Két derűs ember, egy komoly betegség és a túlcsorduló szeretet

Olvasási idő: 12 perc

Még a Házasság Hetekor gondolkodtam el, van-e olyan pár, akit szívesen bemutatnék. Akkor merült föl bennem az ötlet, hogy interjút készítsek a Szántó házaspárral, Szántó Lajossal és feleségével, akiket mindenki csak Lajának és Babinak – a fiatalabb generációk pedig Laja bácsinak és Babi néninek – hívnak. Évtizedek óta ismerjük egymást ezzel a végtelenül szeretetreméltó házaspárral. Kisebb-nagyobb megszakításokkal éltem Szegeden, és nem ritkán találkoztunk akár a Fokoláre találkozóin, akár az újszegedi plébánia és két temploma környékén, de emlékezetesek a hosszú énekpróbák is, amelyeken együtt vettünk részt különböző formációkban, ők profiként, én amatőrként. Nincs még olyan magyar ismerősöm, aki akkora lelkesedéssel üdvözölne és érdeklődne hogylétemről, ha találkozunk, mint ők. Persze, Lajának a rossz látása miatt igyekszem mindig előre szólni, hogy én vagyok az. Sejtem, hogy hasonlóan kedvesek sok száz más ismerősükkel is, immár ritka találkozásainkkor mégis mindig eltölt a szinte családi közelség érzése. Újszegedi – Szegednek a Tiszától keletre fekvő részén található – lakásukban zajlott beszélgetésünk nyár elején. Sűrű az életük, Laja kórházi kontrollja és Babi unokázása között épp egy szűk óránk volt. Beszélgetésünk elején bevallottam nekik, miért szeretném az ő kapcsolatukba bepillantást nyújtani az Új Város felületén:

Mindig meglepett, hogy rajtad, Babi, nem az látszik, hogy egy beteg ember kiszolgálója lennél, rólad pedig, Laja, nem a kiszolgáltatottság, hanem két olyan emberként sugároztok, akik szeretik az életet és egymást, együtt élnek az unokáikért és másokért, például a plébániai zenei szolgálatokkal. Nagyon érdekelnének kis és nagy történeteitek, és hogy belülről ti ezt hogyan élitek meg. Meséljetek a kezdetekről!

Babi: Keresztény családban nőttünk fel mind a ketten, és megvolt bennünk a vágy, hogy keresztény párt találjunk magunknak. Én szarvasi vagyok, Laja világéletében szegedi volt. Szegedre jöttem főiskolára tanulni, és a rókusi templomban felfedeztem, hogy van egy gitáros énekkar. Rögtön bekapcsolódtam, és ’77 nagycsütörtökén találkoztam ott egy fiatalemberrel, aki éppen a katonaságtól látogatott haza. Szerelem volt első látásra. Hónapokig nem találkoztunk a nyári szünet és a katonaság miatt, ezért levelezéssel tartottuk a kapcsolatot.

Milyenek az első emlékeid Lajáról?

Babi: Egy nagyon szimpatikus, megnyerő modorú, rendkívül közvetlen fiatalember, aki komoly hittel rendelkezik. Láttam, hogy egy szép keresztény csoport az a közösség is, ahova tartozik, bár persze még semmit nem tudtam a Fokolárról, mert a 70-es évek végén igencsak titokban történtek az ilyen találkozások – még maga az éneklés is. Két év katonaság és levelezés után, ahogy ’79 februárjában leszerelt, májusban rögtön eljegyzett, és még az év decemberében összeesküdtünk.

_{Szántó Laja újszegedi kántorként a 80-as években (a család albumából)}

Laja, neked melyek az első emlékeid Babikáról, milyen volt a te szemszögedből ez a megismerkedés?

