Megtalálni életünk értelmét – interjú a Fokoláre új társelnökével

Olvasási idő: 7 perc

Ki Roberto Almada?

1956-ban születtem Argentínában, Rosarióban, egy egyszerű, nem hívő munkáscsalád gyermekeként. A nagymamám, aki szent asszony volt már csak amiatt is, amin keresztülment az életében, időnként megkérdezte, miért nem vagyok megkeresztelve. Így aztán a halála után, hatéves koromban megkértem a szüleimet, hogy kereszteljenek meg, és ők beleegyeztek. Serdülőkoromban az egyetemen sokat foglalkoztam politikával, küzdöttem a társadalmi igazságosságért, de amikor Argentína diktatúrává vált, nehéz helyzeteket éltem meg, különösen a társadalmi csoportomból adódóan. Abban az időszakban úgy éreztem, minden összeomlik körülöttem.

Ekkortájt ismerted meg az egység ideálját is…

19 éves voltam, és már javában tartott a diktatúra. Akkoriban orvosira jártam, mert valamilyen módon a szegényeket akartam szolgálni. Nem annyira maga a biológia vagy az orvostudomány érdekelt, hanem inkább a filozófiai szempont.

Az igazságosságot kerestem, és egy olyan közösséget, ahol az élet minden területét jól élik meg.

Részt vettem egy háromezer fős Máriapolin, és az fogott meg, hogy még a legapróbb dolgok megszervezésében is harmónia uralkodott, például egy szék elmozdításában vagy az étkezések megszervezésében. Megértettem, hogy a közjóért folytatott küzdelemhez hozzá kell tennem a szépséget is. Többször is elolvastam Chiara Lubich „Elmélkedések” című könyvét. Minél többet olvastam, annál szebbnek találtam. Aztán lassan beléptem a mozgalomba.

Miért döntöttél úgy, hogy belépsz a fokolárba, fokolarinó leszel?

Nagyon bizonytalan voltam. Aztán egy éjjel álmot láttam: Rosario városának parkjában voltam, és minden lány, aki tetszett, visszautasított. Kétségbe voltam esve. Az álomban beszélgetni kezdtem az édesapámmal, hogy megosszam vele a gondomat, de hirtelen eszembe jutott a mondat: „Aki elveszíti életét értem, megtalálja azt.” Úgy ébredtem fel, hogy biztos voltam benne: a fokolár az én utam. Ez az evangéliumi mondat pedig azóta is elkísér.

Miért választottad az orvostudomány után a pszichológiai tanulmányokat?

Nem pszichológiát tanultam, hanem orvostudományt pszichiátriai szakiránnyal. Abban az időben Loppianóban a fokolarinik iskoláját végeztem. Amikor megkérdezték, milyen munkát szerettem volna eredetileg végezni, mondtam, hogy gyermekgyógyászatot, szintén a társadalom szolgálata miatt, mint motiváció. Viszont arra gondoltam, talán túl megterhelő lesz a fokolárélet kötelezettségei mellett, ezért a gyermekpszichiátria felé hajlottam, mert akkoriban kevés betegséget ismertek erre a korosztályra vonatkozóan. Az akkori felelősöm viszont azt javasolta, hogy válasszam a felnőtt pszichiátriát, hogy így segítsek a mozgalom olyan tagjain, akiknek szükségük van erre. Egy másik ok az volt, hogy tanulmányozhassam, hogyan hozhat hasznot a pszichológia tudományában az egység ideáljának tanítása. Így is tettem, és nagyon jól jártam, mert igen megszerettem ezt a hivatást. Uruguayban egy fiatal pszichiáterekből álló nagyszerű csapatban dolgoztam, akik közül senki sem volt hívő, mégis nagyon tiszteltek.

A pszichiátrián „püspök”-nek hívtak a hitem miatt, és amikor valakinek misztikus téveszméi voltak, engem hívtak konzultációra, hogy vallási szempontból van-e értelmük vagy sem.

Uruguay kimondottan világias ország…

Igen, így számomra nagy segítség volt, hogy rátaláltam Viktor Frankl antropológiai iskolájára, a logoterápiára, amely az élet értelméről gondolkodva képes volt összeegyeztetni a szakmát és az Istennel való találkozást. Így össze tudtam hangolni a pszichoanalízist, amely eredetileg ateista szemléletű, a vallásos életemmel.

E sokéves szakmai tapasztalat után hogyan látod a fokolárt? Nemcsak lelki, hanem emberi szempontból is működik?

