Három Down-szindrómás gyermek, akikre vágytak

Isten nem véletlenül ültet vágyat a szívünkbe. Ha igent mondunk az ismeretlenre, egy olyan életet élhetünk, amelyről nem is álmodtunk volna – nem teljesen úgy, ahogy elképzeltük, de a teljességben. Egy elszánt házaspár története arról, hogyan vált három Down-szindrómás gyermek a családjuk részévé.

harom-down-szindromas-gyermek-akikre-vagytak

„Az ember csak akkor erkölcsös, ha magát az életet tartja szentnek, a növényekét és az állatokét épp úgy, mint az emberét, és igyekszik a lehetőségekhez képest segítséget nyújtani minden szükséget szenvedő életnek.” (Albert Schweitzer)

 

 

 

 

Az elmúlt írásaimban olyan helyzeteket mutattam be és ehhez olyan családokat kerestem meg, akik az életükben történt nem várt helyzetekkel próbáltak megküzdeni, vagy inkább együtt élni úgy, hogy életük teljes és boldog maradjon. Most azonban egy olyan helyzetet szeretnék bemutatni, amikor a lelkében megjelenő vággyal elsőre az ember nem is tud mit kezdeni, csak érzi ott belül. Aztán próbál keresgélni a maga eszével, az emberi képzelet síkján és határán, mígnem az isteni Gondviselés felnyitja a szemét, és csak azt látja, hogy minden akadály elgördül, és el lehet indulni az úton.

Saci és Tibor hét saját gyermekük után fogadtak be három Down-szindrómás gyermeket. A miértre nekik se nagyon van „értelmes”, józan ésszel megmagyarázható válaszuk, csak az a belső gondolat, hogy ha nagyobbak lesznek a gyerekek, akkor ők még szívesen lennének nevelőszülők.

 

A gondolatot hamarosan tett követte volna, megszerezni a TEGYESZ-től a nevelőszülős papírt, hogy mire odajutnak, meglegyen. De túl korán jelentkeztek, a saját kiskorú gyerekeik mellé ezt a lehetőséget még nem ajánlották nekik. Így ez egy kicsit azt jelezte, hogy még nincs itt az ideje. Viszont a barátaik körében is voltak nevelőszülők, a tanácsukra azért beírták, hogy fogyatékkal élő gyermeket is befogadnának.

Teltek az évek. Éppen életük első közös tengerparti nyaralására készültek a Nagycsaládosok Országos Egyesületén keresztül biztosított lehetőséggel, amikor egy baráti családtól kaptak egy üzenetet: egy fiatal pár kereste meg őket azzal, hogy gyermeküknél Down-szindrómát állapítottak meg, és vagy indított koraszüléssel úgymond megölik a gyereket, vagy – és ők ezt választanák –, inkább örökbe adják. Most érkezett el az idő, hogy a vágyak és a lehetőségek találkoztak. A férj és feleség egységben, a gyerekek is nyitottak voltak rá, jelentkeztek hát a babáért. Micsoda dolog ilyet kérdezni tőlünk – mondták a gyerekek – úgyse fogjuk azt mondani, hogy öljék meg! Jöjjön hozzánk!

 

 

Így utazás előtt még tudtak velük találkozni, és a szülésig tartották velük a kapcsolatot, bátorítva őket, hogy semmi gond, ha meggondolják magukat. A lényeg, hogy a kisbabának jó legyen! Hét egészséges gyerekük mellé az örökbefogadást a TEGYESZ nem támogatta, de a Máltai szeretetszolgálaton keresztül a családba fogadás működött. Itt szép lassan elgördültek a nevelőszülőség elől az akadályok.

Aztán újabb telefon jött: második gyermekükről egy vidéken élő ismerősük jelzett nekik, aki Down-babákkal foglalkozó egyesület megszervezésén gondolkodott, és éppen bent járt a helyi kórházban. Ott felfigyelt egy kislányra, akiről megtudta, hogy állapota miatt a szülei nem viszik haza, de egyelőre még nem volt örökbe fogadható. Ismerve az ő hozzáállásukat, hirtelen ötletként vetette fel, hogy nem fogadják-e be? Ők pedig kapva kaptak az ajánlaton.

 

A legkisebb leányka öt évvel ezelőtt került hozzájuk. Édesanyja a szülés után eltűnt. A kislány súlyos szívproblémákkal született – sajnos ez gyakori a Down-szindrómásoknál –, és senki sem akarta csak azért hazavinni, hogy pár hónap múlva eltemesse. Miután hallottak róla, arra jutottak, hogy bármeddig éljen is, neki ugyanúgy jár, hogy szeretgessék, ölelgessék, és vigyázzanak rá, mint bárki másnak! Őt már csak azért is szeretnék örökbe fogadni – bár csodával határos módon a néhány hónap helyett már öt éve él –, hogy ha el kell majd temetniük, a saját nevükön, jogos szülőkként tehessék ezt meg.

 

Kétségtelen, hogy azóta más lett az életük azzal, hogy kiléptek a komfortzónájukból, így a látszólag nehezebb, az „arra nem is gondoltam” út lett mégis a járható számukra.

„Amit eggyel a legkisebbek közül tesztek, velem teszitek” (Máté 25,40)

Fotó: Bocskai Rita (nyitókép), Kézenfogva Alapítvány (Birta Photo, belül) – A család engedélyével.

Legújabb könyveink: