Húsvét titka az életünkben

_{Péter és János szaladnak a sírhoz a feltámadás reggelén, Eugène Burnand, 1898 (forrás: Wikimedia Commons)}

Néhány éve, amikor tízéves, elsőáldozásra készülő gyerekeknek beszéltem húsvét titkáról, és már úgy tűnt, kezdik kapiskálni a lényeget, az egyik kislány megjegyezte:

– Olyan jó, hogy kezdem érteni, hogy mit ünneplünk húsvétkor, már csak azt nem értem, hogy jön a képbe a nyuszi?

Jogos a kérdés, hiszen a boltok február óta csokinyuszival vannak tele. Ez az eladható termék. Egy szenvedő Krisztus a kereszten nem igazán jó üzlet. A szenvedés, a fájdalom, a halál mindig kérdés az emberiség számára: miért van, mit kezdjünk vele, hogyan lehetne elkerülni?

Maga Jézus sem magyarázta meg, hogy mi az értelme a szenvedésnek, de valóságos Istenként és valóságos Emberként beleállt, szenvedett, a „fájdalmak férfija”-ként (Iz 53,3) meghalt értünk a kereszten, átélve a megvetettséget és a teljes elhagyatottságot.

A Szentírás tanúsága szerint Jézus háromszor próbálta jelezni tanítványainak, hogy az Emberfiát az emberek kezére adják, megölik, de aztán harmadnapra feltámad. Hogyan reagáltak erre a tanítványok? Hogyan reagálnánk mi egy ilyen helyzetben?

Első alkalommal Péter félrevonta Jézust, és szemrehányást tett neki, hogy ilyenről ne is beszéljen, ez Vele nem történhet meg! (Mk 8,31-32)
Mi hogyan szoktunk reagálni egy negatív, minket is érintő hírre, legyen az betegség, halálhír, munkahely elvesztése, szakítás? Talán mi is hárítjuk, tagadjuk: nem, ez nem lehet igaz, ilyen nem történhet meg velem, velünk!

A második alkalommal azt olvashatjuk, hogy „nemigen értették ugyan a szavait, de nem merték kérdezni” (Mk 9,31-32).

Mit kezdünk egy fájdalmas, minket is mélyen érintő hírrel? Van emberünk, aki megért, meghallgat?

Vagy mi tudunk támasza lenni másnak a fájdalmában – nem „jótanácsokkal” ellátni, hanem csak jelen lenni, megtartani őt?  Előfordul, hogy inkább nem beszélünk a problémáról, azt gondolva, ha nem mondjuk ki, akkor talán nincs is. Ha szőnyeg alá söpörjük, akkor nem lesz szem előtt, de idővel átesünk rajta. A ki nem mondott szavak hogyan hatnak ránk?

Amikor harmadszor beszélt erről Jézus, akkor János és Jakab anyjukkal együtt eléje álltak, és kérték, hogy a majdani dicsőségben ők ketten ülhessenek Jézus jobb és bal oldalán (Mk 10,33-37). Vagyis a szenvedést átugorva, előre tekintve be akarták biztosítani maguknak a jó helyeket. A mai világban, ahol a fájdalomra ott a rögtön ható pirula, ahol a halál tabu, hiszen örökifjak vagyunk, nem tudunk mit kezdeni a szenvedéssel – ugorjuk hát át, és csak a pozitívra fókuszáljunk, ha tudunk! És tudunk? Hiszünk az Örök életben, amihez Krisztus keresztjén át visz az út? „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.” (Jn 14,6)

Nagyböjtben Jézus a tabuk nélküli, önmagunkra, másokra és Istenre fókuszálásra szeretne meghívni, hogy Vele járjunk ezen a nem könnyű úton. Ahol jó kérdés, hogy én kísérem Őt, vagy Ő kísér engem.

Ima, böjt és alamizsnálkodás: szólt a hamvazószerdai evangéliumban a felhívás!
Mire hív ez a három szó a fenti Jézussal tartó úton a nagyhéthez érve? Fejben, akaraterőben, kitartásban erősnek éreztük magunkat az út elején. Ez egy jó feladatnak tűnt, amit teljesítve a végén megveregethetjük a vállunkat, megcsináltuk. De mi volt az úton? Volt benne találkozás: önmagammal, Istennel, a másikban élő Jézussal?
Negyven nap alatt nagy eséllyel megtapasztalhattuk a gyengeségeinket, esendőségünket – mit kezdtünk vele?
Változó módon élhettük meg, hogy Ő kísért minket, vagy mi tartottunk vele. Ha estünk, akkor együtt estünk, de együtt keltünk fel, és léptünk tovább. Vagy olykor a porban ragadtunk, amikor elengedtük a kezét, mondván, nekünk ez nem megy, ehhez nincs erőnk. De az imában „szemünk találkozott”: együtt könnyebb! Újrakezdtünk, szeretetben odalépve mások felé. Mert igaz, hogy „hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat” (József Attila). Ez segíthette a figyelmünket a kapcsolatokra helyezni, és nem csak magunk körül forogni.

