„Az őszinte kapcsolatok gyógyítóak” – Iñaki Guerrero pszichológus

Az első könyved¹ címe, mely magyarul még nem jelent meg, így hangzik: „Hogyan legyünk szabadok?”– Mit jelent ez a cím? A szabadság nem egy körülmény, ami vagy adott vagy hiányzik?

Kétfajta szabadság létezik, külső és belső szabadság. A külső szabadság valóban egy körülmény, lehetséges-e megtennem ezt vagy azt a dolgot, hagyják-e külső tényezők, hogy azt tegyem, amit akarok. Elképzelhetőek olyan fenyegetések vagy intézmények, melyek meggátolnak a szabad cselekvésben. De van belső szabadságunk is. Kényszeríthetnek arra, hogy tegyem meg ezt vagy azt, különben bajom esik, de arra senki se kényszeríthet, hogy másképpen gondolkodjak, mint ahogy gondolkodom. Ebbe a belső szabadságomba senki se léphet be. Azt is mondhatjuk, hogy az alapvető szabadságom az önmagamtól való szabadság, hiszen sokszor olyan dolgokat teszek, amiket nem akarok megtenni és nem is értem, hogy miért teszem. Ez azért van, mert a sebzettségeink, a félelmeink korlátozzák a belső szabadságunkat. Hiába az a meggyőződésem, hogy mindig szeretni kell a felebarátot, bizonyos körülmények között félelem tölt el, ezért nem merem megtenni azt, amit egyébként helyesnek tartanék. Vagy tudom, hogy a szeretet azt jelentené, hogy nyugodt maradok, de a másik ember feldühít és nem sikerül szeretnem őt. A dühöm korlátoz engem a szabadságomban. Szeretnék egy adott módon viselkedni, de nem tudom kordában tartani a dühömet, a szorongásomat, a félelmemet és ezért nem azt teszem, amit igaziból szeretnék tenni. Ezért kell megtanulnom, hogyan legyek szabad.

És ezt meg lehet tanulni?

Egész életprogram ez, egy olyan folyamat, amely során először azt kell megértenem, hogy mi gátolja a szabadságomat. Meg kell értenem, hogy milyen előítélet vagy tudatalatti gondolat, korábbi sebzettség az, ami miatt egy adott helyzetben mértéktelenül dühös leszek, elvesztem magam felett a kontrollt. Vagy mondjuk az orvosom figyelmeztetett, hogy ne egyek sok édességet, és én be akarom ezt tartani, mégis mindig veszek a csokoládéból, ha lehetőségem van rá. Miért? Meg kell tehát értenem, hogy mi áll ezeknek a jelenségeknek a hátterében, hogy aztán képes legyek azokat felülmúlni. A legtöbb ilyen akadály a gondolatainkban található. Olyan tudatalatti gondolatok ezek, amelyektől rosszul érzem magam és amelyek olyan erős érzelmeket váltanak ki belőlem, amelyek felett nincs hatalmam. Fel kell fedeznem, mik ezek a gondolatok, hogy leépítsem őket és elvegyem az általuk kiváltott érzelmek erejét, így egyre szabadabbá válok. Ez az önkontroll alapvető folyamata, de nem az érzelmek elnyomása által megvalósuló önkontrollról van szó, hanem az érzelmeim okának megértéséből fakadó önkontrollról: meg kell értenem, hogy amitől félek, az egy butaság, vagy hogy valójában nincs okom arra, hogy dühös legyek. Ha tudatosan erre gondolok, lassacskán a dühöm enyhül és növekszik a szabadságom.

Évezredeken át éltek úgy az emberek, hogy ezekről a folyamatokról semmit se tudtak. Szerinted most, hogy a pszichológia tudománya segít minket, boldogabbak vagyunk, mint a régiek?