Szakmai szempontból az a személy, aki képes jó kapcsolatokat kialakítani és közösségben él, kevesebb mentális problémával küzd. Ahol közelség és kölcsönös támogatás van, ott kevesebb az öngyilkosság és a szívbetegség, ezt tudományosan is bizonyították. Természetesen nem mindig élünk harmonikus kapcsolatokban.

Amikor beléptem a fokolárba, magammal hoztam a sebeimet, családi problémáimat, de szerencsére tanultam pszichiátriát, ami segített az önismeretben és hogy javítsak bizonyos dolgokon.

Nem mindenkinek adatik meg azonban ez a lehetőség, és ha kevés a belső fejlődés, problémák adódhatnak a közösségi életben. A fokolárélet lehetséges, de nem magától értetődő. Önismereti munkára van hozzá szükség, különben fennáll a veszély, hogy másokra vetítjük ki a saját problémáinkat. A rokonszenveink, ellenszenveink általában saját élettörténetünkkel és sebeinkkel függnek össze. De ha végigmegyünk az önismeret útján, a fokolár olyan hely lehet, ahol megélhető a kölcsönös szeretet, a lelki és szellemi egészség, Isten jelenléte.

Sok éven át családos csoportokat is kísértél a mozgalomban. Hogyan vannak a családok napjainkban?

Több mint tíz éve dolgozom a „Fény útjai” projektben, amely a meggyengült vagy széthullott házassági kötelékek megerősítését célozza. Nyugati világunkban a család eszméje nem jó időszakát éli. Sok fiatal számára a „családalapítás” már nem elképzelhető életprojekt. Korszakváltásban vagyunk, ahol a család átalakul. Optimista vagyok, szerintem személyesebb formák felé haladunk a családi szeretet megélésében, de jelenleg egy olyan kulturális modell összeomlását látjuk, amelyben a családi stabilitás a szerepek pontos betöltésén alapult.

Kísérsz egy eltérő szexuális irányultságú gyermekeket nevelő szülői csoportot is…

Igen, és ez a tapasztalat nagyon gazdagít. Ezek a szülők megerősítették bennem az ideálunk konkrét és hiteles megélését, különösen a szeretet művészetét, amelyet sokszor kölcsönösen élnek meg gyermekeikkel. A gyerekek kapcsán érdekes, hogy közülük sokan a fokolárhoz tartozó fiatalokként, genekként nőttek fel, és bár szomorú tapasztalatokat éltek át, mert nem találtak elfogadásra közöttünk, megmaradt bennük a lelkiség fénye, sőt megnyílnak a megbocsátásra is.

2017-ben, a mozgalom hívő és vallási hovatartozás nélküli tagjainak éves találkozóján tartottál egy előadást „Az ember mint örök hajótörött” címmel. Miért?

Ennek a magyarázatához vissza kell térnem mesteremhez, Viktor Franklhoz, aki négy évet töltött náci koncentrációs táborban. Ott fedezte fel, hogy még ott is megtalálhatja az ember élete értelmét. Míg Freud szerint az emberi érettség a szeretetben és munkában áll, Frankl szerint az élet értelmének megtalálásában.

De akkor a szenvedésnek is értelme kell, hogy legyen. Mindannyian szenvedünk, hibázunk és meghalunk: ez a három elem korlátozza az emberi szabadságot, mégis értelmet kell találnunk bennük. Karl Jaspers híres filozófus-pszichiáter szerint az emberi élet a szenvedések, elkövetett hibák, és a halálfélelem okozta válságok és „hajótörések” leküzdéséből áll. A bűntudatnak, a kudarcnak és a hibáknak tanulásra kell ösztönözniük bennünket, hogy jobban éljük a jelen pillanatot.

Sokáig logoterápiát tanítottál…

A logoterápia az értelemre épülő terápia (ahol a logosz az értelem).

A pácienseket azzal segítem, hogy megvilágítom életük értelmének lehetőségeit, még a szenvedésben is, hogy megnyíljanak és felfedezzék talentumaikat.