Laja: Azon a bizonyos nagycsütörtöki találkozáson irgalmatlanul megörültem. Babi első látásra annyira szépnek tűnt! Egészen világos, szőke haja volt, ami azóta picit sötétedett. Nagyon megtetszett. De attól féltem, hogyha visszamegyek a katonasághoz, akkor lévén, hogy felejtős vagyok, a legközelebbi találkozásig még az arcát is el fogom felejteni. Ezért a legközelebbi kijövetelkor, mikor megtudtam, hogy Babika épp ott lesz egy hangversenyen a konzervatóriumban, megkértem egy közös ismerőst, hogy segítsen majd felismerni. Mondta az illető hölgy, hogy a lépcsőházban fog följönni. De – mondom –, nekem az kevés. Megkértem, hogy álljon ott. Óriási volt az öröm, hogy Babit láthattam, a koncertből nemhogy semmit nem hallottam, nem is érdekelt.

Aztán nagyon intenzív levelezés folyt, mert Babi megtudta a katonacímemet, én meg nyilván tudtam az övét. Akkor még nem volt internet, de a mai napig megvannak ezek a levelek.

Babi: Laja eredeti foglalkozása alapján címfestő volt, gyöngybetűkkel írta mindig a leveleket, és a címzést is. Egy-két olyan levél is van a pakkban, amit ecsettel írt. Öt-hatszor találkoztunk a két év alatt személyesen is, sokszor a rókusi templomban: a közös hit megerősített bennünket.

Öt találkozás után ennyire biztosak voltatok a dolgotokban?

Laja: A kapcsolatunk magától értetődő volt. Mikor már megvolt az eljegyzés, többen felvetették, nem vagyunk-e felelőtlenek. És belegondoltam, hogy miért lennénk azok…

Babi: Biztosak voltunk benne, hogy a másik is komoly, láttuk a gondolataiból, a levelezésekből. Mind a ketten komolyan vettük a Jóistennel való kapcsolatunkat, és úgy éreztük, ez egy olyan alap, amire építhetjük a házasságunkat.

Ezután mennyi idő telt el a gyermekek születéséig?

Babi: Három év, de elsőszülött Cili lányunk előtt volt egy sajnálatos spontán vetélésem, utána bizonyos időt várni kellett. Laja ötgyerekes családban nőtt fel, nekem egy húgom van, mindenképpen szerettünk volna a kislányunknak testvért. Nagy örömünkre megszületett Lali fiunk. Születése után kezdődött Laja betegsége, amely most már 39. éve jelen van az életünkben. Pár évre rá megtudtuk, hogy újra kisbabát várok. Kicsit kétségbeestünk, amiatt is, mert féltünk, hogy talán öröklődik ez a neurológiai betegség, és attól is, hogy fogjuk ezt energiával, anyagilag bírni.

Aztán megtudtuk, hogy a SM nem öröklődő betegség, és átlendültünk ezen a pár hetes dilemmán. Akkor már felszabadultan örültünk neki, hogy kaptunk egy új életet és vállaltuk. Amikor fiatal jegyespároknak jegyesoktatást tartunk a plébánián – már tizen-, huszonéve –, mindig elmeséljük, hogy akkor visszaemlékeztünk az esküvőn elhangzott ígéretünkre, hogy elfogadjuk a gyermekeket, akikkel az Isten megajándékozza a kapcsolatunkat.

Laja: ’82-ben született tehát Cili nagylányunk, ’85-ben Lajos (Lali) fiunk, 1986-ban megkaptam a diagnózist és ’89-ben érkezett Veronika kislányunk.

_{A Szántó család 2004-ben (Fotó: Erhardt Gyula, Új Város 2004/3. száma címlapkép)}

Széles spektrumon mérhető, milyen fokúak egy SM-es beteg tünetei. Mennyire okozta a legkisebb születése körüli ijedelmeteket a bizonytalanság a betegség várható súlyosságát illetően?

Babi: Láttuk Laja sorstársait, mert bekapcsolódtunk az SM klubba, tartottuk a kapcsolatot a többi beteggkel, és láttuk, hogy a betegségnek a legkülönbözőbb szintű tünetei fordulnak elő.

