„Nem minden szolgál javunkra...”

Olvasási idő: 4 perc

– Kaptál valaha csábító ajánlatot? – tettem fel a kérdést nénikémnek a szokásos délutáni újságolvasás közben.

Rám nézett, s miközben szemüvegét a homlokára tolta, hangosan felkacagott – szokatlanul és kivételesen. Ugyanis abban az órában őt aztán tényleg nem zavarhatta senki, mert itta magába a betűket, s nem ért rá egyébbel foglalkozni. Az ő életkorában a művelődés már kultusznak számított a maga szűk hatvan percével. Ezúttal viszont kíváncsian várta, hogy mi lehet olyan fontos, ami részemről nem várathat magára, hiszen mindaddig nem zavartam. Tekintetével egyértelműen jelezte, hogy folytassam a beszédemet, ha már ily módon kikívánkozott belőlem.

– A délelőtti termékbemutatón egy olyan – a nappalink berendezéséhez színben és méretben egyaránt illő – garnitúrát ajánlottak a fizikai jólét és kényelem biztosításának garanciájával, aminek köszönhetően éjjel-nappal az élet napos oldalát élvezhetnénk – folytattam lelkesen a mondandómat.

– Megragadtad az alkalmat, ugye? – szegezte nekem a kérdést kissé ironikus hangnemben.

– Hitelt kellett volna felvennem – feleltem leszegett fejjel. – Tudod, hogy régi vágyam, hogy a kényelemmel első helyet biztosítsak a magam és hozzátartozóim jóllétéhez. Ráadásul nyomós indok lett volna az is, hogy a kényelmet biztosító garnitúra nem csak idényt szolgáló, hanem örökre megmaradó… – emeltem fel szándékosan a mondat végén a hangot, mert saját szavaim hallatán szinte úgy kapaszkodtam biztató gondolataimba, mint rovar a fűszálba a zord időjárás közepette. S bár éreztem, hogy ingoványos a talaj, mégis színes képsorokba csomagoltam az elképzelésemet, ami visszatekintve sem volt több, mint illúzió.

– Örökre megmaradó?! Hiszen minden mulandó! – csengtek visszhangszerűen nénikém nyomatékosított szavai, mintha csak hegyekbe ütköztek volna. Harsány nevetése közepette olyan kétkedő pillantást vetett rám, mint aki arra vár, hogy bebizonyítsam, mindez nemcsak hasznos, hanem kimondottan és elsődlegesen a lelki békénket hivatott szolgálni. Majd természetes mozdulattal tovább lapozott az újságban, mintha nem történt volna semmi rendkívüli az elmúlt percekben.

Bár nénikémet a szomszédaink közül sokan maradinak tartották, mégis gyakran kikérték megfontolt és logikus véleményét, amikor zsákutcába kerültek. Nem volt híve a modern, szemkápráztató dolgoknak, mert szerinte mindez az ember lelki világát csak beárnyékolja. „Minden szabad, de nem minden használ. Minden szabad, de nem minden szolgál javunkra” (1Kor 10,23) – mint az intelmet, úgy olvasta szóról-szóra a bibliai mondatokat, amit az újság utolsó oldaláról mazsolázott.

– Végül mégsem adtam be a derekamat az ügynöknek, hiába kínálta tálcán a soha vissza nem térő lehetőséget – válaszoltam megkönnyebbülten, ezzel is jelezve nénikémnek, hogy nem tud felülkerekedni rajtam a számomra inkább lelkiismeret-furdalást előidézőnek tűnő megjegyzésével.

Aztán hirtelen sarkon fordultam, hogy a nemrég felújított tulipános ládába elrejtett függőágyat előkotorásszam, és a kertben két fa közé kifeszítve pihenjek benne egy kicsit. Miközben laza mozdulattal belevetettem magam a függőágyba, azon gondolkodtam, talán jobb is, hogy nem kötöttem meg az üzletet.

Tényleg csak hitelt kölcsönözve, vagy inkább hitemben megerősödve teremthetem meg az életemet átszövő nyugalmat, békét és harmóniát?

Nyilván bizonyos dolgokra szükségünk van az életben, de nem mindenáron – összegeztem magamban döntésem végeredményét a realitás talaján.

– Hogyan is élvezhetnéd az élet teljességét, ha nap mint nap kimarad belőle a munkád gyümölcsére való rácsodálkozás? – szakított félbe nénikém, és közben széttárt karjaival a körülöttünk lévő kertre mutatott.

Nyilván nem gondolhatta, hogy komoly párbeszédet folytatok magammal az újságból általa felolvasott, az életvitelt erkölcsileg moderáló mondatok felidézése nyomán. Sejtettem, hogy a mondanivalója ezzel nem ért véget. Ha nem is mutatta ki az érzelmeit, mégis minden esetben szerette hangoztatni, hogy a szentek sem attól váltak azzá, hogy mindenük megvolt, hanem attól, hogy úton-útfélen megtalálták a lelki békéjüket, még évszázadokkal ezelőtt is. S hogy végül mikor érhetett a monológjának a végére, nem tudom, mert közben a himbálózó függőágy mély álomba szenderített. Alkonyatkor ébredtem két kis daloló madár társaságában.

Az ébredés hatására valami versszerűséget mondtam hangosan saját magamnak – a szellő susogása, a napsugarak ragyogása, a falevelek zizzenése, a madarak csiripelése, a patak csobogása, a természet virágba borulása, a gyümölcsös és veteményes kert megannyi adománya… „Ezek éltetnek és adnak ihletet, hogy a természet társteremtőjének érezzem magamat”.

Erre nénikém bárhogy is leplezte, biztos voltam benne, hogy ezúttal úgyszintén a számára kedvenccé vált szójátékot ismételgeti magában.

– Sapiens vagy, egy sapiens! – szögezte le a fogai közt morzsolt szavakkal.

Aztán büszkén és felemelt fővel a kert felé indult komposztot hinteni az ágyásokra. Nem volt eléggé merész, hogy szemtől-szembe megmondja, amit ezúttal gondolt rólam. Így hát, számomra már csak az a kérdés maradt, hogy a kettő közül pontosan melyikre gondolt: homo vagy mohó? Ugyanis ezek kezdőbetűit mindig összekeverte.

Túl azon, hogy mindez csupán szójáték, betűjáték vagy még annál is több, érdemes feltennünk a kérdést: mi az, ami mindenképpen szolgálja evilági életünket és általa kiteljesedésünket?

Ha eddig csitítgattam lelkiismeretemet a világi javak értékrendjének előtérbe helyezésével, most ráébredtem, hogy mohó sapiens-i (múlandó értéket felhalmozó és birtokló) természetemet a homo sapiens-i (maradandó értéket közvetítő és továbbító) állapot felé irányítva az életmódbeli helyzetemen változtatni szükséges. Ugyanis a földi létben bizonyos bútordarabokra elengedhetetlenül szükségünk van, de a pótszékekre nem mindenáron.