Mindenkinek mindene – ez az anyák feladata?

„Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek” (1Kor 9,22) – írja Pál apostol a korinthusiaknak „Mindenkinek mindene…” Anyaként hányszor érezzük ezt óriási nyomásként, mázsás súlyként, mert úgy értelmezzük, hogy nekünk mindenkit magunk elé kell helyezni, minden elvárásnak meg kell felelni! A mi szükségleteink pedig nem fontosak. Pedig maga Pál apostol sem erre gondolt, hanem arról beszél, hogy megtanult mindenkihez úgy alkalmazkodni, hogy szót értsen vele, a lelkét érinthesse meg. „A gyöngék közt gyönge lettem, hogy megnyerjem a gyengéket” – szól ennek az igeszakasznak az első mondata.

Lássuk be, emberi végességünk miatt nem is lehetünk mindenkinek mindene! Anyaként mégis szolgálónak, cselédnek érezhetjük néha magunkat. Vagy azért, mert tényleg ezt várják el tőlünk, vagy mert mi magunk tesszük azzá magunkat, vagy együtt a kettő. Magas a léc, az elvárások/elvárásaink léce magunkkal szemben: Legyek tökéletes feleség, minőségi házas életet élve, a gyerekek testi-lelki jólétéről gondoskodva, csillogó lakásban, szuperül teljesítve minden feladatot a munkahelyen és az élet különböző logisztikai sokféleségében. Hát, sajnos a valóság nagyon nem ez!

Gyötörjük magunkat, hogy tökéletes legyen körülöttünk minden, de a stressz, ami ebből fakad, bizony megkötöz, két vállra fektet. Esendőségünk, tökéletlenségünk elfogadása nélkül nem tudunk segítséget kérni és elfogadni sem, pedig szükségünk lenne rá ahhoz, hogy fel tudjunk állni.

A tökéletesség hajszolása helyett merjünk egy kicsit lazulni, megértve azt, hogy a kapcsolataink mélysége fontosabb, mint a külsőségek: Vagyis nem baj, ha nem ragyog a lakás, mikor behívjuk a barátainkat egy kis beszélgetésre. Ha éppen szoptatok, fontosabb a gyerek, mint a postás csengetése. Az Istennek sem a felszínes sallangok kellenek az imáinkból, hanem az őszinteségünk, hogy megosztjuk vele a nehézségeinket, a fáradtságunkat, hogy ki merjük mondani, egyedül semmire sem jutunk, csak vele egységben.

Az elvárások, a tökéletességre törekvés, a kifelé „minden rendben” imázs építése mind a belső félelemről szólnak, hogy ha nem vagyok elég jó, nem fognak szeretni. Ez pedig iszonyatos teher! Hiszen így nem tudunk önmagunk lenni, mindig csak szerepek és álarcok mögé bújunk. Vagy magunk sem hiszünk abban, hogy jó anyák és feleségek lehetünk, ezért el nem érhető, be nem teljesíthető, képességeinken túlmutató teherként éljük meg, mintha egy mázsás követ tennének a hátunkra.

„Teher alatt nő a pálma” – hangzik a mondás. De a pálma is lassan, levelenként halad, nem egyszerre nyomja ki magát a földből. Egy barátnőm mondásával élve, szét kell szálazni, vagyis apránként, nem mindennel egyszerre foglalkozva haladunk a célunk felé. „Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról! A mának elég a maga baja” (Mt 6,34) – ahogy Jézus is mondta. A kis lépésekben haladás abban is segít, hogy jobban észrevegyük az apró sikereket, és hálát tudjunk adni érte. A legnehezebb ebben, hogy türelmesek és irgalmasok legyünk saját magunkhoz.

A feladatok sodrásában segíthet, ha ránézünk egy napunkra, hogy mi minden fér bele. Egy kör jelképezheti a nap 24 óráját, amibe idő vagy százalék arányosan bele lehet írni, hogy milyen feladatok, programok, intéznivalók töltik ki a napunkat. Fontos, hogy az alvási időt se felejtsük ki, hiszen annak csökkentésével látszólag több fér a napunkba, de fáradtan mindent fásultabban, érzelmileg lezsibbadva látunk, és sokkal türelmetlenebbé is válunk. Tennivalóinkat számba véve rácsodálkozhatunk arra, hogy mi tölti ki az időnk nagy részét, vagy értetlenül állhatunk afölött, hogy az idő szétfolyt és nem tudtuk megfogni. Hegyként tornyosulhatnak előttünk a mosni, vasalni, mosogatni és elpakolni való dolgok, vagy a gyerekek körüli teendők szinte soha véget nem érő folyamatai. Ebben a körforgásban azt éljük meg, hogy soha sincs időnk semmire, főleg nem magunkra vagy a párkapcsolatunkra. Az Istennel való kapcsolatra is szükség lenne, sőt ez igazi erőforrás is lehetne, ha időt tudnánk rá keríteni. De honnan és hogyan?

A fenti kis időbeosztás kör megrajzolása után, kicsit távolabbról tudunk ránézni a napi feladatainkra, és talán észreveszünk lehetőségeket az átcsoportosításra. Tudatosabbá válhatunk a kütyü használatban, ami a mai kor egyik kihívása. Teszünk azért, hogy Istennel, párunkkal és önmagunkkal is töltsünk időt. Ezek a szükségletek előrébb vannak a gyerekekkel kapcsolatos teendőimnél, bármilyen furcsa is ezt hallani. A gyerekeinket csak ajándékba kaptuk, el kell tudnunk majd engedni őket, de a házastársunkat mi választottuk, egy életre. Jó lenne szeretetben megmaradni együtt a gyerekek kirepülése után is! Ezért azonban folyamatosan tenni kell, napról napra, hétről hétre. Nem elég a majd… A gyerekek programjai, a munkahelyi meetingek be vannak írva a naptárba. És a házastársunkkal eltölthető minőségi idő!? A gyermekeink akkor lesznek kiegyensúlyozottak, ha mi jól vagyunk, mind a párunkkal, mind önmagunkkal, és nem egy űrt akarunk velük betölteni.

Ha Istennel is naponta erősítjük a kapcsolatunkat, ha érezzük az Ő szeretetét, akkor nem mások szeretetétől függünk majd, hanem tudjuk, hogy szerethetőek és értékesek vagyunk minden esendőségünkkel együtt. Ebből a stabilitásból tudunk aztán mégis „mindenkinek mindene lenni.”