Még, még, még, ennyi nem elég!

A katolikus egyház szeptemberben tartja a teremtés hónapját: Szent Ferenc emléknapja, október 4-e zárja ezt a szemléletformáló kezdeményezést. A hónap során sok helyen találkozhatunk olyan írásokkal, melyek a környezetünk védelmére fókuszálnak. Szerencsére a téma már közkeletű, így nehéz úgy tippeket adni, hogy az olvasók legalább egy részének ne legyen közhelyszerűen unalmas. Most mégis megpróbálok egy újszerű szempontot behozni.

Cselekvéseinket nagyban meghatározzák a berögzült szokásaink és a másoktól felénk áramló vélt vagy valós elvárások. Azon gondolkodtam el, melyek ezek közül azok, melyek gátolnak minket az egyébként felismert és fontosnak tartott környezettudatos lépések megtételében? Pszichológusok leírták már, hogy

a környezetbarát cselekvéseink motivációja általában nem elsősorban a hasznosságuk: bár racionálisan beláttuk, hogy mit okoz mondjuk az indokolatlan energiafogyasztás, ezért még nem lennénk hajlandók lemondani kényelmünk egy részéről.

Ami igazán motivál minket, az a morális elégedettség elérése.

Ebből következik, hogy sokszor nem is a lustaságunk vagy a nemtörődömségünk az akadálya a környezetbarát viselkedésnek, hanem az, amikor az értékrendszerünk más, szintén nemes értékeivel ütközik, és úgy véljük, e más értéket előtérbe helyezve nagyobb morális elégedettséghez jutunk. Néhány ilyen ütközést villantok fel: ha tudatosítjuk ezeket, teret adva racionalitásunknak, dönthetünk józanul a bolygónk védelme mellett, anélkül, hogy kellemetlenül éreznénk magunkat, mert valami más meggyőződésünket, szokásunkat háttérbe szorítottuk.

Azt már jól tudjuk, hogy a legegyszerűbb és egyben leghatékonyabb módja az ökológiai lábnyomunk csökkentésének a fogyasztás csökkentése, azaz egyszerűen fogalmazva, ha nem pazarlunk. Azt is tudjuk, hogy az ételpazarlás egy igen jelentős probléma, amire még kevés rendszerszerű válasz érkezett. Régi beidegződésünk azonban, hogy ha ünnep van, akkor nagy bőségnek kell lennie, főleg, ami az étkezéseket illeti.

Nagymamák várják a családot: legalább másfélszeres szorzóval készül az ebéd. Szoronganak, hogy kevés lett, ha nem marad legalább egy fél étkezésnyi az ebédből, miután mindenki degeszre ette magát. Ugyanez a helyzet mindenféle életkorú vendégeket fogadó háziasszonnyal. Folyamatos a kínálás, amit illetlenség visszautasítani, bár már bőven jóllaktunk. És ez nem csak környezetvédelmi kérdés, hanem az egészséges életmódhoz is kapcsolódik.

Írjunk új illemet: nem muszáj kipukkadni egy ünnepi ebéd után, és az se baj, ha minden elfogy.

Hátha igaz a babona, próbáljuk ki: másnap szép idő lesz!

Persze a bőség túlzása nemcsak a családi ebédeket jellemzi, az éttermek is klasszikusan akkora adagokat adnak, hogy képtelen legyen az ember megenni. Annyit javult a helyzet gyermekkoromhoz képest, hogy ma már természetes, hogy ilyenkor hazavisszük a maradékot. Persze ehhez is papír- vagy műanyagdoboz szükséges – felesleges hulladék – és ritkán finom  másnap az a rántott hús.

Az igazán elegáns, fine dining éttermek viszont éppen azzal láttatják, hogy kínálatuk minőségi, hogy nem pakolják tele a tányért.

Ebben is túlzásba lehet persze esni, nem alaptalan a csúfolódás a két szál zöldbabon, mely az előírás szerinti megfelelő szögbe illesztve díszíti a falatnyi halat, de azért a hétköznapibb éttermek számára is jó irány lenne a bölcsesség: a kevesebb néha több.

