„Ettől kezdve Jézust vizsgáltam” – Interjú dr. Mécs Bernadettel

A teljes interjú Az Isten önkéntesei Magyarországon – Öt beszélgetés című, igazi kincsnek számító zsebkönyvünkben olvasható.
Bernadett, milyen családban nevelkedtél, milyen lelki útravalóval indultál neki az életnek?

Keresztény családban nőttem fel és már nagyon korán készültem az orvosi hivatásra. Nagy szerencsénk volt, mert a 8. kerületben laktunk, a jezsuita templom közelében, így oda járhattunk misére. A jezsuiták nagyon tartalmas lelkigyakorlatokat tartottak és nagyon jó prédikációkat mondtak. Az ő indíttatásukra már gimnazista koromban komoly céljaim voltak. Érettségi után valamit tenni akartam Istenért, Isten Országáért. Nagyon megmaradt bennem egy prédikáció, amikor az egyik atya a szószékről ezt kérdezte: „Mi végre jöttél?” Ez indított engem is arra, hogy feltegyem a kérdést magamnak, mi végre születtem. Úgy éreztem, nekem az orvosi hivatás felelne meg leginkább.

Úgy képzeltem, olyan orvos leszek, aki lemegy vidékre, a sárba, fagyba, hóba. És nemcsak a testet fogom gyógyítani, hanem a lelket is.

„Pap-orvosnőként” képzeltem el magamat. Így mentem neki az egyetemnek is, és ezért tudtam elvégezni. Ugyanis én alapvetően humán beállítottságú voltam, középiskolában irodalmi versenyeket nyertem. Az orvosin ezzel szemben sokat kellett magolni. De a cél lebegett előttem: azért leszek orvos, hogy gyógyítsam a lelkeket és a testeket.

Hogyan ismerkedtetek meg Péterrel, a férjeddel?

Az egyetemi évek alatt, egy társaságban találkoztunk. Voltak többen körülöttem, de Péter volt az egyetlen, aki komolyan udvarolt. Ő is az orvosira járt, de 3-4 évvel felettem. Péter szerette volna, ha minél előbb összeházasodunk. Én azonban tartottam attól, hogy a házasságot nem tudom majd a „szent orvosi hivatással” összeegyeztetni, elsősorban a gyerekvállalás miatt. De a Gondviselés úgy vezetett, hogy ötödéves egyetemista koromban mégis Péterhez kötöttem az életemet. Ő akkor már szemészként dolgozott.

Pannonhalmán esküdtünk 1959-ben. Én csendes esküvőt szerettem volna, intim szertartást. Nem voltak könnyű idők. A testvérem börtönben volt az 1956-os szerepvállalása miatt. Az esküvő előtt volt egy óránk. Péterrel a pannonhalmi apátsági kertben sétáltunk és arról beszélgettünk, hogyan képzeljük el a közös életünket. A kertben láttuk a bencések virágokból kirakott jelszavát: PAX.

Úgy döntöttünk, a mi családi jelszavunk is ez lesz: Pax – béke. Úgy éreztük, ebben a szóban minden benne van.

Egy levelezőlapra írtunk pár sort, amiben felajánlottuk életünket és házasságunkat, hogy az Isten azt tegyen velünk, amit Ő akar, és az Ő dicsőségére éljünk. Felajánlottuk magunkat, a házasságunkat, születendő gyermekeinket. Nagyon szép, meghitt esküvőnk volt. Így kezdődött a közös életünk. Isten annyira jelen volt az életünkben, hogy a jegygyűrűnkbe is egy háromszöget vésettünk: Isten, Péter és én. A másik jel pedig egy szőlőtő volt, ami utal Isten igéjére: „Én vagyok a szőlőtő”. Ez kötötte össze a házasságunkat, amiben Isten is benne volt. Nagyon szép házasságunk volt.

Az egyetem elvégzés után te belgyógyászként kezdtél dolgozni, azonban egymástól eltérő módon közelítettetek az orvosi pályához.

Péter tudós alkat volt, aki már egyetemista korában pályázatokat nyert. Később a szemészeten belül is elsősorban a tudomány érdekelte. Én viszont testet-lelket gyógyító orvos akartam lenni. Péter intellektuálisan közelített mindenhez: az orvosláshoz éppúgy, mint az emberi kapcsolatokhoz. Nekem pedig minden – hogy úgy mondjam – inkább a szívemben volt.

De a házasságban, ha két ember eggyé válik, hatnak egymásra, és ez nálunk is így volt.

