Kapcsolataim a digitális korban

Michael Ende Momo című regénye gondolkoztatott el azon, hogy nem vagyok-e én is a „szürke ruhás” időtolvajok foglya? Mennyi időt spórolok meg a technikai eszközökkel a dédszüleimhez képest, de mit kezdek vele? Itt van például a mosógép használata, micsoda könnyebbség a régi időkhöz képest! Kevesebb idő és munka. De a közös nagymosásoknak is megvolt a hangulata, rendszere és emberi kapcsolódása. Ne gondolja senki, hogy én hat gyerek mellett visszasírom azt az időt! Nem, de a pataknál való találkozás lehetőségét, a beszélgetéseket igen.

Most azonban inkább az a kérdésem magamhoz és hozzátok, hogy a mosógép adta plusz idővel hogyan gazdálkodunk? Leülök kütyüzni vagy egy regényt olvasni, esetleg elmegyek sétálni, társasozom a családommal, vagy éppen kertészkedem?

Tudom-e az időt odafordulásra – akár magam, akár mások felé – fordítani? Vagy még bezsúfolok néhány intéznivalót, és boldog vagyok, hogy ma jól teljesítettem.

Csak éppen nem játszottam a gyerekeimmel, nem látogattam meg a beteg barátomat, és a férjemmel sem sétáltam egy kicsit.

Az életünk a kapcsolatokban válik teljessé. Magamat meghatározni is csak úgy tudom, hogy XY felesége, X gyermek édesanyja, Z munkatársa vagyok. A mostani életünkben a digitális eszközök sok új lehetőséget kínálnak a kapcsolódásra – például a több kontinensen élő rokonságot össze lehet hozni egy vasárnap esti Zoom beszélgetésre. Ez nagyon nagy öröm, de az árnyoldala az, hogy nem tudunk egyszerre mind a harmincan egymásra figyelni, egymás felé fordulni! Így a beszélgetések felszínesek lesznek. De az is egy hátrány, hogy a főnök/munkatárs is minden pillanatban könnyedén el tud érni, ami igen csak megnehezíti az intim, bensőséges együttlétet, ami nemcsak a romantikus szerelem, hanem a családi élet meghitt melegségét is táplálja.

Úgy látom, hogy a gyerekek azok, akik leginkább szenvednek ettől a fogyatkozó odafigyeléstől, szeretethiánytól. Öröm, ha látok a buszon olyan anyukát, aki a gyerekének énekel, magyaráz, szemkontaktusban van vele és nem a telefonján pörgeti a storykat. Sajnos ma már ritkán látni olyan párokat is, akik az étteremben ülve egymás szemébe nézve beszélgetnek, és közben nem pityeg a telefonjuk, vagy ne küldenék ki azonnal az Instagramra az együttlétükről készült képet.

A rengeteg elektronikus eszköz rászoktatott bennünket arra, hogy a figyelmünk és koncentrációnk időről időre megszakadjon. Ez az „ön-zaklatásnak” a szabályos kultúrája egyáltalán nem segíti elő a kapcsolatok zavartalan működését, melyeknek éppen ennek ellenkezőjére volna szüksége: arra, hogy a tudatosság és a figyelmesség váljon szokássá. A házastársak igen gyakran arra panaszkodnak, hogy a másik elfoglalt és nem érhető el. Azt az elcsépelt klisét, hogy a férj az újságba temetkezik, mára felváltotta egy másik, hogy a házastárs üzenetet pötyög, vagy az internetet bújja, vagy valamilyen mobiltelefonos játékkal „kikapcsolja” magát a kapcsolatból.

Ha egyre gyakrabban tapasztalom a másikkal való beszélgetés közben – főleg, ha nehéz téma kerül szóba –, hogy könnyen a telefonhoz nyúlok, akkor álljak már meg, és

kérdezzem meg magamtól, hogy miért is menekülök a kütyü mögé? Biztonságot ad? Vagy nem akarok konfrontálódni? Vagy a téma idegesít? Sok minden lehet mögötte!

Ha zavarja a másikat, talán érdemes lenne beszélgetni róla és közösen kidolgozhatunk egy olyan illemszabályt, amely mindkettőnk számára elfogadható.

Sokszor a kütyük között megosztott figyelmünk miatt – nem rosszakaratból –, de nem tudunk a másik valós érzelmi igényeire figyelni. És igazából a sajátunkra sem! Igen, mert ha egy kicsit mélyebbre megyek, akkor rájövök, hogy magamhoz sem vagyok őszinte. Idealizált képek és álarcok mögé bújok.

Egy anyukatársam facebook posztjai sugároztak a boldog, ideális családi képektől, nyaralásokról, ám mikor mentálhigiénés segítőként megkeresett, bevallotta, hogy igazából anyagi és komoly párkapcsolati nehézségeik vannak, és minden hazugság, amit ott kint van. Nem igazán tudtam elsőre hová tenni ezt. Elgondolkodtam, hogy mit és miért is teszek ki a facebookra? Mit osztok meg a gyerekeimről? Büszkeségből teszem? Vagy elismerés utáni vágyból cselekszem? Mit szeretnék azzal a poszttal, képpel elérni? Mi hajt, mi motivál? Milyen a digitális lábnyomom, és mit közvetítek ezzel mások felé?

Jó lenne őszinte választ adnom magamnak ezekre a kérdésekre és tudatosabban, őszintébben élni itt is. Talán a jezsuiták jelmondata segítség lehet a helyes döntésekben: Ad majorem Dei gloriam, vagyis a Mindent Isten Nagyobb Dicsőségére tegyünk!