A helyzet az, hogy lehet, hogy már értjük ezeket a folyamatokat, de nem élünk a tudásunk szerint. Ma a világunk nagyon nagy hangsúlyt fektet az érzelmekre, sokkal nagyobbat, mint a racionalitásra, a tudatosságra. Pedig a logikus gondolkodásnak kellene a prímet vinnie: ha cukorbeteg vagyok, egyek-e édességet vagy ne egyek? A racionális válasz az, hogy jobb, ha nem eszek, mert csak rosszat teszek magammal, az érzelmi válasz viszont az, hogy nem érdekel, hogy rosszat teszek magammal, most kedvem van édességet enni és kész. És manapság sok területen ez történik, az érzelmeinkre hallgatunk, akkor is, ha azzal saját magunknak teszünk rosszat. Nem hallgatunk az eszünkre. és ez szörnyű.

A Genfesten beszélgetünk, ami a fiatalok eseménye. Mi a benyomásod, az itt lévő fiatalok boldogok?

A boldogságra el kell jutni és ez több tényezőtől függ. Ezekből minél több megvan, annál boldogabbak az emberek. A boldogság nagy részben a kapcsolataink függvénye. Egy híres amerikai hosszú távú kutatás több évtizeden keresztül vizsgálta ugyanazokat az embereket: a harmincas években kamaszkorú fiatalokkal kezdték és 60-70-en éven át figyelemmel kísérték az életüket, sőt a leszármazottaikét is. Kik voltak közülük igazán boldogok? Kik érezték úgy, hogy teljes az életük? Kiderült, hogy nem azok, akik a leggazdagabbak lettek, nem is azok, akik híressé váltak vagy jelentős karriert építettek, hanem azok, akiknek jó családi és baráti kapcsolataik voltak. Érdekes megállapítás. Az ember ugyanis társas lény, és csak a kapcsolatokban talál rá a teljességre. Ezeknek azonban hiteles, igaz kapcsolatoknak kell lenniük. Ha csak konfliktusok forrásai, akkor persze nem tesznek boldoggá, épp ellenkezőleg, szenvedést okoznak. Az igazi, hiteles kapcsolatokban bizalommal vagyunk egymás iránt, befogadjuk egymást. Ez adja meg a teljességet.

Úgy veszem észre, hogy manapság, legalábbis itt, Magyarországon nagyon sok fiatal szeretne pszichológiát tanulni. Szerinted mi ennek az oka? A spiritualitás utáni vágy van mögötte vagy önmagukat keresik?

Biztosan van egy olyan összetevője, hogy szeretnék megérteni önmagukat. Emlékszem, hogy amikor én kezdtem pszichológiát tanulni – az első néhány évfolyamban voltam Spanyolországban, talán mi voltunk az ötödik év, hogy lehetett ilyen szakra jelentkezni – körülnéztem a nagy előadóban, mindenféle ember ült ott, idősebbek is, és arra gondoltam, te jó ég, ezek mind bolondok, olyan furcsák voltak. Ez egy csapda, hogy azért akarok pszichológiát tanulni, hogy megértsem önmagamat, mert senki se lehet a saját pszichológusa. Ha nekem, a pszichológusnak van valami nehézségem, akkor is egy másik pszichológushoz kell fordulnom és segítséget kell kérnem, ez máshogy nem működik.

Az is igaz, hogy ma már a világ érti, hogy a pszichológia egy fontos tudomány és ezért is nagy az érdeklődés iránta. Régebben azt gondolták, hogy csak a beteg pszichéjű emberekkel foglalkozik, ma már értjük, hogy a pszichológia segít az életvezetésben, támpontokat nyújt az egészséges embereknek is, hogy hogyan éljenek boldogabban, kiegyensúlyozottabban, derűsebben, nagyobb lelki békében.

Te miért választottad ezt a tudományterületet?