Az orvosi hivatás megközelítésében Péter változott többet: ha lehet így fogalmaznom, „az agyából lement a szívéig a dolog”, és így jól kiegészítettük egymást. Ki-ki a maga pályáján tevékenykedett: Péter a tudományos intézetben, egyik idegsebészeti cikket írta a másik után, én pedig a kórházban belgyógyászaton, azaz az orvoslás sűrűjében dolgoztam.

Mind a ketten mélyen hívők voltatok. Azt is kerestétek, hogyan élhetitek meg együtt mélyebben a hiteteket. Hogyan találkoztatok a Fokoláre lelkiséggel?

Jó keresztények voltunk, gyakoroltuk a hitünket és nemcsak vasárnaponként. Jó orvosok is voltunk. Egy idő után azonban úgy éreztük, valami többet kellene tenni. A hetvenes évek vége felé hallottuk, hogy mindenféle lelki megújulás van az Egyházon belül. Ekkor már kb. húsz éve éltünk együtt, ami alatt sok mindent megéltünk, gyerekeink születtek stb. De valami pluszt kerestünk.

Péter, mint egyfajta tudós ember összeírta az összes lelki megújulási mozgalmat és nekieredtünk 1979-80-ban, hogy utánanézzünk, melyik micsoda.

Kimentünk Nyugatra és végiglátogattuk őket: jártunk Taizében, találkoztunk Jézus kistestvéreivel, és ekkor kerültünk el Rómába is, ahol megismertük a Fokoláre lelkiséget. (…)

Ez a találkozás átalakította a magánéleteteket éppúgy, mint az orvosi hivatásotokat. Milyen hatással volt rátok ez az lelkiség? Mi változott meg a hétköznapokban?

Korábban az individuális lelkiségben nevelődtünk mi is: tegyük a jót Isten nagyobb dicsőségére. Itt viszont megismerkedtünk a közösségi lelkiséggel. Azzal, hogy együtt kell szentté válnunk. Ez egy nagyon nagy dolog volt akkoriban. Valami frissességet akartunk a hitünkben megélni, és megkaptuk! A másik újdonság az volt, hogy váltsuk életre az evangéliumot a hétköznapokban. Vigyük be a munkahelyre, vigyük be a házasságunkba, az emberekkel való kapcsolatunkba, azaz „váltsuk aprópénzre”. A mindennapokban ez nagyon sokat jelentett nekünk. A havi életige ma is erre buzdít. Egyik hónapban ezt gyakoroltuk: a felebarátban Jézust látni. Akkoriban röntgenben dolgoztam. Félhomályban engedtem be a beteget. Én jól láttam, de a beteg riadtan állt velem szemben.

Arra gondoltam: én most Jézust vizsgálom. Ránéztem, köszöntem neki.

A magam módján persze korábban is jó kapcsolatban voltam a betegekkel. De most hátramentem, felkapcsoltam a villanyt, besegítettem a beteget. Korábban is segítettem, de most tudtam adni azt a bizonyos mosolyt. Igyekeztem sugározni a betegek felé valami pluszt, hogy ne ijedjenek meg. Ettől kezdve Jézust vizsgáltam. Ez egy példa arra, hogyan éltük az igét. (…)

Számodra mikor vált világossá, hogy önkéntes leszel Mária Művében ^[1]? Mi számodra ennek a hivatásnak a lényege?

Amikor megismertük a Művet, nem tudtuk mi az önkéntesség. Nekünk a közös szentté válás tetszett meg. Chiara ^[2] azt fogalmazta meg: szabadok vagytok, annyit adtok, amennyit akartok. Szabadok vagytok, de Isten rabszolgái. 1956-ban a forradalomhoz csatlakoztak az emberek és életüket adták egy eszméért. Mi nem akarnánk életünket adni Isten országáért? De ahogy a forradalomhoz is önként csatlakozott mindenki, úgy az önkéntes hivatáshoz is szabadon csatlakozhatott bárki. Annyit adok az időmből és javaimból, amennyit bírok. Ez a szabadság tetszett meg. Ugyanakkor az is, hogy jó értelemben vett szolgák vagyunk, magunkat kell adnunk. Ez az Istennel való kapcsolatunkból adódott. A házasságunkban is adni kellett: időben, energiában, stb. (…)

Ami fontos volt még az önkéntes hivatásban számunkra: Bárhol vagyok, ott csak én vagyok. Senki más nem tud engem helyettesíteni. Ahol vagyok, ott csak én adhatom Istent.