Virágvasárnap – Egy nem mindennapi bevonulást ünnepeltünk: Jézus sok csodatétel, gyógyítás után érkezik Jeruzsálembe, ahol az a nép ünnepli, amely néhány nap múlva megfeszíti! Ellentmondás? Igen, de emberi. Mi mennyire vagyunk befolyásolhatók, mivel lehet minket befolyásolni, hogy hatnak ránk a körülmények, hol a saját véleményünk? Mindig nekünk kell, hogy igazunk legyen?

A bevonulást megelőzően Jézus egyik nagy csodája, Lázár feltámasztásának hatására is még többen hittek benne, de voltak, akiket inkább a félelem kerített hatalmába. „Mit tegyünk, ez az ember nagyon sok csodát tesz. Ha tovább tűrjük, mindnyájan hinni fognak benne, aztán jönnek a rómaiak, és elpusztítják a szentélyünket is, népünket is” (Jn 11, 47-48). Mi jelent számunkra csodát? Milyen érzéseket váltanak ki ezek bennünk? A csoda hihetetlen, ésszel nem megmagyarázható, ezáltal félelmet, szorongást is kelthet, akár negatív gondolati spirált indíthat el bennünk!

_{Flevit super illam, Enrique Simonet, 1892 (forrás: Wikimedia Commons)}

Észrevesszük-e, amikor a félelem irányítja gondolatainkat? Van-e eszközünk a felismerés után a változtatásra? Saját életemben tapasztaltam már, hogy a félelmeim milyen módon szűkítik be gondolkodásomat? Gátolnak, vagy akár egészen tehetetlenné tesznek feladataim megoldásánál?

Nagycsütörtök – lábmosás. Együtt vagyunk az asztal körül Jézussal, egy baráti, családi közös étkezés meghittségében. Szokott ilyen lenni az életünkben: együtt az asztal körül?
Jézus nem csak a lábmosással mutat példát – Ő, a Mester megmossa tanítványai lábát, alázatra, elfogadásra tanítva ezzel –, hanem arra is rámutat, hogy az ünnep, az együttlét fontos az életünkben. Szükségünk van arra, hogy legyen helye és ideje az egymásra figyelés és a szeretet kifejezésének. Ha ez egy biztonságos közeg, akkor ilyenkor lehet beszélni a fájdalmainkról és sebzettségünkről is.
Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, vissza kell térnie az Atyához, de előtte szenvednie kell: a halál, a szenvedés Őt sem kerüli el. Szeretné még itt az utolsó pillanatban tanításának a legfontosabb gondolatait, átadni. Ha megérint minket a halál szele, akár egy diagnózis, vagy egy baleset kapcsán, mi tudjuk-e, hogy Istentől jöttünk és Istenhez térünk vissza? Mi az, amit halálunk előtt át szeretnénk adni szeretteinknek? Mi az, amit még fontos kimondanunk nekik?

Nézhetjük a lábmosás jelenetét úgy is, hogy milyen érzés tölt el, amikor a mi lábunkat mossák? Az út porától koszos, izzadtságszagú lábunkat szeretettel megfogja Jézus.

Elhárítjuk, zavarban vagyunk, esetleg kényelmetlenség érzése kerít hatalmába? Tudjuk-e elfogadni mások felénk irányuló szeretetét? Vagy csak vágyunk rá, de amikor ott van, félünk elfogadni a segítséget, a figyelmet?

A Getszemáni kertben Jézus arra kérte a tanítványokat, hogy virrasszanak vele, mert „halálosan szomorú a lelke” (Mt 26, 38). Nem sikerült nekik vele virrasztani! „A lélek ugyan készséges, a test azonban erőtlen” (Mt 26, 41). A gyászban is sokszor lelkiismeretfurdalásunk van: nem tudtunk ott lenni, nem tudtunk mindent megadni a másiknak. Jézus olyan elnéző, megbocsájtó ebben is, mi mégsem tudunk magunknak megbocsájtani! Feltámadása után Jézus épp azért kérdezi meg háromszor, hogy „Simon, János fia, szeretsz engem?” (Jn 21,16), mert tudja, hogy Péternek szüksége van rá, hogy saját magának is meg tudjon bocsájtani!

