Még jó, hogy az irgalmas szamaritánus ráért!

Olvasási idő: 2 perc

A szociológia történetében készült egy híres kísérlet, amelyet az 1970-es évek elején végzett el két amerikai kutató, John Darley és Daniel Batson, mégpedig annak megértésére, hogy az altruista hozzáállást mennyire befolyásolják a külső körülmények. Két teológushallgatókból álló csoportot kértek meg arra, hogy írjanak meg egy prédikációt, amelyet aztán egy, a környéken lévő teremben kellett megtartaniuk. Egyeseket arról tájékoztattak, hogy korán oda fognak érkezni, másokat arról, hogy éppen időben, megint másokat pedig arról, hogy késésben lesznek. Ezután két csoportra osztották a hallgatókat: az egyik csoportnak az irgalmas szamaritánus példázatáról kellett beszélnie, míg a másiknak a Szentírás más részeiről. Miközben a prédikációjuk helyszínére tartottak, a lelkészek elhaladtak egy férfi mellett, aki összegörnyedve feküdt a járdán, láthatóan nagy fájdalmak közepette. A férfi valójában egy felkért színész volt, akit a kutatók szándékosan helyeztek el az út mentén.

Batson és Darley arra számítottak, hogy azok a lelkészek, akiknek az irgalmas szamaritánusról szóló prédikáció jutott, akár tudat alatt is nagyobb valószínűséggel állnak meg segíteni, hogy azonnal gyakorlatba ültessék az olvasottakat. Meglepetésükre azonban kiderült, hogy egyáltalán nem számított, melyik szövegrészen elmélkedett az illető: a viselkedést leginkább meghatározó tényező az idő érzékelése volt. Aki úgy gondolta, hogy késésben van, nem állt meg. Aki viszont tudta, hogy van ideje, sokkal inkább hajlott arra, hogy segítséget nyújtson.

A döntő tényező tehát nem a prédikáció tartalma volt (vagyis, hogy a szeretetről kellett-e beszélniük vagy sem), hanem a sietség: a késésben lévőknek mindössze 10%-a állt meg segíteni a fiktív sérültnek, míg az időben lévők közül 60% döntött úgy, hogy segít.

A sietség tehát legyőzi a jó szándékot, egy-nullra.

Ezt a kísérletet rendkívül tanulságosnak találom, mert arra hív, hogy nagyobb jóindulattal tekintsünk a papra és a levitára: lehet, hogy egyszerűen rettenetes késésben voltak!

A viccet félretéve, ez az egyszerű kísérlet sokat mond: megmutatja, mennyire összetett a szándék és a cselekedet, az akarat és a cselekvőképesség közötti kapcsolat. Amikor sietünk, szinte felhatalmazva érezzük magunkat arra, hogy figyelmetlenebbek legyünk másokkal, és kevésbé törődjünk velük. A sietség uralkodik rajtunk, a stressz befolyásolja a döntéseinket, és a gyors életritmus végül még a legjobb szándékot is kioltja. Ha igaz, hogy a gyakorlati körülmények nagyobb súllyal esnek latba az etikus viselkedés meghatározásában, mint az erkölcsi szándékok, akkor érdemes elgondolkodnunk azon, milyen feltételek segítenek abban, hogy nyitottabbak legyünk mások felé.

Amikor például feszültséggel és szorongással telve érünk haza, gyakran még azokkal is nehéz kedvesnek lennünk, akiket szeretünk. Ha megtanulunk lassabban élni, kezelni a stresszt, nem hagyni, hogy a határidők és kötelezettségek felülkerekedjenek rajtunk; ha képesek vagyunk visszatalálni a kikapcsolódáshoz és a természethez; mindez talán többet ér bármilyen erkölcsi előírásnál. Ki tudja, az is lehet, hogy az irgalmas szamaritánus direkt úgy állította be az óráját, hogy öt percet siessen!

Nyitókép: Maximilen Luce (1858-1941): Az irgalmas szamaritánus (magángyűjtemény)