Hogyan lesz valakiből lelki kísérő? – interjú Prokopp Katalinnal

Olvasási idő: 8 perc

Több, mint tizenöt éve találkoztam először Katival, mikor még gen voltam. Nagyon vonzott a felszabadult, közvetlen stílusa és irigyeltem a szegedi fiatalokat, hogy nekik közvetlen kapcsolatuk van hozzá. Az élet úgy hozta, hogy újra összetalálkozzunk, lassan két éve munkatársak lettünk az Új Városnál. Arról kérdeztem, hogy milyen életutat járt be azóta, és milyen irányba bontakozik ki épp az élete. 

Sokan ismernek téged, de azért az olvasók közt talán lesz olyan is, aki nem tudja az életutadat. Pár mondatban mesélsz arról, hogy mi is a szakmád, mivel foglalkozol?

A diplomámat olasztanárként szereztem, az apai őseimtől jó nyelvérzéket örököltem. Ehhez az irányhoz nagyban hozzájárult, hogy egész kiskorom óta benne voltam a Fokoláre közösségében, ahol például már gyerekként is volt olyan, hogy olasz anyanyelvű foglalkozott velünk. A Fokoláre révén nekem nagyon izgalmasan alakult az utam: külföldön éltem hosszú éveket. A legmeghatározóbb az Észak-Afrikában töltött időszak volt 2003-tól ’11-ig, de éltem Indiában is. A szakmai pályafutásomat nézve tanítottam, adminisztrációs munkáim voltak, illetve a közösséggel sok szolidaritási projektben vettem részt, és a fiatalokkal is foglalkoztam. Most már 2019 óta újra Magyarországon vagyok. Jelenleg a Hungary Helps Ügynökségnél dolgozom, a Külügyminisztériumhoz kapcsolódóan humanitárius és egyéb nemzetközi támogatásokkal foglalkozunk. Leginkább adminisztratív munka, jó szándékú és jó szakemberekkel. Szeretek itt dolgozni, mert magaménak érzem a célokat, amelyekért itt küzdünk. Eredeti szakmám keretében vállalok magán olaszórákat is.

És emellett dolgozol az Új Városnál is.

Igen, és ez végigkísért az életemben. Már egyetemista koromban fordítottam életmód cikkeket, ami akkor nagy kihívás és egyben megtiszteltetés is volt számomra. Azt követően mindig, amikor éppen Magyarországon tartózkodtam, együttműködtem az Új Várossal. 2012-ben, miután hazajöttem Algériából, megkértek, hogy legyek a főszerkesztő, amit csapatmunkában elvállaltam. Ezért is költöztem fel később Szegedről Budapestre, hogy közösen tudjunk dolgozni az akkor még nyomtatott újságon.

_{Új Város szerkesztőségi megbeszélés, 2023}

Te színes egyéniség vagy. Az utóbbi időben a lelkivezetés, lelki segítői tevékenységek is bekúsztak az életedbe. Mesélsz arról, hogyan is indultál el ebbe az irányba?

Igen, most úgy érzem, egyre inkább a segítő szakmák irányába szeretnék elmozdulni. Régen nem gondoltam volna magamról, hogy ez benne lehet a személyiségemben, mindig úgy ismertem magamat, hogy egy extrovertált típus vagyok, aki a kereszténységét a közösségben éli meg. Kb. tíz éve volt egy időszak az életemben, amikor már majdnem a kiégésnél tartottam, nagyon ki voltam fáradva. Akkor tanácsolták nekem, hogy menjek el pihenni. Én viszont azt éreztem, hogy nem lazulásra van szükségem, hanem, ha már az életemet Istenért szeretném élni, akkor én inkább Vele akarok időt tölteni. Így 2017 márciusában elmentem egy személyesen kísért Szent Ignác-i lelkigyakorlatra. Ott szilenciumban teltek a napok, szentírási részeken való csendes elmélkedéssel és nagy sétákkal. Csak napi egy vagy két beszélgetés jutott a kísérővel. Nekem teljesen új volt ez a szemlélődő lelkiség. Itt történt, hogy ahogy egyszerűen

elkezdtem befelé figyelni önmagamba, felfedeztem azt a sok gazdagságot, ami belül van. És ott elkezdtem kapcsolódni egy új módon saját magammal és Istennel.

Ez a találkozás annyira erős volt, hogy még abban az évben, nyáron elmentem egy nyolcnapos lelkigyakorlatra is. Azt éreztem, hogy elindult valami új, és kibontakozásra várt. Azon a lelkigyakorlaton Isten irántam való személyes szeretetét elemi erővel éltem át a bibliai szakaszokban, a pilisi erdőben, a beszélgetésekben Vele. Attól kezdve rendszeresen jártam ilyen típusú lelkigyakorlatokra, a részemmé váltak.

