Nagycsalád: harc – művészet? Beszélgetés a Nagycsaládos Harcművészet trénereivel

Avassatok be: mi a Nagycsaládos Harcművészet?

Detti: Egy mentálhigiénés és készségfejlesztő műhely, amelyet azért hoztunk létre, hogy az édesanyák számára lehetőséget és helyet teremtsünk kommunikációs és egyéb érzelmi intelligencia készségeik fejlesztésére. Mentálhigiénés és szervezetfejlesztő szakemberként sok olyat tanultunk és tanítottunk céges tréningeken, amelyek pici átformálással a család, mint szervezet számára is hasznosak. Azt gondoltuk, ha az édesanya, mint a szervezet egyik vezetője jobban tud bánni a stresszel vagy ügyesebben tud konfliktust kezelni, annak komoly kihatása van a saját családi életére, de a további generációk sorsára is.

Kinga: Amikor ezeket az eszközöket elkezdtük kipróbálni a saját életünkben, arra döbbentünk rá, hogy azáltal, hogy mi változunk – például egyre tudatosabban állunk bele egy konfliktusba, egyre tudatosabban kezdünk bánni a feszültségeinkkel –, mennyire átalakulnak otthon a viszonyok. És ez nemcsak nekünk jó, hanem a körülöttünk élőknek is. Azt tapasztaljuk, hogy ha asszertívan kommunikálunk, a gyerekeink már ebben a légkörben nőnek fel, és számukra már evidencia lesz ez a fajta működési mód, amit mi felnőtt fejjel sajátítottunk el. Mi még olyan közegben nőttünk föl, ahol a versengés volt az előtérben, de ma már egyre jobban az együttműködés kerül fókuszba. Örömmel vállaltuk tehát azt a missziót, hogy az édesanyákat, nagymamákat – és rajtuk keresztül a (nagy)családokat – erre tanítgassuk.

És az apák? Férfiakkal is foglalkoztok?

Kinga: Azt gondoljuk, hogy férfiakat férfiak tudnak hitelesen jól vezetni ebben a témában, vagy legalábbis egy vegyes páros. Mi most azt érezzük, hogy nekünk a nőkhöz, az anyukákhoz meg a nagymamákhoz van küldetésünk.

Harc és művészet – nem ellentmondás ez?

Detti: De, hiszen tele vagyunk ellentmondással mi magunk is. Az egész családi létünk egy ellentmondás vagy ambivalencia. Nemrég valaki megjegyzést is tett, hogy milyen butaság, hogy nagycsaládos harcművészet, hiszen ez nem harc, hanem szeretetáramlás. Ez elgondolkodtatott, de meg is fogalmazódott bennem, hogy mi tényleg azokat akarjuk megszólítani, akik a saját bőrükön érzik, hogy ez bizony néha kőkemény harc tud lenni, amelybe majdnem beledöglünk. Ugyanakkor ott van benne a művészet is, hiszen, ha sikerül egyet mozdítani a családi rendszeren, az tényleg számomra művészetszámba megy.

^{A kép forrása: pixabay.com}

Kinga: Egyszer egy pap ismerősöm mondta, hogy a keresztény kötőszó a „nemcsak, hanem is”. Számomra a harcművészet nem ellentmondás, inkább: nemcsak harc, hanem művészet is.  Különösen is igaz ez a nagycsaládos édesanyákra, akik nagyon sokfelé próbálnak egyszerre megfelelni. A képzéseinkre azonban nemcsak őket, hanem minden édesanyát és nagymamát hívunk és várunk, hiszen

maga az „anyaszerep” az, ami várja és elvárja, hogy tudatosan mutassunk példát gyerekeink számára ezeken a területeken.

Detti: Igen, a nagy jelző nem csak a család elé rakható, hanem a harc meg a művészet elé is.

Anyák vagytok mind a ketten: hogyan harcoltátok meg a saját harcaitokat, és hogyan indultatok el a mentálhigiéné és a szervezetfejlesztés irányába? 