Laja: Nálam az ügyetlen járással, indokolatlan megbotlásokkal kezdődött. Aztán a kettős látás, a szemproblémák is jelentkeztek. Ez az első tíz évben legalább évente, félévente befekvéssel, kórházban kezelésekkel járt. Nehéz volt az is, hogy nagyon nem tájékoztattak. Bajban voltam, mert mindahányszor bent voltam, felerősödtem, úgy éreztem, egészségesen kerülök ki. Aztán megint bekövetkezett egy sub, azaz hullámvölgy, ami megijesztett, hogy na, akkor innentől már nem leszek jól.

Babi: Az volt az érzésünk, hogy Laja mindig pont a legrosszabbkor lett rosszul, olyankor, mikor programunk volt: egy családi esemény, egy keresztelő, egy esküvő, egy elsőáldozás a gyerekeinknek vagy a szélesebb családban. Ilyenkor nem tudott rajta részt venni, vagy amíg eleinte Budapestre járt kezelésre, én utazgattam, a gyerekeket pedig a húgomékhoz vittük. Sok nehézségen mentünk keresztül. Aztán az orvostudomány fejlődésével egyre csökkentek a subok. Az utóbbi 25 évben olyan heti injekciót kapott, ami szinten tartotta a betegségét, nem kellett kórházba feküdnie.

Nem volt neked nehéz megélni a gyerekekkel, főleg amikor picik voltak, hogy így romlott az állapotod?

Laja: Az elején nem volt nehéz, ugyanúgy szaladoztam, játszottam velük. Később ez már lehetetlenné vált, egyre ügyetlenebb lettem. Akkor már tudtam, hogy én labdázni, focizni nem fogok a fiunkkal.

Mégis mindig vidám, humoros embernek láttunk, nem dőltél búskomorságba a fizikai állapotod miatt.

Babi: Sőt, mikor a szeme romlása kapcsán egyre kevésbé tudott olvasni a gyerekeknek mesekönyvből, esténként fantáziadús meséket talált ki a gyerekeknek. Ők élvezték is ezeket a folytatódó meséket, és mindig elaludtak rajta. Laja pedig annyira beleélte magát a történetbe, hogy a gyerekek már rég aludtak, de ő folytatta, és ilyenkor mondtam neki, hogy fejezze be, nehogy felébressze a kicsiket…

Most is mesélsz az unokáknak?

Laja: Ez megritkult. Most inkább szerepjátékokat játszunk, hogy utazunk valahova, teherautót vagy vonatot vezetnek, és akkor meg kell állni, föl kell venni az utasokat, akkor most mi a következő állomás, akkor most tankolni kell – mindig kitalálnak valamit. Olyan érdekes, hogy magától értetődő, hogy a legkisebb a sofőr. Én mindig rakodómunkás vagyok, amikor ládákat pakolunk fel a teherautóra. Ez kimeríthetetlen. Megkérdezem, mint rakodómunkás, hogy na, most hova lesz az utunk? És akkor mondja, hogy papa, „spájzba”. A nagyobbik meg kijavítja – mert ezt akarta mondani, hogy – Svájcba, hisz ott laknak rokonok.

Sok családban, pláne harminc évvel ezelőtt, az volt a jellemző, hogy még az aktív időszakban, a gyerekek kirepüléséig az apára hárul több a kinti, pénzkereső munkából, és az anya van többet a gyerekekkel. Ti hogy alakítottátok ki a munkamegosztást?

Babi: Amíg kicsik voltak a gyerekeink, addig mindig három évig itthon voltam velük, és utána mentem vissza tanítani. Érdekes volt, hogy amikor már a legkisebb gyermekünk is óvodáskorú lett, akkor úgy alakult, hogy én lettem úgymond a kenyérkereső a családban. Laja maradt itthon a gyerekekkel, ő vitte őket orvoshoz, nekem meg el kellett mennem. Ezt egy kicsit nehéz volt elfogadnom. Emlékszem rá, hogy gyakran, amikor munkába menet láttam anyukákat babakocsit tolni az utcán, akkor egy kicsit pityeredtem, hogy ha betegek például, nem én maradok mellettük. Ugyanakkor meg elfogadtam a helyzetet, mert Lajának csodálatos egyrészt a házimunkában való részvétele, szeret főzni, barkácsolni, sütni, másrészt a gyerekekkel való kapcsolata, ahogy foglalkozott velük, sorban vitte zeneiskolába, különórákra őket, mert akkor még sokkal jobb volt a járása.