A párban, családban, barátok között megélt szeretetkapcsolatok szintén értelmet adnak. A szenvedés ösztönözhet a változásra. Például számomra fájdalmas elhagyni az országomat, rokonaimat, unokahúgomat, de megteszem ezt azért, hogy értéket adjak a döntésnek, hogy társelnökként állok a Mű rendelkezésére. Amikor az ember betegségtől szenved, elmélyül, olyan dolgokat ért meg, amelyeket korábban nem. Ez a gondolat igazán zsidó-keresztény eredetű, tudjuk, hogy Jézus is a fájdalmak embere volt, elviselte a mi fájdalmainkat, és helyettünk szenvedett a megváltásért. De erről beszélhetünk a nem hívőkkel is, akik vallási magyarázatok nélkül is hasonló tapasztalatokat élnek át. Aki értelmet talál az életében, az képes leküzdeni a legkülönbözőbb akadályokat.

Mit gondoltál, amikor társelnökké választottak?

Nagy tisztelettel vagyok a Szűzanya iránt, és nem felejtem, hogy Chiara ezt a művet Mária jelenlétének tekintette a Földön. Amikor megválasztottak, tudtam, hogy nagy erőfeszítést és bizonyos értelemben szenvedést jelent majd, de úgy éreztem, ajándékként adhatom ezt Máriának. Gyakran zarándokolok Mária-kegyhelyekre, és az íróasztalomon is van egy Mária-szobor, ebben a tekintetben nagyon kiütközik a latin-amerikai származásom. Eddig viszont még nem történt meg velem, hogy Mária az életemet kérje. Most viszont úgy éreztem, ő maga kér, hogy fogadjam el ezt a feladatot. Először megijedtem, de azt is éreztem, hogy ez igazából a már eddig is neki szentelt életem folytatása.

Milyen szerepet tulajdonítasz magadnak Margaret Karram mellett?

Olyan ember szeretnék lenni, aki kapcsolatokat épít, és továbbadja azt a fényt, amely az elnöktől jön, hogy legyenek mindnyájan egy. Párbeszédre és kapcsolatokra nyitott embernek érzem magam. Remélem, támasza lehetek Margaretnek, hogy bizalommal telinek és biztosnak érezhesse magát mellettem. Ismerem az élet „hajótöréseit”, és az, hogy kritikus helyzetekben is talpon tudok maradni, talán hozzáadott érték lehet számára.

Milyen prioritásokat látsz a Fokoláre Mozgalom számára?

Azt a két szót mondanám, amelyeket Margaret nemrég javasolt, és amelyeket még nem mélyítettünk ki kellőképpen: megállni és közelség. Szerintem a „megállni” Margaret értelmezésében azt jelenti, hogy hagyjunk fel az aktivizmussal, amely egyfajta vakság önmagunk és mások felé. Amíg folyton tevékenykedünk, nem látjuk a magunk és mások által megélt valóságot.

Az aktivizmus gyakran védekezés, hogy ne kelljen szembenéznünk a saját szorongásainkkal, pedig inkább mélyebbre kellene hatolnunk önmagunkban és az imában.

Jobban kellene imádkoznunk, időt hagyni a csendre, az Úrral lenni. Ez javítaná a személyes és közösségi életünket. A megállás számomra önismeretet jelent.

És a közelség?

A közelség számomra azt jelenti, hogy a másikat megérteni kell, nem pedig megítélni. Először meg kell értenem a másik élethelyzetét, mielőtt elkezdenék gondolkozni azon, hogy szerintem hogyan kellene élnie. Meg kell ismernem a történetét, érzéseit, vágyait és motivációit. Ezután közeledhetek hozzá, bátoríthatom, mondhatom neki: Isten gyermeke vagy, szeretett vagy, minden megvan benned ahhoz, hogy előre haladj. És végül, talán figyelmeztethetem is, hogy életének bizonyos részei nincsenek rendben, de csak miután megértettem őt. Ítélkezés nélkül, mert ő Isten gyermeke, akit bátorítani kell, hogy teljes mértékben kibontakozhasson, ahogyan Isten megálmodta őt. Különben csak erkölcsi ítélkezésbe esem, mert azt hiszem, hogy én tudom, hogy kell csinálni a dolgokat, ez pedig nem segít. Ezért fontos a közelség, a megértés, de a szeretet és a nagy szív is.

Számodra mit jelent az egység ideálja?

A Szentháromság megélését. A földön ez azt jelenti, hogy mindenki önmaga lehet, miközben egységben van a többiekkel. Minél inkább egységben vagyunk, annál inkább önmagunk vagyunk. Vagyis annak bemutatása, hogy a sokféleség és az egység közötti harmónia lehetséges. Hogy lehetséges a Szentléleknek ez az ajándéka, amely képessé tesz minket mindenféle nyelven beszélni. Chiara Lubich úgy fogalmazott, hogy az egység Jézus.