Miért fontos, hogy ne kiabáljunk a kisgyermekünkkel?

Több területen is megvizsgálandó a kérdés, hogy miért ne kiabáljunk a kisgyerekekkel.

Az egyik legfontosabb válasz szerint azért, mert a gyerekek számára a szülő a minta. Ha a felnőttek kiabálnak, a gyerekek hibás kapcsolatfelvételi módot sajátítanak el. Több pszichológiai-pedagógiai tanulmányból is kiderül, hogy ahol a szülők hamar felcsattannak, ott a gyerekek alacsonyabb szociális és érzelmi intelligenciával rendelkeznek, és állandó küzdelmet folytatnak az önszabályozással. Az önszabályozás vagy önirányítás azért lényeges képesség, mert ennek segítségével tűzünk ki magunk elé célokat, állítunk fel cselekvési tervet, hozunk tudatos döntéseket. Ez a képesség a környezethez való alkalmazkodásnak és a személyes fejlődésnek egyik fontos eleme. És ha már környezet, a hangsúly megint azon a megállapításon van, hogy

a gyerekek számára a szülő a minta, a referenciapont.

A gyerek önmagát úgy ismeri meg egyre jobban, hogy visszajelzéseket kap a környezetétől, és mások szabályozásán keresztül válik idővel önszabályozóvá.

Mielőtt azonban lelkiismeretfurdalásunk támadna, nem árt leszögezni, hogy nyilván vannak esetek, amikor elkerülhetetlen, hogy rákiáltsunk a kisgyerekre: klasszikus példa, amikor forró kályhához vagy konnektorba akar nyúlni vagy körülnézés nélkül készül lelépni a járdáról. Ilyenkor persze, hogy rákiáltunk. Hozzánk egészen közel van egy zebra, amin átkelve a szemben lévő óvodához juthatunk. „Állj meg!” vagy „Várj meg!” – sokat halljuk ezeket reggel, amikor a kicsikkel az óvodába mennek, és délután is, amikor hazafelé tartanak. Természetes is, hogy a szülők utána kiabálnak a (sokszor kismotorral, futóbiciklivel méterekkel előrébb tartó) ovisoknak – hála Istennek, mindig hallgatnak a szülői szóra, itt még nem volt baleset.

A címben feltett kérdésre válaszként még egy ok: azért is fontos, hogy elkerüljük a gyerekekkel való rendszeres kiabálást, mert ezzel arra tanítjuk őket, hogy csak a megemelt és dühös hanghordozás oldja meg a felmerülő gondokat vagy az összetűzést. Ha kiabálunk, ez inkább egy elkeseredett érzelmi reakció a részünkről.

Ha folyton ráförmedünk a gyerekekre, az ő érzelmi állapotukra ez olyan hatással van, mint a fizikai agresszió, és komoly kihatással van a szülőről alkotott képükre is. A felemelt hang tökéletes eszköznek tűnhet arra a célra, hogy a gyerek figyelmét magunkra irányítsuk, ők pedig elkezdjenek aggódni a tetteik következményei miatt. A szülők, akik kiabálnak és folyton szidják a gyerekeiket, tudtukon kívül befolyásolják a gyerek agytevékenységeit is. Ez azért történhet meg, mert az agyban az ingerületátvivő anyagok, amik nyugalmi helyzetben azt az üzenetet küldik, hogy biztonságban vagyunk, amikor kiabálást hallunk, ennek épp az ellenkezőjét közvetítik.

A gyerek azt érzékeli, hogy menekülnie kell vagy épp bénultságot érez.

Emiatt történik meg, hogy idővel a gyerek reakciója az lesz, hogy elszalad, hogy távolságot vegyen, vagy pedig azzal reagál a szidásra, hogy megdermed.

A harmadik indok, amit meg kell fontolnunk: ha túl sűrűn alkalmazzuk a szidalmazást, kiabálást az otthoni nevelés során, ezzel akadályozzuk a „belső erkölcsi iránytű” kialakulását. A büntetés nem a helyes cselekvésre tanítja a gyerekeket, hanem utánzásra ösztönzi őket: azt gondolják, kiabálással kell elérni, hogy jobban hallják őket.

Így a gyerekek felnőve nem fogják megtanulni, hogy reagáljanak a saját és mások igényeire, és nem tanulják meg, hogy kellene ezekre megoldást keresni.

A kulcs a hatékony kommunikáció: ez segít a gyerekeknek megérteni, miért elfogadhatatlan a viselkedésük. Vagyis az is fontos, hogy figyeljünk oda a szóhasználatunkra is, például szavainkba beszűrődhet egy kis humor vagy akár irónia is. Így megtanulják, hogyan lehet békésen megoldani egy konfliktust, és érezni fogják a szándékot, hogy mindkét fél igényeire odafigyelünk.

Ha a szülő, nevelő folyton felemeli a hangját, a mellette felnövő gyerekek gyakran nehezen viselik el a csendet, figyelemzavaruk lesz, nem tűrik a várakozást, sokszor türelmetlenek… Ez azért alakul ki, mert a kiabálás az első ösztönös válasz a minket elbizonytalanító helyzetekben, de el kell ismerni, hogy ez egy kezdetleges, veszélyes válasz, célja csupán az azonnali megoldás elérése, és nem ad teret a fejlődésnek. Gyakorlatilag a felcsattanás egy „hasból adott” válasz, ahelyett, hogy működésbe lépne a „fej”.

Gandhi azt mondta: „Ha kiabálsz, mindenki hall, ha suttogsz, csak az hall, aki a közeledben van, ha pedig csendben vagy, csak az hall, aki szeret.”

Ha felbosszantanak a gyerekek, idegesek leszünk, és nyugtalanság fog el: ez azért van, mert ilyenkor a lelkünk nehéz és megfejtetlen húrjait érik el, olyan oldalunkra mutatnak rá, amit nem tudunk elfogadni. Valójában tehát nem ők a neheztelésünk igazi okai, hanem az, amit tükröznek felénk.

Mit tehetünk? Mindenekelőtt szánjunk időt arra, hogy megvizsgáljuk, megértsük, és – miközben az ösztönösen adandó választ kontroll alatt tartjuk – tudatosítsuk, mi zavart minket igazából. Sokszor előfordul, hogy csak azért „ordítottuk le a fejét” szegény gyereknek, mert fáradtak, kialvatlanok, feszültek vagyunk, nyugtalanít valami, családi, munkahelyi, anyagi gondok nyomasztanak.

Adjunk teret az egyre tudatosabban mederbe terelt gondolatainknak, próbáljunk önnevelésre törekedni. Ha szükséges a szidás, képzeljük magunkat a gyerek helyébe, és gondoljuk át, mi az, amit meg kell értenie a szemrehányás nyomán: csak ily módon sikerül majd tudatosan cselekednünk. Egyébként is nekünk kell visszanyerni a nyugalmunkat – előbb, mint nekik –, továbbá meg kell tanulnunk, hogy

ne adjunk teret egy olyan hatalmi harcnak, amelynek csak vesztesei lennének,

és ami csak egy kommunikációt akadályozó falat emelne közénk. Ha ezt nem gyakoroljuk a gyerek kicsi korától kezdve, kamaszkorában majd sokkal nehezebb lesz a falakat ledönteni. Próbáljunk nem felcsattanni, figyeljünk oda jobban egymásra, ismerjük (f)el az érzéseinket, edződjünk a csend terén is, hiszen ez készíti elő a másik elfogadásának és a kölcsönös megértésnek a talaját.