Kinga: Eredeti hivatásom szerint tanár vagyok. Nagyon szerettem tanítani, de a gyerekeim születése után rádöbbentem, hogy nem fogom tudni ugyanazzal az erőbedobással folytatni. Nem fogom tudni összeegyeztetni a négygyerekes családos létet és az iskolai tanítást. Ekkor döntöttem úgy, hogy elvégzem az SE mentálhigiénés képzését, és kicsit azzal foglalkozom, hogy állok a határaimmal, hogyan tudok egészségesen benne lenni a sokféle szerepemben. A Jóistennek köszönhetően itt találkoztunk Dettivel. Másodéven már mindketten az ötödik gyermekünket vártuk, majd együtt szoptattunk az utolsó sorban. Egymást kísérve és egyre többet beszélgetve mentünk tovább a szervezetfejlesztésre, meg a drámaasszisztensi képzésre is, és az ezeken a képzéseken kapott impulzusokat mindketten folyamatosan átforgattuk az életünkbe: ebből nőtt ki a harcművészet.

Detti: Nekem volt egy másik indíttatásom is: bár dolgoztam is a gyerekekkel való hosszú otthonlét mellett, az volt a benyomásom, hogy számomra agypusztító dolog ilyen sokáig otthon lenni. Agypusztító és önbizalomcsökkentő. Hirtelen úgy láttam magamat, hogy én már nem is tudok visszamenni a felnőttek világába – nem tudtam, egyáltalán mit is akartam én egykor elérni az életben, akkor, amikor még nem a folyamatos multitasking-ot és a gyerekek ellátását jelentették a mindennapok. A tanulás nekem mindig is jól ment, ezért azt gondoltam, a szokásos eszközömhöz folyamodok: tanulni kezdek. Rengeteget kaptam a mentálhigiénés képzéstől, hiszen ennek egy része a folyamatos önismeret, a másik pedig a készségfejlesztés. Ennek nyomán indult be Kingával a fantáziánk: ez annyira hasznos, hogy nemcsak tanulni szeretnénk, hanem tanítani is.

Hogyan tud az önismeret, az asszertív kommunikáció és a konfliktuskezelés segíteni a szülői hivatásban vagy a családi életben?

Detti: A csoportjainkban megtanítjuk az anyáknak meglátni, milyen megoldásaik, konfliktuskezelési módszereik vannak, azok mennyire adekvátak, mennyire segítenek, illetve egy-egy konfliktusukban mennyire vannak jelen nem is odatartozó dolgok, amiket ki tudja, mióta cipelnek a puttonyukban. Valljuk be, a kisgyerekek – pláne sok kisgyerek – és a kamaszok egy pillanat alatt ki tudják hozni az édesanyákból ezeket a nehézségeket vagy rossz működési mechanizmusokat. Belőlem legalábbis ki tudta hozni, éreztem azt, hogy ezen dolgoznom kell.

Ha nem akarom, hogy úgy működjek néha, mint egy elszabadult tekegolyó, akkor muszáj dolgoznom magamon.

Kinga: Nekem sokat ad, hogy látom, hogyan konfrontálódnak egymással a gyerekeim, ők már mennyivel jobban csinálják, mint én ennyi idősen. Ez egy visszajelzés: számít, hogy egy anya hogyan kommunikál vagy hogyan is áll bele a konfliktusokba – a gyerekek már ezt viszik tovább.

Konfrontálódás helyett nem lehetne inkább megpróbálni továbblépni?

Kinga: Meg lehet csinálni, de ennek is ára van. Azok a konfliktusok, amiket besöprünk a szőnyeg alá, sajnos ott maradnak a szőnyeg alatt. Egy ideig ez működőképes stratégiának tűnhet, de sajnos a feszültsége megmarad, sőt növekedni fog, miközben a problémák nem oldódnak meg. A végkifejlet pedig, hogy nem akkor és nem annak „robban a bomba”, akinek az szólna.  És így sokkal nagyobb pusztítást tud végezni, mint ha folyamatosan kezelnénk a felmerülő helyzetek. A csoportjainkban lehetőséget teremtünk rá, hogy mindenki bátran felvállalhassa a nehézségeit, a sebezhetőségét, és ezáltal elindulhat a tudatosodási folyamat – milyen vagyok, hogyan működöm, hogyan hat ez a környezetemre. Nem könnyű szembesülni azzal, hogy milyen, amikor elszabadult tekegolyó vagyok, vagy amikor éppen nő a sárkányfogam, vagy amikor üvöltözöm, csapkodok, megnémulok vagy elmegyek otthonról – kinek mi a saját gyakori stratégiája.

