Miért lehetek hálás a koronavírusnak, avagy a dolgok színe és fonákja

A napokban töltöttem be 69-ik életévemet. Sok mindent láttam, átéltem: történelmi korszakok, generációk váltásait, a világ mérhetetlen változásait a technikában, a tudományban… Azt tapasztaltam, hogy a dolgokat többnyire egy nézőpontból látjuk. A magunkéból, a mi igazságunk optikáján keresztül… Pedig a dolgoknak, a történéseknek több olvasata is lehet, s mindenkinek megvan a maga személyes igazsága.

Azt mondják, semmi sem történik véletlenül, ok nélkül az ember életében. Most minden a járványról, a fertőzés elleni védekezésről, a túlélésről szól. Helyes és érthető, hiszen törekednünk kell az emberi életek megmentésére, s jó, ha betartjuk az egészségügyi szakemberek javaslatait, s nem vesszük felelőtlenül semmibe a veszélyt.

De tegyük fel magunknak a kérdést, hogy mit is akar számomra, számunkra Isten üzenni ezzel a világméretű próbatétellel.

Lehet, hogy valahol elveszítettük az igazodási pontokat, az Istentől kapott mércét, s már nem halljuk még a saját lelkiismeretünk hangját sem.

Jól látjuk a „színét”, ezt halljuk a rádióban, a televízióban, erről olvasunk az újságok hasábjain, erről szólnak a barátainkkal, szeretteinkkel folytatott beszélgetéseink… Beindul a túlélési pánik, a felhalmozás kényszere…

De miről szól vajon ennek a történetnek a fonákja? Én is feltettem magamnak ezt a kérdést. Mi van velünk, emberekkel, hitünk szerint Isten képmására teremtett személyekkel? Őrizzük-e, óvjuk-e ezt a képmást, nem feledkezünk-e el a FORRÁSRÓL? Ha ez így van, nincs mit csodálkoznunk azon, hogy kiszárad a lelkünk, elsivatagosodik nem csak a környező világunk, de a mi életünk is.

Én is lelkiismeret-vizsgálatot tartottam, tartok. A karanténban van elég időm erre, ahogyan a lelki elmélyülésre is. Újra előkerültek a lelki könyvek a porosodó polcokról… Mennyi újra-felfedezés!

Azután itt vannak a modern technika adta lehetőségek, az internetes kommunikáció, a messenger és társai. Nehéz nem találkozni a gyerekeimmel és unokáimmal, hogy nem ölelhetem meg őket… De van egy családi csoportunk a messengeren, ahol minden áldott nap megosztjuk egymással a gondolatainkat, az élményeinket, a nehézségeket és az örömöket is. Nagy örömem telik benne!!! Talán többet is mondunk így egymásnak, mint a rövid személyes találkozások alkalmával… Úgy tapasztaltam, hogy írásban mindenki könnyebben megnyílik, s jobban magába néz, a lelke mélyéből hozza felszínre a dolgokat. Van ennek tudományos magyarázata is, valamikor olvastam egy cikket az írás fontosságáról és arról, hogy milyen agyi-lelki funkciókat serkent működésre…

(Csak zárójeles megjegyzés, hogy tanárként is tapasztaltam, milyen fontos a verbális kifejezés, az írásbeliség, az önkifejezés megtanulása. Ezért is nehezményeztem a Gutenberg-galaxis parkolópályára kerülését.) Nos, ezt a mostani család-csopis tapasztalatainkkal igazolódni is látom.

Szólnék még a humorról és a kedves szavak fontosságáról. Sokat mulatunk, szinte mindig sikerül valakinek megnevettetnie bennünket ebben a családi kommunikációban. Aztán a kedves szavak, amelyek távolból is megsimogatják az ember lelkét. Erősítenek, ösztönöznek, vígasztalnak. Ahogyan a meggondolatlanul kimondott, odavágott mondatok, szavak mély sebeket ejtenek, visszahúznak. Hát én is megpróbálom előkeresni a magyar nyelv végtelenül gazdag kincsestárából a kedves kifejezéseket…

Hosszú éveket töltöttem el a televízióban, ahogy ma divatosan nevezik „kommunikációs szakemberként.” Mindig nagy kihívás volt számomra, hogy ne feledkezzem meg a „szakmaiság” kedvéért a kommunikáció lényegéről, amit éppen Chiara Lubich vésett a lelkembe: „A kommunikáció a Szentháromság életformája, a kölcsönös szeretet áramlása…”

Engem ez a vírusos helyzet most erre figyelmeztet… Vissza az életadó forráshoz… Ne elégedjünk meg a dolgok színével, vegyük a fáradságot a szőttes visszájának kibogozásához is.