Kisfiúként misszionárius akartam lenni, mert az egyik nagybátyám Afrikában élt misszionáriusként, és olyan akartam lenni, mint ő. Azt tanácsolták nekem, hogy végezzem el a gimnáziumot és utána lépjek be a szemináriumukba. De a gimnázium utolsó évében megismertem a Fokoláre Mozgalmat, és itt megértettem, hogy azért akarok misszionárius lenni, hogy evangelizáljak, de ehhez valójában nem szükséges Afrikába menni, laikusként is továbbadhatom az evangéliumot. Így aztán úgy döntöttem, hogy nem megyek a szemináriumba. Viszont a gimnázium alatt csupa bölcsész tárgyat tanultam – latint, görögöt, filozófiát –, hiszen papnak készültem, pedig a természettudományok jobban érdekeltek, biológus lettem volna szívesen. A pszichológia volt a leginkább természettudományhoz közeli terület, amire jelentkezni tudtam.

Utaltál a Fokoláre Mozgalomra. Te fokolarino vagy, Istennek szentelt cölebsz életet élsz közösségben. Pszichológusként nem gondolod, hogy egy kicsit természetellenes életmódot választottál?

A pszichológia tanulmányaim legelején már megértettem, hogy a Fokoláre lelkisége pszichológiai szempontból nagyon jó életmódot javasol. Viszont az a forma, ahogy megéltük, időnként helytelen volt, és ezt is láttam. Már az egyetemi éveim elején tapasztaltam visszaéléseket, túlzott tekintélyelvűséget. Az édesapám például rajtam keresztül ismerte meg a mozgalmat. Ő egy nagyon elismert személyisége volt a helyi egyháznak, egy értelmiségi, akit még Rómába is meghívtak, hogy a laikusok egy testületében részt vegyen, csak hogy érzékeltessem az alakját. Házas fokolarinó lett a mozgalomban, elvarázsolta őt a lelkiség, s bár több más mozgalom is hívta őt a soraiba, ő maradt a fokolárban annak ellenére, hogy itt mindenki csak úgy tekintett rá, mint Iñaki apukájára. Ő mondta egyszer nekem, hogy soha nem engedelmeskedett annyit, mint a fokolárban. Holott mi mindig azt mondtuk, hogy a lelkiségben nem az engedelmességet éljük, hanem az egységet. De az egység ürügyén tulajdonképpen nagyon szigorú engedelmességben éltünk, mert mindent el kellett engedni, minden gondolatodat, ami már több mint engedelmesség.

Az igazi egységben én elmondom, amit gondolok, te elmondod, amit gondolsz, beszélgetünk róla, egyetértésre törekszünk, készen arra, hogy elfogadjuk a másik gondolatát, és ebben a lelkületben Istentől érkezik a közös ötlet. De ilyenkor nem arra kell késznek lennünk, hogy engedelmesen kövessük, amit a másik mond, hanem a Szentlelket kell hallgatni.

A mozgalomban azonban gyakran ez úgy valósult meg, hogy a vezető az inspirált személy, és ő mondja meg, mit kell tennie a többieknek. Ez nem az az egység volt, amiről Chiara annyiszor beszélt. Sok olyan dolgot láttam, ami se pszichológiai, se lelkiségi értelemben nem volt helyes. Az első években ezért sokat szenvedtem. Nem is beszélhettem a fokolárban pszichológiáról, mert azt szinte az ördög művének tekintették. Úgy gondolták, a lelkiséget helyettesíti, vagy a pszichológiát követed, vagy a lelkiséget. Pedig a pszichológia segítheti a lelkiséget, de nem helyettesítheti, abban az időben – a nyolcvanas évek elején – még úgy látták, hogy a lelkiséget élve minden pszichológiai probléma megoldható, mintha azt mondanánk, hogy a betegségeidet meggyógyítja, ha éled a lelkiséget. Valójában előfordul, hogy valakiben olyan pszichológiai gátak vannak, hogy nem is képes megélni a lelkiség szerinti közösséget. Ha elmegy pszichológushoz, ezek a gátak feloldódhatnak és segíthetik a jobb lelki életben is. A pszichés problémáidat nem oldja meg, ha átöleled az elhagyott Jézust, sőt, nem is vagy rá képes, de ha megoldod a pszichés blokkjaid, akkor jobban meg tudod a lelkiségünk e pontját is élni.