A nagy változás akkor következett be, amikor Indiában, ahol 2018-19-ben éltem közösségben, súlyos zajérzékenységem lett: minden zaj nagyon zavart, fájt. Egy teljes életmódváltásra volt szükség, haza is kellett költöznöm Magyarországra, és külön is költöztem a fokolár közösségből. És akkor, ebben a pár évben, amikor még nem találtam megfelelő terápiát, (később Olaszországban megtaláltam és sikerült meg is gyógyulnom) miközben őrülten kerestem az orvosokat és a megoldást, a csendes lelkigyakorlatokra továbbra is el tudtam menni.

_{Sikeres kezelésem végén a római Il Celio Kórház előtt, 2023}

És mivel ez nekem sokat jelentett, elkezdett foglalkoztatni, hogy mi lenne, ha én is elkezdenék lelkigyakorlatokon, vagy a hétköznapokban kísérni másokat, mint lelkivezető. Először elhessegettem ezt a gondolatot, tudva, hogy túl magasztos, és hogy ennek a munkának a nagy része a csöndben levés és meghallgatás, én meg beszédes vagyok. De valahogy továbbra is nagyon vonzott, így másokkal átbeszélve végül belevágtam: elvégeztem a jezsuita rend kétéves lelkikísérői képzését. Azóta kísérek embereket egyrészt a hétköznapokban, másrészt lelkigyakorlatokon, mind Dobogókőn, a Manrézában, mind az egy hetes Kísért Imádság Hetéken, például már két évben is Nagyváradon. Nagyon megszerettem ezt a szolgálatot, jól érzem magam benne. Úgy érzem, a tulajdonságaimat, az életem során felgyűlt tapasztalataimat jól tudom benne kamatoztatni, segítenek a megismert mentálhigiénés módszerek, valamint a Szent Ignác-i lelkigyakorlat és a jezsuita lelkiség elemei is. Persze elengedhetetlen a folytonos, komoly befelé figyelés, a nyitottság az inspirációkra, a Szentlélek sokszor meglepő hangjára.

Mit szeretsz legjobban ebben a munkában?

Ezek nem látványos történések, hanem egy csöndes, kitartó, személyes szolgálat. Minden beszélgetésben és a lelkigyakorlatokon is megtapasztalom, mennyire csodálatos egy-egy lélek, és hogy mondjuk egy három napos lelkigyakorlat alatt mi minden tud egy emberben történni. Én ehhez a teret teremtem meg, mert igazából a Jóisten működik a kísért személlyel, aki kapcsolódik Hozzá.

Abban segítek, hogy az ember lássa azt, hogy hol van Isten az ő életében, nem egyszer maga a beszélgetés is imává válik.

Az elején gyakran azt éreztem, hogy szinte „élősködő” vagyok a kettejük kapcsolatában, most már tudom, hogy helyem van ott nekem is, de abba az intim térbe csak lábujjhegyen lépek be.

Jelenleg milyen rendszeresen foglalkozol emberekkel?

Havonta találkozom az emberekkel, akik megtalálnak. Ez semmiképp sem lelkisegélyszolgálat, nem kifejezetten a krízishelyzetekből kiút találás, inkább a lelki úton elkísérés a mindennapokban.

_{Dobogókő lelkivezetői képzés oklevélátadóján a képzőkkel és társakkal, 2024. június}

Vannak elképzeléseid, hogy merrefelé terveznéd a jövődet?

Folyamatban van a fókusztréner képzésem, ami egy év múlva fog véget érni, és akkortól már tudok kliensekkel, vagy akár kis csoportokkal is dolgozni. Ami csodálatos a fókuszolás módszerben, hogy abban tudom majd segíteni az embert, hogy elő tudja hívni a testi érzeteit, és abban történhessenek meg változások. A módszer hisz abban, hogy

sok mindennek a lenyomata ott van bennünk, ami a tudatosban nem jelenik meg. A megoldás, a gyógyulás lehetősége is ott van minden emberben. A testünk jelez, üzeneteket küld.

A nyugati társadalomban általában csak a gondolatok szintjén mozgunk, és azt hisszük, hogy a megoldásaink is ott találhatóak, pedig sokszor nem az kell a gyógyuláshoz.

Most elkezdtem még egyet, a személyközpontú tanácsadói képzést. Nem gondoltam volna, hogy a szakmai életem ilyen irányba fog kiszélesedni. Ebben is változtam az utóbbi években: egyre jobban merek hallgatni az intuícióimra. Ez a folyamat pont az életem mélypontján, a betegségemben indult el, amikor felfedeztem, hogy szuperérzékeny (HSP) vagyok és ennek nemcsak negatív oldala van, pl. többet kell pihennem, hanem van benne jó is: a szuperérzékenyek erőssége az, hogy nagyon jó az intuíciójuk, pont azért, mert nagyon sok ingert fogadnak. Én ettől kezdve jobban hiszek abban, hogy bízhatok a megérzéseimben. Egyéni vállalkozásba se kezdtem volna bele soha, inkább biztonsági játékos voltam, de most egyre jobban elmozdulok arrafelé is.