Ezért is foglalkozunk csak anyukákkal: női körben, zárt és kis csoportban könnyebb szembesülni ezekkel, hiszen látom, hogy a másiknak se könnyebb, a másik is ugyanúgy küzd, és erőt tudunk egymásnak adni, hogy elinduljunk és változzunk.

Van olyan, hogy túl sokat foglalkozik az ember önismerettel?

Detti: Mi azt gondoljuk, hogy magunkért tenni jó, mindazonáltal azt is érezzük, hogy van olyan is, hogy erre rá lehet csavarodni. Amikor öncélúvá kezd válni az önismerettel való foglalkozás, akkor itt van a bűvös szó, az egyensúly, amit érdemes megtalálni ebben is.

Mi a nehézsége ennek a hivatásnak? Hogyan tudjátok megtartani a saját lelki határaitokat?

Detti: Van, hogy nagyon nehéz élethelyzetekkel találkozunk, és figyelnünk kell, hogy ezek ne szűrődjenek át a személyes életünkbe. Viszont nagyon felemelő is tud lenni az, amikor erőre kap egy édesanya.

Kinga: Nagy segítség, hogy ketten vagyunk, és megoszthatjuk egymással a témával kapcsolatos érzéseinket. Ahogy az is segítség, hogy alapvetően jövőorientált és megoldásfókuszú a szemléletmódunk.

Nagyon erős bennünk a hit az emberben: ő meg fogja tudni küzdeni, amit kell, nekünk pedig ebben az a feladatunk, hogy kísérjük, támogassuk őt, és erőt adjunk neki.

Detti: Az is előfordul természetesen, hogy egy-egy kérdést elviszünk szupervízióba. És igen, magunkkal is kell foglalkoznunk folyamatosan, hogy egyensúlyban maradjunk.

Mit ad a hivatásotok a családi és a személyes életetekben?

Kinga: Én nagyon szeretem, hogy hétről hétre újabb impulzusokat kapok. Sok anyuka félelme, hogy a tanultak majd elsikkadnak az életben. Nálunk nem tud elsikkadni, mert ezt éljük: újra és újra megvizsgáljuk, hogy egy adott élethelyzetben hogyan működik. Számunkra ez nem egy tankönyvszerű dolog, amit csak tanítunk, hanem folyamatosan éljük és folyamatosan dolgozzuk meg az újabb és újabb élettémáinkat.

Detti: Azt hiszem, hogy nekem már kialakult egy kis harcművész énem is, aki ott van a mindennapokban is. Ez a rutin számomra egy ajándék.

Jellemzően milyen nehézségekkel küzdenek az édesanyák? 

Kinga: Tipikus az a kisgyerekes anyuka, aki 0–24-ben ezerfelé próbál megfelelni, és a túlélési lehetőségeket keresi.

Detti: … igen, a végkimerültség határán táncoló kisgyerekes anyukák, akiknek nulla énideje van… Volt olyan, aki az egyik képzés alatt rájött, hogy

ő még nem is gondolt magára úgy, mint aki nem csak anyuka,

és ideje lenne most egy-két éven belül azzal foglalkozni, hogy mit is akart ő egykor csinálni.

Kinga: Van, aki nagyon nehéz házasságban él, és ebben keresi a kapaszkodókat. Vagy van, akinek már kirepülőben vannak a gyerekei, és újra meg kell találnia önmagát. Aztán a kiskamaszkor, nagykamaszkor a tipikus életszakaszok, életkihívások. Miközben nagymamának lenni sem könnyű: megélni a leválást vagy épp keresni a kapcsolódásokat a fiatalabb generációk felé.

Ilyenkor hogyan tudtok segíteni?

Kinga: A képzéseink során arra törekszünk, hogy mindenki rálásson kicsit arra, hogy milyen helyzetben van, és megkeresse, hogy hogyan tudna abban a helyzetben egy fokkal jobban működni. Legyen szó konfliktuskezelésről, stresszkezelésről vagy akár arról, hogy hogyan tudjuk elfogadni azt a sokféleséget, amit otthon tapasztalunk, amikor este körbeüljük az asztalt.

Detti: Egy-egy tréning öt hónapig tart, és havonta egyszer találkozunk, hogy

legyen idő megélni és kipróbálni mindazt, amit tanulunk.

Így lehetővé válik, hogy mindenki dolgozzon magán, ahogy szeretne: a saját tempójában, lépésről lépésre.

Kaptatok már olyan visszajelzéseket, amiket sikerként könyvelhettek el?