Miért maradtál a mozgalomban, ha már kezdetektől ilyen komoly anomáliákat tapasztaltál?

Amikor kapcsolatba kerültem a fokolárral, Istennek olyan erős jelenlétét éreztem, ami sokként hatott rám. És később is nagyon erős tapasztalatokra tettem szert, különösen azokon a találkozókon, ahol Chiara is jelen volt, olyan erőt, olyan lelkesedést éltem át, ami megtartott. Sok válságos pillanatban visszaemlékeztem ezekre a jelentős élményekre, és maradtam.

Én házasságban élek, te közösségben. Úgy látom, a boldog házassághoz és a boldog szűzi közösségi élethez is kiegyensúlyozott, érett személyiségekre van szükség. De ez sokszor nincs így, nem vagyunk kiegyensúlyozottak, bizonyos tekintetben éretlenek lehetünk. A kudarc így garantált?

Mindannyiunknak vannak korlátai, sebzettségei, hibái, önértékelési gondjai, mindenki küzd ezekkel. Ha ezek nagyon súlyosak, akkor blokkolhatják a boldog házaséletet vagy képtelenné tesznek a közösségi életre. De ha ezek a sebzettségek, hibák nem olyan súlyosak, akkor egy jól működő házasság, egy jól működő közösség segít felülmúlni ezeket a nehézségeket. A legtöbb pszichés probléma gyökerénél az önértékelési hiányosságok állnak. Az önértékelésed pedig erősen befolyásolja, hogy milyenek a kapcsolataid. Ha a velem élő másik embert értékelem, felfedezem a szépséget benne, akkor teszek azért, hogy jobban érezze magát, jobban elfogadja magát és szabadabb legyen. Így feloldódhatnak benne kisebb pszichés gátak. Súlyosabb esetekben persze terápiára van szükség, de a kevésbé súlyos gátakat a hiteles, őszinte kapcsolatok gyógyítják és így még teljesebb komunió jöhet létre az adott személyek között, legyen szó házasságról vagy együtt élő közösségről. A második könyvemben² sokat beszélek a barátságról. Szerintem a barátság tulajdonképpen az egység alapja. Érdekes módon Jézus is többször beszél a barátságról, azt mondja például, hogy nem mondalak szolgámnak titeket, hanem barátaimnak, mert mindazt, amit Atyámtól kaptam, átadtam nektek. Vagyis a barátságban teljes, áttetsző komunió jön létre, semmit nem tartunk meg magunknak, egymás előtt nyitott könyv vagyunk, bízunk egymásban, nem ítélkezünk egymásról, nagyon szép élmény a barátság. Ezért szoktam mondani a házaspároknak, hogy a házastársi szeretet csúcsa az igazi barátság, a teljes bizalom egymás iránt. Bízom a társamban, tudom, hogy nem ítél meg engem.

Ezt a teljes egymásra hagyatkozást meg lehet élni a szexualitás nélkül?

