Láss, érts, cselekedj!

Nyár végén hosszabb idő után ültünk le egy barátnőmmel kávézni, és átbeszélni, mi minden történt velünk az elmúlt években. Amikor a családi események után rátértünk a szakmai dolgokra, megemlítettem neki, hogy bölcsészeti tárgyú kutatásba kezdtem. Ő egész más területen dolgozik, ám érdekelte, milyen jellegű elfoglaltságokkal jár ez, röviden felvázoltam neki. A beszámolóm végén aztán minden kritikai él nélkül megkérdezte:

– Mégis mi haszna van mindennek?

Természetesen nem először tették fel nekem ezt a kérdést. Azt feleltem, a bölcsészet kritikai gondolkodásra tanít, és oly módon szövi át a kultúrákat, hogy sokszor észre sem vesszük.

– Igen, igen – válaszolta –, de konkrétan annak, amivel te foglalkozol?

Persze erre is mondtam valamit, de nem voltam különösebben elégedett a válasszal. Őszintén hiszem, hogy minden igazi kutatásnak akkor van értelme, ha előre viszi az emberiséget, vagy legalább néhány embert, bármennyire is patetikusan hangzik ez. Így az utóbbi kérdés csak nem hagyott nyugodni, és időről-időre megkérdeztem magamtól: mit viszek előre ezzel? Na, és mennyiben jó ez másoknak?

Így ment ez egészen addig a délutánig, amikor egy  élelmiszerekkel megpakolt papírszatyrot ölelgetve szálltam le a fogaskerekűről. Ebben persze nem volt semmi kirívó. Ahogy a peronra léptem, a szemem sarkából láttam, azaz inkább észleltem, hogy velem együtt egy idősebb néni is leszáll, egy húzós kocsi és egy fiatalember társaságában. Mivel a papírszatyor orrig eltakarta a kilátást, óvatosan araszoltam lefelé a meredek lépcsőn, aztán az utca felé vezető emelkedőn már lendületesen lépkedtem. Közben eszembe jutott, hogy alig néhány évvel ezelőtt, a megpakolt babakocsival ez nem ment ilyen gyorsan. Ahogy ezt végiggondoltam, egy pillanatra megálltam, és hátrafordultam a peron irányába. A néni még mindig ott állt a csomagjával, ezúttal egyedül. – Biztosan vár valakire, aki segít majd neki, talán egy rokonára – gondoltam.

Figyeltem egy ideig, de nem jött arra senki. Visszasétáltam, hogy megkérdezzem, tudok-e segíteni. Akkor vettem csak észre, hogy bár egyik kezével a csomag fogantyúját tartja, a másik kezében bot van. – Nem csoda, hogy nehezen indul el – gondoltam.

Átvettem a húzós kocsit, és a súlyát megérezve majdnem kiszaladt a számon:

– Jó ég, mit tetszik cipelni, köveket?

A hölgy a botjára és a korlátra támaszkodva elindult lefelé a lépcsőn, közben pedig elkezdte mesélni, miért éppen ő, és miért éppen aznap cipel ennyi „szedd magad” almát. Én pedig, egyik karomban a papírszatyorral, másik kezemben a csomaggal egyensúlyoztam lefelé.

Amikor a túloldali emelkedőn is felértünk, ismét változott a helyzet. Át kellett kelni az úton, de mivel nem volt korlát, a néni megkérdezte, rátámaszkodhat-e a vállamra. Meg is próbáltuk a mutatványt. Rövid tanakodás után arra jutottunk, jobb, ha a hölgy a papírzacskót cipelő oldalamra támaszkodik, mert akkor biztosan nem botlik meg a kocsi kerekében. Így indultunk el, hogy átkeljünk a zsákutca túloldalára. A néni, a kis kocsi, a bevásárlás és én.

Éppen megállapítottam, hogy így biztosan nem leszek képes még két utcát sétálni, amikor néhány méterre tőlünk megállt egy autó, mert nem tudott tőlünk továbbhajtani az utca végére. Ismét csak a szemem sarkából láttam, hogy kiszáll egy magas alak, és megáll az autó előtt. – Kívülről elég komikusnak tűnhetünk – gondoltam, és önkéntelenül is arra néztem.

Úgy tűnt, a magas, sportos férfi nem találta komikusnak a dolgot, inkább megkérdezte, tud-e segíteni. Sőt, felajánlotta, hogy elviszi hazáig a nénit.

Miközben a férfi betette a csomagot a kocsiba, a hölgy felém fordult:

– Nahát, hogy ilyen is van! Méghozzá kétszer egymás után, ugyanazon a napon! Hadd mutatkozzam be, Marianna vagyok.

Én is bemutatkoztam, aztán még váltottunk pár szót és elköszöntünk, azt hiszem, mindhárman egy kicsit boldogabban, mint előtte.

S hogy mi köze van mindennek a kutatásomhoz, és főként miért gondoltam megosztani?

Valójában nem is a kutatás, és főként nem az én olvasmányaim a lényegesek. Inkább az, hogy ha tartalmasan, azaz végső soron boldogan akarjuk élni az életünket, akkor bármely helyzetben megtalálhatjuk rá a módot. Ami értékes, az minden szituációban az, csomagolástól függetlenül.

Mégis, a fenti szituáció kapcsán rácsodálkoztam, hogy a folyamat, ami a fogaskerekűről való leszállástól a nénitől való elköszönésig végbement bennem, különös párhuzamot mutat Erwin Panofsky, a neves művészettörténész Jelentés a vizuális művészetekben című könyvében az 1950-es évek derekán leírt modelljével. Panofsky három, azaz inkább négy szintjét írja le egy kép, vagy akár egy emberi cselekvés, mint pl. a kalapemelés, értelmezésének. Az első szinten formai szempontok alapján vonalakat, formákat, színeket érzékelünk, majd beazonosítjuk a látott tárgyat, esetleg érzelmekkel társítjuk azt, korábbi tapasztalataink alapján. Az ezután következő szinthez már olvasottság, kulturális ismeretek szükségesek, hogy értelmezni tudjuk a látott képet vagy mozdulatot. Végül pedig megvizsgálhatjuk, illetve megérthetjük, hogy amit látunk, annak nemcsak önmagában van jelentősége, de sokat elmond a kultúráról és a korról is, amelybe beágyazódik.

Lazán értelmezve, valami hasonló történt azon a délutánon is. Az életet ugyanúgy szintenként olvastam, mint a művészetet. Mert leszálláskor a néni „csupán egy színfolt” volt a látóterem perifériáján, aztán „csak egy idős utas, csomaggal”. Később rájöttem, hogy segítségre szoruló ember, majd, ahogy elmesélte a történetét, kicsit bepillantást nyertem az életébe, abba, hogyan él ő a 2021-ben Budapesten. A legmeghatóbb mégis az volt számomra, amikor épp a megfelelő pillanatban, amikor már kevésnek éreztem magam a zsonglőrködéshez, feltűnt egy újabb segítő, aki a látottakat értelmezve gondolkodott, érzett, cselekedett.

Látni, megérteni és cselekedni. Ha ezt építő szándékkal tesszük, az mindig érték, függetlenül attól, tisztában vagyunk-e vele, milyen lenyűgöző, komplex folyamat eredménye ez.