Mit tanulhatunk az élsportolóktól?

A foci Eb napjaiban igazán aktuális a kérdés. A sportpszichológia tudománya, melynek egyik fő témája, hogy hogyan és mitől sikeres egy sportoló, rengeteget merített kiemelkedő sportolók tapasztalataiból. Keresztényként rátekintve ezekre a sportolói tapasztalatokra, az a meglátásom, hogy a sportban és a lelki életben való előrehaladás több ponton kapcsolható egymáshoz. Néhány kiragadott jellemzőt osztok meg most élsportolókról, ami a lelki úton is segítségünkre lehet.

mit-tanulhatunk-az-elsportoloktol

Egy irányba mutató döntések


A sikeres sportoló rengeteg olyan döntést hozott az élete során, aminek köszönhetően sikeres lett: éveken át iskola után edzésre ment, akkor is, ha fáradt volt; hétvégi kiengedés helyett versenyre járt; a kötelező edzésmunkán felül plusz edzéseket végzett; amikor a társai leeresztettek ő gyakran akkor is tartotta a szintet, az intenzitást. A tengernyi döntés egy irányba mutatott, s előtérbe helyezte a választott területet a többi (vagy épp a kényelem) rovására. Volt olyan sportoló, aki olimpiai bajnok akart lenni, de a kérdésre, hogy melyik három terület a legfontosabb az életében, a sport nem szerepelt a válaszában. Nem fog tudni kiemelkedni az, akinek a haverok, a család és a furulyázás is huzamos időn át fontosabb, mint a sport. Senki sem lesz jó szakember úgy, ha alig foglalkozik az adott szakmával. Nehéz stabil házastársi kapcsolatot építeni és fenntartani, ha konkrét döntési helyzetekben, pl. egy szabad este eltöltésének tervezésekor a (házastársunkkal nem közös) sport, a haverok, a pihenés, a szórakozás rendre fontosabbnak bizonyul a párkapcsolat ápolásánál.

 

 

 

 

Bármely területen való komoly előrehaladás sok lemondással jár, ezért komoly elköteleződés nélkül nem megy. A stabil elköteleződés pedig csak úgy működik, ha világosak a prioritások. Kobe Bryant, a 2000-es évek legjobb kosárlabdázója visszavonulásakor ezt így fogalmazta meg Oscar díjas, „Kedves kosárlabda…” c. kisfilmjében:

„…Kérted, hogy hajtsak; én adtam az életem.”

Ezt a világos prioritási sorrendet vélem felfedezni Chiara Lubich esetében is, például amikor egy pap arra kérte őt, hogy imádkozzon érte fél órát, és erre Chiara azt vászolta, hogy egész nap imádkozni fog. Fülemben csengenek válogatott edzők szavai, amikor kifejezik, hogy az ilyenfajta elköteleződést keresik nagyítóval a sportolók ezrei között…

 

 

Versenyszellem, küzdőszellem, tűz

 

Világos, hogy általában többre viszik a sportban azok a sportolók, akikben jobban „lobog a tűz”, de a küzdőszellem áldásos hatásainak érvényesüléséhez nem feltétlenül másokat kell legyőzni. Az egyik legtalálóbb példa erre Kieren Perkins, többszörös olimpiai bajnok úszó hozzáállása:

„Mindig magammal versenyzek, hogy javítsak a teljesítményemen. Aztán, hogy néha így világrekordot döntök, a folyamatot tekintve csak hab a tortán. A saját teljesítményem javítása a cél, nem feltétlenül a világrekord.”

Ez a hozzáállás többek között azt is eredményezi, hogy az ellenfelek miatti aggódás és a kívülről jövő zavaró elvárások egyszerűen elvesztik negatív, visszahúzó hatásukat. Ahogy egy NBA kosárcsapat erőnléti edzője fogalmazott:

„Minden egyes edzésen vagy fejlődsz vagy visszafejlődsz.”