Detti: Abszolút! Nagyon sok anyuka tér vissza másik képzésünkre, ez nagyon megerősítő.  Nem is beszélve a történetekről, a hónapról hónapra érkező visszajelzésekről, hogy „én ezt kipróbáltam, és hú, te, ez milyen jól működik!”. Volt egy édesanya, aki arra panaszkodott, hogy a férje mennyire nem beszélget, és hogy milyen nehéz neki közel férkőznie hozzá. És akkor kipróbálta, milyen csöndben maradni. És láss csodát, a férje beszélni kezdett. Vagy egy másik édesanya elkezdte adagolni a gyerekeinek, hogy „figyelj, most már fogy a türelmem, nő a sárkányfogam, nem akarom, hogy odáig jussak, amikor már nem tudom magam kontrollálni” – ahelyett, hogy csöndben maradt és egyszer csak felrobbant volna. Ezek nem hatalmas varázslatok, számunkra mégis azok!

Kinga: Volt, hogy valaki úgy jött a csoportba, hogy gyakorlatilag válófélben volt, és úgy ment el, hogy már tud kommunikálni a férjével, tudnak egyáltalán a párterápiáról beszélgetni. Másvalaki megtanult meghallgatni: azóta órákat beszélget a gyerekével, ami korábban nem fordult elő. Megint más észrevette, hogy már egyáltalán nem kiabál otthon. Vagy egy nehéz élethelyzetben, erős stresszben, elővett mindent, amit tanult tőlünk stresszkezelés címén: az összeset végigcsinálta és azt mesélte, hogy egyszerűen béke lett benne. Azt is ilyen sikerként éljük meg, hogy a korábbi résztvevők kezdeményezésére idén elindíthattuk a VIP-csoportot azok számára, akik már mindent képzést végigjártak nálunk, de nem szeretnék abbahagyni ezt a fajta önfejlesztést.  Nagyon megindító a számomra, amikor egy édesanya úgy jön vissza hozzánk, hogy nagyon-nagyon túlterhelt, rengeteg a munkája, nehezek épp a családi helyzetei, de rájött, hogy pont ezért van szüksége arra, hogy ismét járjon harcművészkedni. Nagy dolog, amikor egy anya eljut idáig, hogy amikor nagyon nagy a terhelés, amikor egyáltalán nincs ideje, akkor tudatosan kell magára időt szakítani.

Detti: Vagy volt olyan is, aki korábban képtelen volt a saját szükségleteiről beszélni, de megtanulta kimondani az első mondatot, aminek köszönhetően megértést talált. Ezek szerintünk óriási lépések egy-egy ember életében.

És egy-egy család életében. Hogyan látjátok: mi az, amire a legnagyobb szüksége van a családoknak, a nagycsaládoknak különösen?

Kinga: Időre. Türelemre, önmagunk felé is, meg a másik felé is. Talán ez utóbbit könnyebben felismerjük, de azt hiszem, a kiindulópont inkább az előbbi, hogy önmagunkkal tudunk-e türelmesek lenni.

Detti: Egyensúlyra. Annyiféle vágynak, törekvésnek, tevékenységnek kell megférnie egy családban, ami sokszor ellentétes irányú érdekeket jelent! Ezekben kell megtalálni az egyensúlyt:

hogyan legyek jó anya, miközben törődöm a hivatásommal is, hogyan legyek mellette jó feleség vagy szerető feleség, úgy, hogy azért én is szeretve érezzem magam,

ezek nagyon komoly egyensúlyi dilemmák, nekem is fő témám.

Mi őrzi bennetek a lángot?

Kinga: Alkalomról alkalomra azt élem meg, hogy ez jó. Az anyukák lelkesen vannak ott, szívesen jönnek, látják, hogy ennek van értelme, látjuk, ahogy dolgoznak magukon, visszajelzik, hogy az hogyan hat a környezetükre – nekem ezek nem is apró, hanem nagy ajándékok. És nagy ajándék a sok inspiráló beszélgetés is Dettivel. Neked, Detti?

Detti: Nevezhetjük stresszkezelésnek, nevezhetjük konfliktuskezelésnek, de valójában azon dolgozunk, hogy hogyan szeressünk jobban. És ez számomra nagyon közel van az élet értelméhez. Hogyan tudok úgy ott lenni a helyemen, hogy leginkább olyan legyek, amilyennek Isten megálmodott?