Vagy vegyünk egy iskolai, plébániai vagy bármilyen batyus bált, agapét, közös étkezést. A környezeti tudatosság sok helyen megvan, törekszenek például az egyszer használatos edények, evőeszközök helyettesítésére, s ez dicséretes. No de az ételek! „Mindenki hozzon valamit!” – szól az ukáz. Ilyenkor illik kitenni magunkért, s csak érkezik a rengeteg tál. Valaki egy bödön salátát hoz, más egy hatalmas egybesült karajt, megint más egy tálca süteményt… Számoljunk csak!

Ha mindenki hoz valamit, akkor tulajdonképpen kinek-kinek csak annyit kellene hoznia, amennyit ő maga megeszik.

Persze nem könnyű megsaccolni, hogy mennyi sült hús felel meg az én saláta+hús+pogácsa+süti+ üdítő fogyasztásomnak, de azért biztos nem egy két kilós karaj lesz az. Érdemes lenne, bár macerás, előre kiszámolni, miből mennyi kell majd, és így irányítani a vállalásokat.

Itt ragadom meg az alkalmat, hogy régi sérelmemmel előhozakodjak: a „lányok hozzanak egy tálca süteményt, a fiúk üdítőt” mélységes igazságtalanságával és sztereotipikusságával.

A lányok gürizzenek csak a konyhában, a fiúk meg a bulira menet sétáljanak be a legközelebbi éjjeli-nappaliba két üveg kóláért?! De ez már egy másik társadalmi probléma, nem a környezetvédelem.

Nemcsak az étkezések terén fordul elő, hogy a jószívűség, szolgálatkészség, illedelmesség késztetése útjába áll a környezet védelmének. Például tényleg szükség van arra, hogy a fél kilométerre lévő vasútállomásra autóval vigyük ki vendégeinket? Vagy hogy idősebb szüleinket, nagyszüleinket, vagy éppen gyerekeinket mindig autóval furikázzuk, hogy megkíméljük őket a járástól? Közben meg aggódunk értük, hogy nem mozognak. Merjünk „taplók” lenni, és nem felajánlani az autós kiszolgálást gyereknek, felnőttnek. S persze mi magunk se kell, hogy azonnal autóba üljünk. Ráadásul hányszor előfordult velem, hogy valaki jóindulatúan felajánlotta, hogy elvisz, ne kelljen buszra szállnom, s utána üldögéltünk a dugóban, és mind a ketten tudtuk, ha busszal mentem volna, már rég ott lennék.

Vásárláskor nem annyira az elvárások és az illem csapdájában vergődünk, mint inkább a vélt spórolás üthet vissza.

Ilyen a nagy kiszerelések csapdája: mennyi felesleges beszerzés származik abból, hogy lecsapunk egy „ha kettőt vesz, olcsóbb” ajánlatra! Merthogy ez igaz darabjára értve, de a kettő együtt drágább, és ha csak egyre van szükségem, akkor minek kettőt venni? Valójában nem spórolok, hanem többet költök. Ugyanígy érdemes végiggondolni, hogy hiába olcsóbb a kilóár nagyobb kiszerelés esetén, ha a végén megromlik a megvásárolt áru negyede, növelem a szemetet, hulladékot; pénzt, erőforrást pazarlok. Nem annyira éber racionalitásunkra hajtanak az akciók is: megveszem, mert olcsó, úgy érzem, spórolok, de ha valójában nincs szükségem a termékre, máris feleslegesen fogyasztottam. S így tovább: beszélhetnénk a „turizás” világáról, mely szinte szenvedéllyé tud válni szigorúan a „spórolás” és „újrahasznosítás” nevében.

Mi legyen akkor az értékrendünkkel? Dobjuk sutba a vendégszeretetet, a nagyvonalúságot, a kedves szolgálatkészséget? Persze, hogy ne. De gondoljuk végig, mi a másik ember igazi érdeke, hogy gesztusom tényleg a javát és a Föld javát szolgálja-e vagy  a megfelelni vágyásom terméke inkább. Vállaljuk a kockázatát, hogy inkább kicsit kevesebbet kínálunk, még ha valaki esetleg fukarnak is fog tartani. Legyünk büszkék, ha minél pontosabban sikerült eltalálni, miből mennyire van szükség.  Ehhez is kell talentum!