A lelki életben is épp így működik, számomra nagyon ide kötődik, amikor Chiara Lubich Isten akaratának követésére buzdítva mondja, hogy: „ma jobban, mint tegnap”, valamint hogy „aki nem előre felé megy, az hátrafelé”.

Ritka az a sportoló, aki különösebb cél nélkül küzd, edz és hajt, sok esetben lemondva az élet egyéb örömeiről, elviselve a lemondások okozta hiányérzetet. A sportolók célja sok esetben a győzelem, bajnoki cím, stb. megszerzése. A keresztényeknek is vannak céljai:, az üdvösség, az égi kincsek gyűjtése, a felebarátoknak Isten felé segítése, a Mennyország építése itt a Földön, stb. Nem lehet nem észrevenni a különbséget azok között a sportolók között, akik egy-egy edzésen vagy versenyen „csak úgy ott vannak, reménykedve a sikerben” és akiknek világos céljaik vannak, egyértelmű számukra, hogy azok eléréséhez azon a napon mire van szükség, pl. az edző által kiadott feladatok maximális szintű teljesítése, majd a minőségi regeneráció (pihenés) otthon.

 

 

Kiválóságra törekvés

 

A kétezres években nagy sikereket elérő Manchester United focicsapat sztárja, Paul Scholes egy sérülés utáni rehabilitációját végezte. Fontos volt, hogy lassan újra elkezdjen mozogni, de a felnőtt csapatnak azokban a hetekben nem voltak edzései. Ezért a csapatorvos elintézte, hogy részt vehessen a 16-17 évesek edzésén. Elégedetlenkedés helyett a játékos minden tekintetben extrát nyújtott az edzés minden egyes periódusában: labda nélkül ő mozgott messze a legtöbbet, rengeteg gólpasszt adott, gólokat lőtt, és minden egyes feladatot, futást ő nyert bemelegítéskor is, és az edzés végén is. Scholes számára ez volt a legtermészetesebb dolog világon: minden nap azért jött, hogy harcoljon, hogy kitűnjön, és hogy bizonyítson magának újra és újra.

Számára a kiválóság szokás volt, nem kapcsolgatta be és ki.

A közös edzések után az ifi edző összehívta a játékosait és felhívta a figyelmüket arra, hogy mostantól pontosan tudhatják, hogy milyen színvonal szükséges a Manchester United első csapatába való bekerüléshez.

 

Erre a kiválóságra buzdít Chiara Lubich a lelki életben, amikor arról beszél, hogy igyekezzünk szentté válni, s hogy minden tettünket ennek fényében vizsgáljuk meg: segíti-e a magam (és a másik) szentté válását.

Ez nem egyfajta elitizmus vagy kivagyiság, hanem annak a vágya, hogy minél inkább a legjobb önmagunk legyünk.

A sportpszichológián belül létezik az ún. „elsajátítás-alapú” megközelítés, melynek lényege nem elsősorban a győzelmek szállítása már rövid távon is, hanem inkább a folyamatos fejlődés abba az irányba, amelybe a sportoló a saját adottságai és képességei szerint haladhat. Ebben a megközelítésben tehát életperspektívában tekintünk a játékosra, és azon dolgozunk közösen, hogy önmaga legjobb verziójává válhasson. Sokszor mesélik sikeres sportolók, hogy mindegyikőjük életében akadtak olyan személyek, ha csak egy találkozás erejéig is, akik tényleg hittek bennük, meglátták bennük a lehető legjobb verziót, akivé válhatnak. Óriási ereje lehet egy-egy ilyen pillanatnak az ember életében, lendületet adhat a további úton. Tekintsünk hát ilyen szemmel egymásra, gyermekeinkre, önmagunkra, és higgyük el, hogy Isten is így tekint ránk.

Fotó: Sasin Tichai, marcellkessler és Keith Johnston / pixabay

Forrás: A cikk először az Új Város 2019/6. számában jelent meg.

Legújabb könyveink: