„Nagy gyerek nagy gond”? – Kamaszok és szülők II.

Korábbi cikkünk folytatása.

Azt vesszük észre, hogy gyermekünk már szinte karikatúra-szerűen kezd el látni minket, és meglátásait aztán nem is tudja magában tartani: „Ez nem igaz! Az anyám ilyen kövér? Ezt eddig észre sem vettem. – Anya, jössz egy kicsit futni? Rengjen az a háj!” Ha nincs humorunk, és mellre szívjuk, rosszabb esetben megsértődünk, az sajnos nem segít. Ezt a szemtelenséget – ha a kapcsolatot nem akarjuk rombolni – csak türelemmel lehet jól kezelni. És igen, ez nehéz.

Azt is nehéz ugyanakkor megélni, hogy a kicsi, ölbe bújós gyerekünket most már nem lehet megsimogatni, mert elrántja magát. Ha meg valamit kedvesen mondanánk, ő elhúzza a száját, felrándítja a vállát – és közben maga is szenved ettől.

Mindehhez még hozzáadódik a gyerek robbanásszerű testi növekedése. Olyan mértékű növekedésnek indul, amilyet utoljára kétéves korában élt át. Ahogy a csöves csontok és a belső szervek döbbenetes növekedésnek indulnak, és viharosan átalakul a hormonrendszer, úgy megy át a központi idegrendszer is rendkívüli változásokon, érésen. Mindez kifárasztja, megterheli a kamasz szervezetét. Belefárad a növésbe, és lusta lesz: ezt hívjuk fiziológiai lustaságnak. Ebben a külső-belső instabilitásban a kamasz legnagyobb feladata először is, hogy önmagát, az identitását megtalálja, és ezáltal az utat a többi ember közé, és majd később vissza a családjához is.

Hogyan tudjuk ebben szülőként segíteni, jelen lenni, és sértődés helyett párbeszédben maradni, esetleg magunkon, a hozzáállásunkon is változtatni? Hogyan tudunk „nevelt nevelővé” válni?

Felvállalva a saját esendőségünket – netán az életközepi vagy klimaxos érzelmi hullámzásainkat is megélve, de – fontos, hogy a kamasz számára hiteles, kongruens személlyé váljunk. Mert nem hibátlan és tökéletes szülő kell a gyereknek: kell, hogy lássa a mi eleséseinket, de a megküzdési stratégiáinkat és újrakezdéseinket is!

A kamaszkort szokták a második születés korának is nevezni. Az első születéskor egy elkülönült kis test szakadt ki az anya testéből, és jött a világra – most egy elkülönülő személyiség szakad ki a család érzelmi burkából, hogy a világgal és önmagával egyedül is szembenézzen. Minden szülés és születés fájdalommal is jár: annak is, aki szül, és annak is, aki megszületik. A szülőknek ehhez a „második” szüléshez is szükségük van bábákra. Hiszen a serdülő legelőször a szülőktől akar elszakadni, és jó, ha a környezetünkben vannak olyan barátok, rokonok, szülőtársak, akikre a gyerek fel tud nézni, és a kapcsolatuk révén a gyermeket biztonságban tudhatjuk.

Szülőként ijesztő lehet megélni, hogy a kisgyerekeinkbe fektetett energia a kamaszban elveszni látszik, néha olyan reményvesztettnek érezhetjük magunkat. Mégis reményt adó lehet az a hasonlat, hogy a kamasz gyermek olyan, mint a hernyó, ami bebábozódik, mielőtt csodálatos pillangóvá válna.  A bábban szinte teljesen cseppfolyóssá, „atomjaira széteső” állapotba kerül – a kamasz is –, mielőtt komoly erőfeszítés árán előbújik a pillangó. Amikor nehéz szeretnünk őt, segíthet, ha arra a csodálatos pillangóra gondolunk, amivé válni fog.

Uzsalyné Pécsi Rita szerint a szülőnek tehát az a feladata, hogy higgyen abban: akiket a Jóisten rábízott, azokban ott van a kibontakozásra váró jó – akkor is, ha néha talán csak a szívünkben tudjuk megölelni a szúrós, lázadó kamaszt!  De ez normális!

Amit az első tíz évben beléjük fektettünk – szokta mondani Vekerdy –, az bennük van, még akkor is, ha most az „Átalakítás miatt zárva” tábla mögött nem látjuk. De ha jó gyökereket tudtunk nekik adni, minőségi idő, bizalom, önállóságra nevelés terén, akkor az előbb vagy utóbb meg fogja hozni a gyümölcsét. Kérdés még, hogy merjük-e, engedjük-e szárnyalni őket, hogy kipróbálják magukat, feladatot és felelősséget kapva képességeik szerint? A szárnyaik végének állandó lenyesegetése röpképtelenné teszi őket, és azt erősítjük meg bennük, hogy úgysem képesek maguktól semmire.

