Jó lenne mozogni! Lenne???

Olvasási idő: 4 perc

Miről szól a sportpszichológia?

Erre a kérdésre a legtöbb ember olyasmi választ sejt, hogy versenysportolók teljesítményének fokozásáról (vagy inkább optimalizálásáról) szól, hogy úgyszólván jobban „ott tudjon lenni fejben” téthelyzetben is, amikor nagy a nyomás. Ez a megállapítás teljes mértékben megállja a helyét, azonban a sportpszichológia szakma nem is olyan régen felismerte, hogy ez valahogy „kevés”. Nekem személyesen is egy dilemma volt a szakemberré válás célegyenesében, hogy valóban egyfajta lelki doppingszer akarnék-e lenni és ennyi? Pont? A válaszom határozott nem. Teljesebb életre szeretném segíteni a hozzám fordulókat, még ha ennek sok esetben szerves része a sportteljesítmény-oldal is. A szakma is megfogalmazta ezt a pszichés jól-létre segítést, mint a teljesítményközpontúhoz képest mellérendelt célt. És nem is csak a versenysportot űzőkre vonatkozóan, hanem a hobbi, vagy más néven tömegsportok űzői körében is. A sportpszichológiának ez az ága a „testmozgás pszichológia” (angolul: exercise psychology) nevet kapta, amely bár sokkal kevésbé felkapott és finanszírozott aspektusa a sportpszichológiának, társadalmi jelentősége elvitathatatlan.

Mi is az a testmozgás?

Talán a legsokatmondóbb meghatározás így hangzik: „tervezett, strukturált és ismétlődő fizikai aktivitás a fizikai fittség megőrzése vagy fejlesztése érdekében.” Fittség alatt itt arra gondoljunk, hogy a napi teendőket élénk és éber módon tudjuk teljesíteni úgy, hogy marad energiánk szabadidős tevékenységek élvezésére és vészhelyzetekre is. Ezen kívül képesek vagyunk a stressz elviselésére, a vele való szembenézésre, ellenállásra. Kell-e ez nekünk, nem élsportoló embereknek? De mennyire, hogy kell!

Már Hippokratész is foglalkozott ezzel a témával Kr. e. 400 körül, és bő kétezer évvel ezután J. J. Rousseau a következőt írja: „Csak séta közben tudok elmélkedni. Amikor megállok, a gondolkodásom is leáll; az elmém csak a lábaimmal együtt tud működni.” Mindannyian megtapasztalhattuk már személyesen is, hogy

egy  (vagy több) kiadós mozgást igen jó érzések és „kellemes idegállapot” követ, (vagy akár kísér már közben is). Ha ez egy ilyen nagyszerű dolog, akkor nyilván a felnőtt emberek nagy része kellő mennyiségben műveli a testmozgást (hetente legalább három alkalommal legalább fél, de inkább egy órán át), igaz?

A válasz: abszolút nem. A felnőtt lakosságnak körülbelül 10%-a mozog egészséges szinthez elegendő mennyiséget.

Miért nem mozgunk, ha az jó nekünk?

Ez a sportpszichológia egyik fő kérdése a testmozgás témában. A másik fő kérdés pedig az, hogy a sikeresen megkezdett testmozgást miért hagyják abba olyan sokan, és mit lehetne tenni ez ellen. A válasz igen sokrétű, és nincs mindenkire érvényes konkrét „recept”, hiszen a szerepet játszó tényezők majdnem harmada teljesen egyéni jellegű, egyelőre szakmai homály fedi ezeket. Ezért sem spórolható meg az, hogy mindenki a saját egyedi életére és környezeti adottságaira optimalizálja a mozgáskultúráját. A tényezők maradék kétharmadával érdemes most megismerkednünk a továbbiakban. Hogy egyáltalán elkezdjünk mozogni, kell valami indító motiváció, ami általában a következők közül kerül ki: öröm, kihívás, egészséghaszon, emberi kapcsolatok. Ezek közül elég az egyik is ahhoz, hogy jól beinduljon a mozgás!

Általában a fiatal felnőtteket a fittség vezérli (akár testi, akár lelki értelemben), az idősebbeket inkább az egészség (megőrzés vagy helyreállítás), a nők igen fogékonyak arra, hogy a sportolás során a kapcsolataikat ápolják (például barátnővel menni jógázni), vagy hogy még jobban nézzenek ki. Két nagyon erős nehezítő tényezővel azonban mindenkinek szembe kell néznie: az egyik, hogy a mozgás olyan egészségfejlesztő, aminek az előnyeit általában fárasztó és kitartó munka (mint kezdeti hátrányok) után kezdjük észrevenni, szöges ellentétben az egészségkárosító magatartásokkal (mint például az alkohol, csokifalás, sorozatnézés), amelyek esetében rövid távon érezzük az előnyöket, a hátulütők pedig csak később jönnek. A másik nehezítő tényező: az észlelt időhiány. Miért mondom azt, hogy „észlelt”? Azért, mert valószínűleg nincs időhiányunk, csak azt hisszük, hogy az van. Ha egy nap nem 24 óra lenne, hanem 26, akkor vajon úgy vélnénk, hogy nincs időhiányunk? És ha 22 óra lenne egy nap, akkor nem vágynánk a 24 órás napokra? Laura Vanderkam szerzőnő igen érzékletesen adja elő egy TED előadásában, hogy amikor azt mondjuk, hogy „nincs időm”, akkor valójában a következő dolgok egyike zajlik a háttérben: gyenge az időbeosztási képességünk, a motivációhiányunkat csomagoljuk be elfogadható szavakba, esetleg egyéb dolgok jelentenek számunkra prioritást (amiket lehet, hogy nem is tudatosítottunk eddig), vagy egyszerűen tényleg nincs időnk – de ez a legutóbbi verzió valójában igen ritka.

Hogyan vehetjük rá magunkat a rendszeres mozgásra?

Jelen cikk eddigi része sok válaszkezdeményt tartalmaz, amit a kedves olvasó kibonthat, ha akar. Terjedelmi korlátok miatt a tengernyi tipp-felsorolás helyett inkább az Assisi Szent Ferencről szóló „Napfivér Holdnővér” című filmből szeretnék megosztani egy idézetet, mert kulcsfontosságú, és a sportpszichológia szerint szakmailag is teljes mértékben helytálló mind a négy mondata külön-külön is. Ezek értelmezését az olvasóra bízom.

„Álmod úgy valósul meg, ha apránként építsz. A sok kicsi sokra megy, műved így gyarapszik. Életed éld szabadon, szánj időt a szépre. Ne sokat tégy, de azt jól, s öröm lesz a bére.”

Az írás először az Új Város 2018/4. számában jelent meg.