A barátság független a szexualitástól. A házasságban a szexuális kapcsolat segíthet ebben, de éppen ellenkezőleg, nehezítheti is, mert egyfajta csatává válhat. A barátságban nincs meg ez a probléma. Simone Weil csodálatos dolgokat ír ezzel kapcsolatban. Szerinte két fajta szeretet létezik. A szükség-szeretet és a tetszés-szeretet. A szükség-szeretet, amikor például szomjas vagyok, és bármit megtennék azért, hogy vízhez jussak. Naivan tekintve úgy látod, mekkora ebben az emberben a szeretet a víz iránt! Hiszen akár egy hatalmas hegyet is megmászna érte. De ha eléri a vizet és megkapja, akkor ez a szeretet kialszik. Vagyis igaziból nem szeretetről van szó, hanem szükségletről. Az emberek között gyakran ilyen szükség-szeretet él. Szükségem van rád, bármit megtennék ezért érted. A szeretet másik típusa a tetszésből fakad: szeretem a zenét. Nincs szükségem a zenére, de mindig szívesen hallgatok zenét, ha tehetem. Ha zenét hallgathatok, boldogabb vagyok, mintha nem. De ha nem hallgathatok, akkor se történik semmi. Ilyen a barátság is. Örülök, boldog vagyok, jót tesz, ha a barátommal lehetek együtt, de ha nem lehetünk együtt, akkor se halok meg. Ilyen értelemben a barátság olyan emberek kapcsolata, akik nagyon nagyra értékelik egymást, de tudnak egymás nélkül, egymástól távol is lenni. Azt mondja Weil, hogy a távolság telve van barátsággal, azok ugyanis, akik szükség-szeretettel szeretik egymást, nem tudnak egymástól elszakadni, mert a szeretetük hamis, míg az igazi szeretet képes a távollétre. Ezért mondják néhányan, hogy az Isten szeretetére a barátság hasonlít a legjobban, mert a barátság érdek nélküli, de ugyanakkor érzelemmel teli, szívbéli szeretet is. Az emberben érzelmek is vannak, és az érzelmeinknek át kell járniuk a szeretetünket. Amikor Chiara arról beszél, hogy legyünk család, akkor erre gondol, mert a családban érzelemmel teli szeretet él. Nem önző ragaszkodás, de szívbéli szeretet. A barátságban benne van a csodálat, az elismerés érzése is. Nincs köztünk se irigység, se féltékenység.

Ahogy beszéltél arra gondoltam, mennyivel könnyebb lenne sok minden a világban, ha az emberek mentálisan egészségesebbek lennének. Szerinted lehetséges a nevelésen keresztül mentálisan egészségesebb társadalmat létrehozni?

Sok mindent lehetne csinálni akár az iskolarendszeren keresztül is. Két alapvető dolgot biztos meg lehetne tanítani. Először is, hogy mindenki megismerje és megértse az érzelmeit, tudja, hogy honnan származnak, hogyan lehet ezeket az érzelmeket használni, uralni, hogy ne akadályozzák a szabadságomat. A másik pedig a kritikai érzék. Hogy kritikus legyek mindazzal, amit mondanak nekem és mindazzal, amit én magam gondolok. Mert gondolhatok olyan dolgokat, amik előítéletekből fakadnak, vagy korábban megélt traumatikus tapasztalatokból, félelmekből. Ezért kritikusan kell meggondolnom, hogy a véleményem a logika szerint is helytálló-e vagy sem. Ha egy véleményemhez túlzott érzelem kötődik, akkor már fel kell figyelnem rá, miért hoz engem ez a kérdés ennyire dühbe, vagy miért leszek ettől ennyire ideges? Ezek érzelmek, és ebből is látszik, hogy valamilyen előítéletből született a véleményed. Gondold végig az értelmeddel, mi zajlik benned. Ezért kell önmagunkkal is kritikusnak lennünk. És kritikusnak kell lenni mindazzal, ami kívülről érkezik. Mert ma erős az a tendencia, hogy mindent elhiszünk, ami erősíti az előzetes véleményünket és nem ellenőrizzük, hogy milyen forrásból érkezik az információ. Ezt a kettős kritikai érzéket lehetne az oktatáson keresztül erősíteni.

Hogy érezted magad a Genfesten?

Nagyon jó benyomást szereztem az itteni fiatalokról, egészségesnek láttam őket, úgy látom van jövőjük!

Köszönöm a beszélgetést és jó utat kívánok!

_{[1] Como ser libre. Manuel de instrucciones. Editorial Ciudad Nueva. Madrid, 2010.
[2] Dos o más. Las relaciones interpersonales come fuente de felicidad. Editorial Ciudad Nueva, Madrid, 2020.}