Bennem van az erő!? – Önbizalmunk útvesztői II.

Egyszer már sikerült

Egy közösség tagjaként: munkatársként vagy akár szülőként is érdemes felelevenítenünk magunkban (és egymásban) a képességeinket, talentumainkat, melyek a hétköznapi feladatokban vagy a megpróbáltatások idején egyszer már segítettek. Ez a felfrissítés és bevésés nagyon egyszerűen hangzik, pedig nem az. A leghatékonyabb út erre, ha visszaidézzük az aktuális kihíváshoz hasonló, olyan konkrét, megtörtént helyzeteket, melyekben jól helytálltunk. Egy közösségi esemény szervezésekor az elbizonytalanodó társunknak felidézhetjük, hogy korábban milyen összeszedetten, szakértelemmel menedzselte az étkezés körüli teendőket. Visszagondolhatunk, hogy tavaly a munkahelyen milyen jól megoldottunk a mostaninál nehezebb problémát. Ha a családdal hosszadalmas repülőtéri átszállás vár ránk, felkészülésként felfrissíthetjük, hogy néhány hónappal ezelőtt milyen szeretettel teli volt a sokórás kórházi várakozás. Akár azt is bevéshetjük december elején, hogy néhány éve milyen varázslatos volt a karácsonyunk, amikor sikerült elengedni ezt-azt, és valóban a legfontosabb dolgokra koncentráltunk.

Hogyan látnak mások?

Környezetünk visszajelzései szintén sokat számítanak az önbizalom szempontjából is. Főleg gyermek-, illetve serdülőkorban, amikor még nem szilárdult meg az énkép, egy-egy igazságtalan vagy megalázó edzői megnyilvánulás nagy csapást jelenthet az önbizalomra, egy-egy szívből jövő dicséret viszont szárnyakat adhat, és örökre bevésődik. Szakemberként úgy látom, hogy a felnőttként stabil önbizalommal rendelkezők a látszattal ellentétben igenis adnak mások visszajelzéseire, viszont alaposan megválogatják, hogy kitől fogadják el ezeket. Tipikusan nem a klubelnöktől, az újságíróktól vagy a munkahelyi főnöktől. Sokkal inkább a barátoktól, a szerető családtagoktól, a Jóistentől, a lelkiismeretüktől. Tehát ők sem magukban állják meg a helyüket olyan nagy önbizalommal! Csak tudják, és sikeresen megválogatják, hogy kire akarnak támaszkodni: azokra, akikkel kölcsönösen számíthatnak egymásra. Egymás szeretetteljes segítése működött abban a fokoláros ifjúsági közösségben is, melynek tagja lehettem. Őszinte, mély kapcsolatokat építettünk egymással, tudatosan beengedtük egymást az életünkbe, sőt készek voltunk a saját elképzeléseinket elveszíteni, amire rengeteg lehetőség adódott, hiszen néhányakkal még együtt is laktunk: a másikért elmosogatni, mindent félretéve meghallgatni őt akár az éjszaka közepén is, megosztani egymással lelki és anyagi javainkat.

Hogyan tekintek magamra?

Kanyarodjunk vissza egy gondolatmenet erejéig az énkép fogalmához. Egyszer egy nagy presztízsű nemzeti válogatott csapattal való foglalkozásra kaptam lehetőséget. Örültem neki, de kételyeim támadtak a munkára való rátermettségemet illetően, ráadásul a közeg is idegen volt számomra (vagyis mind a felkészültség érzésem, mind a sikerélményem hiányzott). Az első munkanap előtti csoportterápiás alkalmon (amin résztvevőként ültem), a terapeuta ezt mondta az egyik visszafogott fiatal nőnek: Az a benyomásom, hogy a „jókislány” mimikri mögött egy igazi nő lapul, és én kíváncsi vagyok erre az igazi nőre! Ez megütötte a fülem, és rájöttem, én alapvetően úgy tekintettem magamra a másnapi munkát illetően, hogy nem vagyok rá méltó, s csak a szerencsének köszönhetően kaptam meg. Ott határoztam el, hogy én igenis egy jól képzett (persze korántsem tökéletes) sportpszichológus vagyok, jó személyiséggel, és igenis jól el tudom látni majd a feladatomat. Sőt, ha megfutamodnék, és valaki mást hívnának, könnyen lehet, hogy nem járnának jól. Ilyen hozzáállással vágtam bele, és végül tartalmasan végeztem a munkám. Nem állítom, hogy az énképünk pusztán döntés kérdése. De előfordulhat olyan helyzet az életünkben, amikor legalább részben dönthetünk felőle. Nagyon hasznosnak találom azt a sportpszichológiai mondást, mely szerint „hosszú távon nem teljesítünk se sokkal jobban, se sokkal rosszabbul annál, mint amilyen a képünk magunkról”. Nem mindegy, hogy mit gondolok magamról, miközben zajlik egy aktuális helyzet: „alkalmatlan vagyok”, „tökéletesnek kell lennem”, „nekem semmi sem sikerül” vagy „Isten gyermeke vagyok, ő teremtett engem erre a feladatra, és megadott hozzá minden szükségeset”, „felkészülten vagyok itt, minden esélyem megvan, hogy sikerüljön ez az állásinterjú”. Ez a felsorolás nem arra szolgál, hogy innen másoljuk be magunknak a megfelelőt. Pusztán gondolatébresztő, amely segíthet elgondolkodni saját énképünkről, és felvillanthat újakat, vagy akár rég elfeledetteket.

Mindig van remény

Észrevehetjük, hogy a keresztény szemlélet jól elénk tárja a boldogulásunkhoz vivő gondolatokat, lehetőségeket, eszközöket. Például bízhatunk abban, hogy Isten olyan terhet ad nekünk, amit el is bírunk (vagy legalább képesek vagyunk arra, hogy az ő akarata szerinti utat járjuk be vele, akár nemet mondva, akár kegyelmeket kapva). Továbbá, hogy amikor megteremtett minket, ellátott legalább egy talentummal. A sikerek tekintetében bízhatunk abban, hogy a legnagyobb sikert már elérte Jézus, aki arra hív minket, hogy az „ő csapatában játsszunk”. A társas támogatást pedig vélhetően legalább egyszer mind megtapasztaljuk, akár adjuk, akár kapjuk. Egy idősödő, depressziós, férfi elmesélte a terapeutájának, hogy ő soha senkitől nem kapott semmi pozitívat: se a családjától, se a munkatársaitól, senkitől. Az egyik ülés során aztán eszébe jutott egy gyerekkori története: Egy étteremben ült a szüleivel, az étlapot nézve rendelésre készültek. A pincérnő felvette a szülők rendelését, majd a gyermekhez fordult: És neked mit hozhatok? A gyerek elmondta, amit kér, mire az anyukája a szavába vágva instruálta a pincérnőt, hogy ugyanazt hozza a fiúcskának is, mint neki. De a pincérnő nem tágított: Elnézést kérek asszonyom, a gyermek rendelését szeretném felvenni. Tehát, mit hozhatok neked?

Erre az élményre lett felépítve a férfi további terápiás folyamata, mely végül sikeresen, teljes gyógyulással zárult. Bízhatunk tehát abban, hogy nekünk is van mire építenünk, sőt ilyen megtartó erővel bír minden tettünk, amikor másokat támogatunk, nyitunk feléjük: akár otthon, a munkahelyen, a közösségünkben, a buszon, valójában bárhol!

A cikk első része itt olvasható.