Gondold végig, hogy te/ti mi mindent tettetek bele a gyereketekbe? Nem az anyagiak terén, hanem időben, odafigyelésben? Milyen értéket tudtál szerinted átadni, megmutatni nekik, függetlenül attól, hogy most ő ezt megkérdőjelezi?

A gyerekeink növekedésével bennünk is változások indulnak el, vagyis nézőpontváltásra van szükségünk, hiszen a gyermekünk lassan már nem kisgyerek, és már nem csak az igenek és nemek, vagyis a biztonságos határok meghúzása mentén kéne vele kommunikálnunk. Elsősorban a határok feszegetésére gondolok, és az arra való reakciónkra:

Például szeretne elmenni buliba.

Mi történik, ha rögtön nemet mondanánk? Feketelistára kerülünk, vagy kitörik egy üvegajtó stb.
Mi történik, ha igent? Menők leszünk, de halálra izguljuk magunkat, hogy mi lesz vele!

A nézőpontváltás ebben segít – párbeszédbe kezdhetünk vele, helyi és egyéb információk terén, tisztázhatjuk a játékszabályokat, miközben éreztetjük a bizalmunkat, az elfogadásunkat és a megértésünket. Ha igazán jól sikerülne a beszélgetés – meglehet, csak többszöri nekifutásra –, akkor a végén úgy érezheti, hogy ő hozott „igen” vagy „nem” döntést. Ha elmegy, tudja, hogy bízunk benne, és számíthat ránk, ha baj van. Ha nem megy el, az is az ő döntése lesz, és megy majd olyan buliba, ahol tudja, hogy jól fogja érezni magát. Ily módon a felelősségek és a döntések szép lassan átkerülnek az ő kezébe, de ez nem megy egyik pillanatról a másikra, mert őt az érzelmei vezetik, épp ezért a mi racionalitásunkkal nem tud mit kezdeni, csak kiakad. A mi bizalmunk és sok-sok beszélgetés, érvek ütköztetése és viták eredménye lesz az, hogy ő érett személyiséggé válik. Ahogy Vekerdy is mondta: „Ha a szülők megbeszélik döntéseiket gyerekeikkel, fokozatosan enyhítik a szülői ellenőrzést, és mindezzel növelik az önállóság érzését a gyerekben, akkor sikeresen csökkentik a konfliktusokat, és megkönnyítik a felnőttkorba való átmenetet.  Azonban a felnőtteknek tudomásul kellene venniük, hogy nem lehet kamaszlányukat-fiúkat „mindentől eltiltani” – de nem is lehet mindent megengedni. Ha valakit nagyon fog, túlzottan megkötöz a családja, annak ugyanolyan hatása lehet, mintha túlzottan elengedik, magára hagyják.

Azok a gyerekek, akik elrohannak hazulról, akik elcsavarognak, azok, akik bezárkóznak a szobájukba, akik sodródni kezdenek – ezek a gyerekek, körülbelül egyforma arányban kerülnek ki a teljesen elhanyagoló és túlzottan szorosan kötő és fegyelmező családokból. Az élet sajnos nem tűri a szélsőségeket, középutat keres.

Persze a kamasz vergődése közben néha kiderül, hogy az se lenne jó, ha minden úgy lenne, ahogyan ő elképzelné egyik-másik pillanatában. De úgy se jó, ahogy van. Ellentmondó helyzet, de így van. És ezen gondolati küzdelmeiben vele vergődik családja, hiszen ez kihat a környezetére is. Az a jó, ha a kamaszok olyan családban nevelkedhetnek, ahol felvállalják ezt a mindennapos küzdelmet az egyensúlyért. Azokban a családokban nem fognak olyan megrázó események történni, ahol minden nap, néha kis küszködések árán is, de mérlegelnek, megvitatnak helyzeteket, és esetenként hoznak döntéseket – vagyis mindennapos a jelenlét. Együtt vannak, és tudnak egymás öröméről, nehézségéről, reagálnak, beszélgetnek (ha néha vitatkoznak is) egymással.”

Hogyan tudtok beszélgetni? Mennyire tudjátok az érzéseiteket megnevezni? Tudtok-e egyes szám első személyben beszélni magatokról, nem elvárásokat és kritikákat dobálva a kamaszotokra? Tudtok-e bocsánatot kérni? Érdemes egy-egy vitánk után lenyugodva, a helyzettől kicsit eltávolodva átgondolni saját érzéseinket, szükségleteinket, szerepeinket, és őszintén mérlegre tenni viselkedésünket. Milyen fájó pontot érintett gyermekem viselkedése, hol tudnék én dolgozni ezen, hogy legközelebb jobban sikerüljön párbeszédben maradni? Ha magunkon tudunk változtatni, a másikra is hatással leszünk!