_{Néhány évvel ezelőtti családi fotó (Szántó Babi facebook oldala)}

Laja: Igen, tényleg nehéz időszak volt. Kicsit dühös voltam, nagyon nehezen fogadtam el a betegséget, azt, hogy leszázalékolnak. Az volt bennem: Miért pont én!? Addig kántorként dolgoztam, és szomorúsággal töltött el, hogy abba kell hagynom az orgonálást, amit annyira szerettem. Az újszegedi volt az első és utolsó templom, ahol kántorként megfordultam. Akkori főnököm, Havass Géza plébános nagyon jó ember volt. Amikor kijöttem a kórházból, ő bement beszélni a neurológus doktornővel. Utána óvatosan faggattam Géza bácsit, hogy mit beszélgettek, ő pedig szomorúan mondta: „tartós betegséget kaptál”. Érdekes volt, hogy nem az bántotta, hogy elveszít engem, hanem hogy nagy keresztet hordozok. Mai napig emlékezünk rá Babival, hogy ő akkor arra kért, hogy a fájdalmas rózsafüzérnél a kedvenc titkom legyen a negyedik titok, „Aki értünk a keresztet hordozta”. Mindannyiunknak van kisebb-nagyobb keresztje, de Géza bácsi már itt előrevetítette, hogy amíg élek, nekem van egy másfajta keresztem is.

A kettőtök kapcsolatában mit hoztak ezek a változások?

Babi: Visszaemlékezve talán azt mondhatjuk, hogy hullámzó volt. Mikor valamelyikünk lejjebb volt, el volt keseredve, akkor a másik biztatta, bátorította. Aztán fordítva. Mindig átbillentünk valamilyen gondolattal vagy egymás meghallgatásával, egymás segítésével lelkileg. Kiegyenlítettük egymást. Vagy éppen a gyerekekre való tekintettel voltunk úgy, hogy most nem adhatjuk fel, hanem előre kell néznünk és előre kell lépnünk. Így utólag már azt látjuk, hogy nagy volt a Jóisten kegyelme, mindig bízhattunk, és rábízhattuk a nehézségeinket, fájdalmainkat a hétköznapokban, és egymást is tudtuk ezzel előre lendíteni.

Laja: Babika viselkedésében abszolút nem a csüggedést éreztem, inkább mindig a bátorítást. Nekem ez nagy élmény volt. Mindig szerettünk kézen fogva járni, nemcsak jegyesség alatt, hanem később is, egészen a botok használatáig. Nemcsak elméletben fogtuk egymás kezét, hanem fizikailag is.

Babi: Mostanában örvendezünk, amikor látjuk, hogy egy házaspár kézen fogva vagy karöltve sétál. Ez fontos volt, és most, hogy Laja két bottal jár leginkább, és a kerekesszék is előkerült – éppen ma is úgy voltunk – most másképp kapcsolódunk egymáshoz, inkább egymás lelki kézfogásával, lelki erősítésével.

Hogy telnek most a hétköznapjaitok, főként az unokák körül?

Babi: Tíz unokánk van összesen, az egyik család egy kilométerre tőlünk, a másik pedig a város másik végén, és szinte napirend és hetirend-szerűen mindig megvan, hogy kihez mikor megyünk, mikor visszük különórákra, mikor vigyázunk a gyerekekre, mikor sütünk nekik hétközben is egy kis süteményt, vagy a névnapok, születésnapok, tehát igazából rendesen be van táblázva az időnk. A fiunk külföldön él, vele így ritkábban találkozunk.

És Laja, te sütsz-főzöl?

Laja: A főzés, az ebéd nagyrészt Babikáé, a sütés inkább az enyém, illetve közösen készítjük: pogácsát, tortát, süteményeket, kalácsot. Nagy élmény nekünk, hogy minden vasárnapot valamelyik gyerekünknél töltjük a két lányunk családjával.

