Mit számít negyven nap egy ember életében? Gondolatok a hospice ellátás világnapján

Olvasási idő: 2 perc

„Ha meghamisítjuk a dolgok igazi nevét, a boldogtalanságot gyarapítjuk a világban” – idézi Camus-t Jean Leonetti francia orvos, aki a több mint 10 éve beterjesztett eddigi legfontosabb életvégi törvény megszövegezője volt, és aki a most az országában zajló vita során megfigyelte, milyen erőltetett módon neveznek meg bizonyos jelenségeket.

Elsősorban az eufemizmusokra utal, például amikor „öngyilkosság” helyett az „asszisztált halál” kifejezést használják, mintha ez elég lenne ahhoz, hogy kevésbé váljon drámaivá az a szenvedés, ami miatt valaki azt kéri, hadd haljon meg. Mintha az öngyilkosság szégyellni való szó lenne, és nem egy olyan végső tett, amihez csak csenddel, tisztelettel és mély együttérzéssel fordulhatunk, s ami az emberi elmét mindig is foglalkoztatta. Pedig valójában mi is az igazi kérdés?

A 81 éves férfit nevezzük Antalnak. Évek óta kezelik áttétes tüdőrákkal, s most a végső szakaszba érve a torinói kórházból a hospice osztályra kerül.

Hallgatag, nem nagyon kíván beszélgetni. Napok óta meghatározhatatlan fájdalomra panaszkodik, és légzési nehézségekkel küzd. Amikor arról érdeklődik a kórházi személyzet, milyen családi kapcsolatai vannak, azt mondja, van egy fia, aki számára már 25 éve halott. Úgy tűnik, a kötelék örökre megszakadt közöttük.

A következő napokban egyre növekszik a fájdalma, sűrűsödnek a fulladási rohamok, Antal egyre jobban elzárkózik a felkínált segítségtől és kezelésektől. Elfogadja ugyan a morfiumot, ami enyhíti kissé a szenvedését, de nem annyira, amennyire elvárható lenne.

Sírva mondja, ha nem félne tőle, akkor végezne magával.

Egy hét telik el, mire szóba merjük hozni a témát és megkérdezzük tőle: Talán a fia távolsága okozza fájdalmát? Sírva fakad. Még jobban bezárkózik, úgy tűnik véglegesen, de aztán az élet meglep minket fordulataival.

Másnap reggel megérkezik a fiú a hospice házba. Az édesapja hívta őt. A fiú nem is tudott arról, hogy az apja beteg. Azt is csak lassan érti meg, mit jelent egy hospice. A beszélgetésük, amit a félig nyitva hagyott ajtón át diszkréten észlelünk, egy élet elbeszélése.

Tartunk attól, milyen hatással lesz az apára ez az érzelmi vihar: vajon összetöri őt? Éppen ellenkezőleg, Antal újjászületik. Ettől a pillanattól kezdve nincs egyedül. Fia minden nap látogatja, hosszasan beszélgetnek. A rá következő hetekben Antal nyugodt, szinte derűs. Nincs szükség többet morfiumra. Húsvétkor a fia engedélyt kap, hogy az ünnepekre hazavigye magukhoz, majd erre még több alkalommal sor kerül. Antal a kora tavaszi langyos délutánokon a hospice teraszán üldögélve egyre inkább összebarátkozik a többi beteggel is.

A betegség közben halad előre. Gyakran látjuk a meghatottságot az ő arcán és a rokonaién is. Néhány nappal a halála előtt így vall: „Itt újra rátaláltam az életem értelmére. Csak a mélyből fakadó öröm marad meg bennem.

Most először nem rettegek attól, hogy szenvedve halok meg, mert tudom, hogy ti itt lesztek velem.”

És valóban így is történik, palliatív altatásban, fia jelenlétében, ahogy megígértük.

Mit jelent negyven nap egy ember életében? Közömbös vagy éppen méltóságteljesebb lett volna, ha egy erre engedélyt adó törvény alapján életét megrövidítettük volna, akkor, amikor kezdetben annyira szenvedett?