypapák teljes mértékben megbíznak gyermekeik szülői képességében, és ezt próbálják nekik vissza is jelezni, amit nagyon fontosnak tartanak.

Érdemes tudatosítani, hogy

nagyszülőként mi is kezdők vagyunk – épp úgy, ahogy a gyerekeink a szülőségben.

Hibázhatunk, de „ha sikerül jó kommunikációs kapcsolatban maradni a gyerekeinkkel, akkor közösen fejlődhetünk, alakulhatunk, kölcsönösen keresve a határainkat” – mondja Évi.

_{A nagypapával töltött idő is rendkívül értékes az unoka számára!}

Nem a napi szintű kapcsolattartástól lesz jó az unokáinkkal a kapcsolat, hanem inkább a minőségitől. Beáéknál például: „A mindennapi életükben, mivel aktívan dolgozunk, nem tudunk jelen lenni, de heti egy nap találkozunk. Közösen ünneplünk, és az egész család télen és nyáron is együtt tölt pár napot. Az unokák negyedévente egyszer egy hétvégét együtt töltenek velünk, hogy a szüleik töltekezzenek. Ez évtől az unokáink új igényként jelezték, hogy egyedül is szeretnének eljönni, s most ez is gyakorlat lett.”

A tanácsadás, még ha segítő szándék is vezeti, könnyen előhozhatja a régi, lappangó konfliktusokat. Kiderül, hogy mennyire tekintjük felnőttnek saját gyerekeinket. Ha folyton beleszólunk a nevelésbe, akkor „rossz gyerek” szerepbe tesszük a szülőket, miközben saját bizonytalanságunkat, kisebbségi szorongásainkat próbáljuk meg kompenzálni az unokánk kegyeit keresve.

Általános elv, hogy a mindenki számára kielégítő kapcsolat kulcsa hosszú távon semmiképpen sem a konfliktuskerülés vagy a beleszólás, hanem az, hogy a problémáról már az elején kölcsönös nyitottsággal beszélnek a felek, és

közös megoldást keresnek, egymással párbeszédben maradva.

Ági friss nagymamaként – és hamarosan már háromszoros anyósként – ehhez még azt tette hozzá, hogy „nyilván nem esik jól a visszautasítás, de igyekszem szabadnak maradni, és visszagondolni arra, amikor a szüleim hagytak szabadon engem/minket. Valószínűleg van egy dinamikája a dolognak, nem mindig tudom a legjobban megélni, de ha őszinte kapcsolatra vágyom, akkor ez a cél sokkal fontosabb, mint hogy most elfogadják-e az ötletem vagy épp elutasítják”.

Azt is látni kell, hogy a nyugdíjkorhatár kitolódásával a mai nagyszülők általában még aktívan dolgoznak, és gyakran az idősödő szüleik felé is lehetnek gondozási feladataik – így a gyerekeik, unokáik irányában néha kevesebb idő marad, mint szeretnék. Az is változás, hogy ma az apák többnyire az otthoni munkából igyekeznek jobban kivenni a részüket. Ezek jó dolgok, de nem helyettesítik a nagyszülő-unoka kapcsolatot, és az igény szerinti, nem „anyagi”, hanem jelenléti segítséget! A fiatal szülők párkapcsolatának nagyon sokat tud adni az is, ha néha tehermentesítik őket, és a házasságukra is tudnak figyelni.

Mindenkiben más elképzelés van arról, hogy milyen az ideális/eszményi nagyszülő. Ehhez jönnek még a valósnak vélt sztereotípiák, például: „minden nagyszülő el akarja kényeztetni az unokáit” vagy „minden nagyszülő a teljes szabadidejét az unokájával akarja tölteni”.

_{Ha igénylik, felajánlja a segítségét, de nem sértődik meg, ha mást akar az unoka…}

Cili szerint: „Az ideális nagyszülő az, aki szívesen ott van, ha igénylik, felajánlja segítségét, de nem sértődik meg, ha mást akar a (kamasz)unoka vagy a szülei. Ha együtt van a három generáció, a szülőkre hagyja a döntést, háttérbe húzódik.” Bea megélése az, hogy egy jó nagymama szereti őket és ápolja az unokáival és a gyerekeivel a kapcsolatot. Ha megkérik, segít, de nem szól bele az életükbe. Ez utóbbi nehéz, tanulni kell, de fontos és érdemes. „Ha nem szólok bele, sokkal inkább megkérdeznek” – vallja. Évi úgy próbálja nagymamaságát megélni, hogy jelen van a gyermekei és unokái számára, ha bármikor segítségre van szükségük, de azt is természetesen tudja jelezni, ha ez valamiért nem lehetséges. Nem akar beleszólni a szülők életébe, de

fel meri kínálni a lehetséges megoldást a problémára úgy, hogy nem ragaszkodik hozzá

és rögtön el is tudja veszíteni. Az unokával kapcsolatban próbálja szem előtt tartani a szülők kérését, de nem ragaszkodik görcsösen hozzá, ha a helyzet valamiért másképpen alakul.

A kényeztetés kérdésében bizony megoszlott az igenek és a nemek aránya. Ági vissza is kérdezett, hogy mit is értünk kényeztetés alatt. „A szülők által felállított szabályrendszertől nem tartom érdemesnek eltérni” – mondja. Cili nem tartja magát kényeztetős nagyszülőnek, de tény, hogy szívesen süt-főz nekik/velük vagy csinálnak közös minőségi programokat. Valahol itt van a kulcs: nem kell a szülőkkel szembe menni, nem helyes, ha nálunk mindent lehet. A minőségi együtt töltött idő, mesélések, játékok, utazások azonban maradandó élmények lehetnek az unokáknak. Zoltán még hozzá tette, hogy a példamutatás is érték nagyszülői részről.

A nagyszülőséget jó eséllyel nem egyedül, hanem házasságban élhetjük meg. Ezáltal új kapuk és új lehetőségek is nyílhatnak a kapcsolatunkban – vallja Eszter. És persze a nagyszülői szerepünk is csak egy a sok között. Jó, ha találunk még minket kielégítő feladatot, amiben ki tudunk teljesedni, így kisebb eséllyel leszünk „túl sokak”.

„Nagyszülői létünkre is mint fejlődési lehetőség tekintsünk, és ne megfelelési vágyként, vagy teljesítménykényszerként. Nem ajándékokkal, kényeztetéssel, kéretlen tanácsokkal, de nem is kritikával vagy állandó rendelkezésre állással, hanem önmagunk és szeretteink jobb megismerésével és elfogadásával tehetünk a legtöbbet unokáinkért” – írja L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológus, a Nagyszülők a kispadon? című könyv szerzője.