Nagypéntek – döntések! Döntések születtek, de milyenek? Júdás árulása: „Amikor látta, hogy Jézust elítélték, megbánta tettét, és visszavitte a harminc ezüstöt” (Mt 27, 3), de magának nem tudott megbocsájtani.

Olyan könnyen elkönyveljük magunkban, hogy mi már olyan bűnösök vagyunk, hogy Isten sem tud nekünk megbocsájtani! Valóban? Ő ne tudna nekünk megbocsátani? Akkor miért is halt meg? Lehet, hogy én nem tudok magamnak megbocsátani?
Pilátus a döntés súlyát nem tudta felvállalni, mosta kezeit, pedig döntésének így is következményei lettek! A közöny, a felelősség másokra átruházása, a másik hibáztatása talán a legfenyegetőbb veszély, melynek következtében kapcsolatainkban elhidegülünk és érzéketlenné válunk!

_{Krisztus a kereszten, Carl Heinrich Bloch (reprodukció), 1870 (forrás: Wikimedia Commons)}

Péter nagyon ott akart lenni Jézus közelében, de a félelmei erősebbek voltak, és háromszor is megtagadta Őt. De megsiratva elesését, emberi gyengeségét, Jézussal mégis újra tudott kezdeni, és sokkal erősebben, az isteni irgalomba és megváltásba kapaszkodva később a többiek támasza is tudott lenni. Naponta sok döntést hozunk, kisebbektől – reggel időben felkelni, vagy lustálkodni – a nagyobbakig – munkahelyváltás, gyermekvállalás, kedves lépés az undok szomszéd felé stb. Bárhogy is döntünk, annak következményei lesznek, és néha elesünk, amiből egyedül nem tudunk felállni. A másik emberben élő Jézus tud nekünk segíteni – netán egy mai Cirenei Simon vagy Veronika.

Ki tudjuk engedni a kontrollt a kezünkből, el tudjuk fogadni a segítséget? Mi tudunk-e másnak támaszt nyújtani? Ha nem, akkor mi akadályoz meg – kényelem, otthonról hozott minták, félelem?

A saját életünkért nem vonhatunk mást felelősségre. Döntéseket hoztunk! A sikerek mellett sokszor – amikor félreértenek, elítélnek, nem értik meg a jobbító szándékunkat – gyűlöletet, irigységet is tapasztalhatunk.

Fel tudjuk-e akkor vinni a keresztünket a Golgotára, képesek vagyunk-e az áldozatra? Ellentmondás, de az áldozatból mégis élet fakad: „Ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz!” (Jn 12, 24).

Az egyik legnehezebb még hátravan! A lemeztelenítés: kiszolgáltatottság, intimitásunk elvesztése, önmagunk lecsupaszítása, üresség. Ez az, amitől talán kimondatlanul is mindannyian tartunk, hogy majd betegen, kiszolgáltatottan fekszünk egy ágyon, és mások gondoskodnak rólunk. Jézus ezt a helyzetet is velünk élte/éli át, Ő tudja, milyen megalázó helyzet tud ez lenni. Az ápolónak is segíthet, ha a betegben Krisztust látja, és azzal a tisztelettel ér a testéhez, mintha a szenvedő Krisztus lenne ott. Nem vagyunk egyedül a legelhagyatottabb helyzetünkben sem! Az „Elhagyott Jézus” akkor, ott a kereszten és most is megéli velünk a fájdalmakat, akár mi kapjuk, akár mi adjuk!

A fájdalom, a veszteség, ami Máriát, a gyermekét elvesztő édesanyát átjárta, olyan nagy, ami a feltámadás és az örök élet reménye nélkül feloldhatatlan lenne. A hiány itt a földön végig megmarad, de (C.S. Lewis gondolataival zárva) a majdani fájdalom – betegség, szenvedés, veszteség – a mostani boldogságunk része, és legyünk hálásak minden pillanatért – ami pedig a mostani fájdalom és szenvedés, az már a majdani boldogság része! A húsvét fényessége az Élet – az élet pedig ajándék, lehetőség, kincs!