Nem léphetünk egymás helyébe. Ahová Isten helyezett bennünket, ott csak mi tudjuk Őt adni.

Szép ez a világ, szép meglátni az örömöt, jó valahová tartozni. Az ember meghallja, hogy a másiknak is ugyanolyan problémája van, ő is küzd. Nekünk, akik összejárunk a nukleóban, jó elmondani, hogyan próbálunk élni. Kisebb-nagyobb bukások vannak mögöttünk mindig, de elmondjuk egymásnak, hogyan kezdünk újra. Nekem a Műben az újrakezdés jelentett még nagyon sokat. Amikor nekem nem sikerült valami, akkor úgy éreztem, mintha egy pocsolyába estem volna. Ott üldögéltem, sajnáltam magam, amíg nagy nehezen talpra tudtam állni. De Chiarától megtanultam, hogy minden pillanatban lehet újrakezdeni.

A másik a jelen pillanat élése volt. Ez különösen fontos volt akkor, amikor Péter megbetegedett. Azt hittem, belepusztulok.

Egy hosszú házasság után, sok emlékkel ott álltam a beteg férjem mellett – egyedül. Az, hogy nem roppantam össze, annak volt köszönhető, hogy a jelen pillanatot éltem meg.

Volt olyan időszak, hogy ezt úgy éltem, mint a szalámit: nem gondolni arra, hogy délután mi lesz, hanem csak arra, ami az adott pillanatban van. Amikor Péter az intenzív osztályon feküdt, akkor is önteni kellett bele a lelket, ha én éppen magam alatt voltam. És pont akkor kaptuk Chiarától ezt a gondolatot: „éljük a jelen pillanatot!” A következő hónapban ez érkezett: „Ha éljük, akkor különleges kegyelmet kapunk hozzá.” És én ezt megtapasztaltam. Péternek is felolvastam ezt az ágya mellett. Nekem ez nagy bizonyosságot, plusz kegyelmet adott. Nekem akkor kellett erősnek lenni. Ha az ember orvos, persze még nehezebb, hiszen tudja, hogy mi lehet a kimenete egy betegségnek. Nemrégen hasonló történt velem: a jövőre gondoltam és bepánikoltam, hogy mi lesz velem. De szerencsére vissza tudtam térni a jelen pillanatba! (…)

Az Isten így gondolja el a házasságot: ismerkedés – jegyesség – házasság, és ez utóbbi egy együtt eltöltött hosszú időszakot jelent. Ezt követően jön az átmenet. Nálunk ezt Péter betegsége előzte meg, amely hét évig tartott 2000 és 2007 között. Ez is csodálatos időszak volt, de kellett az Isten kegyelme, hogy végig tudjuk csinálni. Hinni kellett Isten szeretetében. (…)

A házaspárból az egyik fél mindig marad. Kéz a kézben is átmehetünk, ez a házasság misztériumához hozzátartozik és ebben is benne van az elhagyott Jézus és a feltámadt Jézus is. Mi megkaptuk a kegyelmet ahhoz, hogy mindkét arcát megismerjük. Ha valaki előre elmondja, mi mindent fogunk átélni, azt mondtam volna, hogy ezt nem lehet túlélni. De lehet, és ki lehetett hozni belőle a Feltámadott örömét.

A teljes interjú Az Isten önkéntesei Magyarországon – Öt beszélgetés című könyvben olvasható, mely a Fokoláre Mozgalmon belül 1956-ban megalakult Isten önkéntesei születésének 50. évfordulójára készült. A kötet öt interjúalanya: Dr. Mécs Bernadett – orvos, Frivaldszky János – mérnök, Bacsói Ivánné szül. Hofher Ilona – klinikai kémikus, Szélpál Márta – gazdasági ügyintéző és Berndt Mihály – zajvédelmi mérnök. A könyvben olyan személyes életutakba kapunk bepillantást, amelyekben egymásba fonódik a hétköznapokban megélt keresztény szeretet és a társadalmi elköteleződés – a szocializmus fenyegetettsége közepette és a rendszerváltozás után. A könyv megvásárolható ITT.

^{[1] A Fokoláre Mozgalom hivatalos neve Mária Műve, ezért említik tagjai gyakran így: a Mű.
[2] Chiara Lubich (1920–2008), a Fokoláre Mozgalom alapítója. A mozgalom tagjai egyszerűen keresztnevén, Chiarának szólították és sokan közvetlen levélkapcsolatot tartottak fenn vele.}