Az életedben volt egy nagy és nehéz lépésed, amit én nagyon tisztelek benned, de sokan nem értették meg, miért teszed: pár évvel ezelőtt kiléptél a fokolarinák közül. Mesélsz erről kicsit?

Nagy dilemma volt számomra, mert én annak idején egy életre köteleződtem el a fokolárban, nem gondoltam, hogy ez véget érhet. 19 évesen éreztem a hívást arra, hogy belépjek a Fokoláre Mozgalom fokolarinák szekciójába, 2020-ig közösségben éltem, és utána még pár évig különélő fokolarinaként voltam tagja. Az Indiában kezdődő időszak nagyon nehéz volt, és nemcsak a fülem miatt, tehát nem csupán a fizikai betegség miatt, hanem azért is, mert pont ebben a kiszolgáltatott helyzetben nem éreztem a kellő támogatást, amire szükségem lett volna. Az Istennel való kapcsolatom azonban elmélyült, ez egy nagyon jó, megtartó háttér volt, sokat fejlődtem minden téren.

A betegségem részben pszichoszomatikus eredetű volt, és ez a felismerés megtanított arra, hogy ha hosszú távon jól akarok lenni, nem megbetegedni újra, akkor nem maradhatok olyan körülmények között, amik gátolnak.

Tehát emiatt is biztos voltam a döntésemben, hogy ott hagyjam a közösséget, bár nemigen értettek vele egyet a környezetemben. Az pedig egy külön plusz ajándék, hogy nemrég találkoztam a párommal, akivel augusztusban összeházasodunk.

_Kéktúra

Azt hiszem, sokan vannak, akiket megbetegít egy-egy nehéz helyzet, amiben évek óta benne vannak. Mit tanácsolnál nekik?

Látok a környezetemben sokakat, akik beleragadnak nagyon rossz helyzetekbe: a munkahelyen, egy kapcsolatban, egy szakmában. Azt tudjuk a pszichológiából, hogy az ismerős rosszban maradni könnyebbnek tűnik, mint az ismeretlen jóba belevágni.

Én azt tudom mondani, hogy igen, megtapasztaltam, hogy piszkosul nehéz beleugrani a szakadéknak látszó semmibe, de szerintem megéri. Az ember úgysem tud olyan nagy lépést tenni, amiben összeomlana, mindig van elég belső erőforrása.

Nekem az segített, hogy volt végig egy nagyon erős kapcsolatom Istennel, végig biztos voltam, hogy különösen szeret engem. Ez a legnehezebb időszakokban fogódzkodó volt és biztos alap. Szakemberek segítségéhez is folyamodtam: segítettek mind a craniosacrális terápia, mind az autogén tréning, de leginkább a pszichoterápiák. Még ha a döntést magányosan is hoztam meg, kincs volt számomra néhány túratárs és barát. A közeg, ahol én mozogtam, elég konzervatív, ezért kellett egy plusz erő ahhoz, hogy egy ilyen döntést felvállaljak, ami nem könnyen volt elfogadható számukra. És saját magamban is meg kellett dolgozni, hogy olyan lépést teszek, ami a saját elveim szerint is kérdéses. De rájöttem, hogy ez nem a hűtlenség vagy önzőség. Hogyha az ember jól van a bőrében, akkor mások felé is jobban tud fordulni, és előfordulhat, hogy – ahogy velem is történt – ehhez egy erős váltás kell.

Hogy látod, lehet, hogy nem véletlenül került bele ez a nehéz időszak az életedbe?

Azt fogalmaztam meg magamban a lelkivezetői képzés alatt, hogy a sok tudásanyagon, könyvön kívül az, ami valóban képessé, „jogosulttá” tesz az emberekkel foglalkozásra, az pont a legnehezebb időszakoknak az átélése, megküzdése. Ha mindezen nem mentem volna keresztül, nem tudnék így az emberek mellett lenni. Ma már másképp állok mások szenvedése mellé, és ez nem csak az életkorom kérdése. Mindemellett persze most is van egy csomó tanulnivalóm.

Ha valakit megszólított az, amikről meséltél és szívesen felkeresne téged, hol talál meg?

Az az igazság, hogy jelenleg nincs több lelkivezetői kapacitásom, de az változhat később. Illetve az Új Város szerkesztőségén keresztül bárki elérhet, a holnapon ott van a szerkesztőségi e-mail cím. A Manréza oldalán pedig megtalálhatóak az aktuális lelkigyakorlatok, minden érdeklődőnek szeretettel ajánlom!