Babi: Sőt, Laja nővére, Margóca is velünk van ilyenkor. Általában mi a második fogást sütjük-főzzük, és ahol ebédelünk, ott a levest készítik, Margóca pedig mindig süt valami finomságot. A nyolc fiúunoka meg nagyon összetart. Eleinte voltak kis összezördülések, de ahogy növekszenek, egyre inkább nagy társak egymással csibész kapcsolatokban, focizásban, játékokban. Most meg a két kicsi lány is egyre jobban játszik egymással.

_{Családi fotó (Szántó Babi facebook oldala)}

Nagyon derűsnek tűntök, de szoktatok-e veszekedni?

Babi: Nagyon ritkán, és szinte soha nem vitáztunk korábban sem. És ezek csak pillanatnyi fellobbanások. Lajának a betegsége miatt vannak nehezebb órái, inkább csak félórái, amikor hogyha valamit nem úgy teszek, vagy nem úgy szólok hozzá, akkor csattan valami, de 10 perc elteltével már elfelejtjük, és ott van a megbocsátás és az újrakezdés. Amikor elront valamit, azt mondja: „Babika, én soha többet nem sütök húst, mert megégettem, soha többet nem megyek a konyha közelébe se” vagy ilyesmi, vagy lehet, hogy én rontom el, és ő másképp szerette volna, és akkor emiatt mondja, hogy soha többet nem fog sütni-főzni, de két perccel később már nevetünk.

Szóval te, Laja, lobbanékonyabb, hirtelenebb vagy?

Laja: Tulajdonképpen igen. Babika kapcsolatba hozza ezt az alapbetegségemmel, és lehet benne valami.

Van még olyan epizód akár a jelenből, akár az elmúlt évekből, amit fontosnak tartotok elmondani?

Babi: Így 70 év felé, 70 fölött sokszor belegondolunk, hogy valamelyikünk majd biztos hamarább elmegy és a másikunk egyedül marad. Az utóbbi hetekben Laja többször is betegeskedett, kétszer is kórházba került. Így többször beszélgettünk ilyen komoly dolgokról. Fölerősödött bennünk, hogy azt szeretnénk, hogy ez a szeretet közöttünk mindig megmaradjon. Rájöttünk, mennyire fontos a jelen pillanatban élés és egymásnak a segítése, és hogy egymásra úgy tekintsünk mindennap, hogy nyitottak legyünk Isten akaratára is és az egymás iránti szeretetre és szolgálatra.

Laja: Ez a kórházi lét újra ráébresztett: a lelkiség megtanította nekünk, hogy akkor is szeresd a másikat, amikor nem magától értetődő. Természetesen hozunk szeretetet otthonról, mert így neveltek a szüleink, de nekem a lelkiségnek az ajándéka, hogy amikor borul minden, elviseljem, türelmesen meghallgassam a másikat, például a betegtársat a kórházban. Azt hiszem, valami föltűnik neki, hogy jé, ennek az embernek a gondolatai nem kint az utcán járnak, hanem rám figyel. Nekem is föltűnik, mikor mások a lelkiségben így figyelnek rám, sokat lehet tanulni ebből. Egy kicsit irigylem is, mikor valaki túltesz rajtam.

De annyira restelltem már, hogy rengeteget bejárt Babi, amikor bent voltam. Képzeld el, naponta kétszer! A legelső gondolatom az volt, hogy ezt nem érdemlem meg.

Babi: Nekem olyan természetes volt, hogy amikor nem kelhetett föl, és láttam, hogy fekve nem tudja a levest megenni, délben is meg este is bementem, hogy a falatokat a szájába adjam.

Bennem Laja bennfekvése és sok ismerős eltávozása, halála kapcsán fölmerült, hogy ki tudja, hogy mikor szólít bennünket Jézus maga elé, és hogy tényleg úgy éljünk, hogy egymást mindig szeressük, és azt a szeretetet, amit mi egymás iránt érzünk, azt a családnak meg a közösségünknek, a környezetünknek is valahogy tudjuk továbbítani, átadni.