Női álmok és hivatások

Olvasási idő: 8 perc

Női mivoltunk megélése minden szerepünkben mélyen ott rejtőzik, hiszen önmagunkat közvetítjük cselekedeteink által. Ida és Alexandra – sérült gyermekeket is nevelő – családanyák a nőiségük megéléséről osztották meg gondolataikat. Szóba került a két egymástól különböző alapítványban  betöltött hivatásuk is, amely életük szerves része.

Az erdélyi Szentegyházán élő György Ida (hitoktató) négygyermekes édesanya szerteágazó munkát végez férjével együtt. Missziós tevékenysége a helybéli Szent Gellért Alapítványnál a fiatalok és fogyatékkal élők megsegítésére irányul, továbbá a Gyulafehérvári Főegyházmegye családpasztorációjában is részt vállal.

_{György Ida és családja}

„Kislány koromban valamiért levágták a copfjaimat, és a rövid hajam miatt Iduska Filucskának hívtak a családban. Ez nem volt bántó, de nem támogatta a nőiségemet. Ennek bontakozása az udvarlás idején lett látványos. Párom, későbbi férjem tükrében, visszajelzéseiben, elfogadásában és szeretetében találhattam meg az utat önmagam felé. A házasságkötés, a szerelmünk gyümölcseinek érkezése, a Teremtő munkatársának lenni az életadásban és a családunk növekedése nemcsak számban, de feladatokban és kihívásokban is, a mai napig úton tart abban, aki vagyok. Vagyok és lehetek: teremtmény, nő, társ, feleség, szerető, barát, anya. A mindennapjaimban lehetek gyönge és erős, nyugodt és terhelt, szétesett és szép, vicces és komoly. Boldog vagyok, jól érzem magam a bőrömben. Bármerre nézek a közeli környezetemben vagy távolabb, mindenhonnan szeretetet, elfogadást, értékelést kapok. Ha a belső szobámba megyek, – ami a legfontosabb számomra, azért hogy „létben” maradhassak –, megkapok minden segítséget ahhoz, hogy meg tudjam tenni a soron következő lépést.

Így volt ez akkor is, amikor kiderült az első két gyermekünknél, Júliánál és Attilánál, hogy „gond” van. Budapesten a klinikán elmondták: férjemmel mindketten ugyanazt a hibás gént hordozzuk, ebből adódik az ő genetikai betegségük. Azóta, hogy ezt tudjuk, mi mégis egy pár vagyunk.

Amikor házasodni készültünk, megkérdeztük a Jóistent, Ő pedig megáldott, és ez akkor sem veszítette érvényét, amikor mindkét gyermekünkről kiderült, hogy fogyatékossággal élők.

Akkor is és ma is, amikor Juli és Ata 27 és 28 évesek, valljuk, hogy Istennek terve volt és van velünk. Ami megtartott és nem engedett a keserűségben megrekedni, az a ”kifelé” fordulás volt. Most is visszagondolok az útra, amíg megértettük, feldolgoztuk és kialakítottuk az életünket, hogy nem „befelé” fordulva kell maradni, hanem körülnézni. A keresztény közösség, – ahova tartoztunk és azóta is tartozunk –, elfogadása és támogatása jelentette a legnagyobb segítséget úgy szakmailag, mint a jó szót, nyári táborokat, gyermekcipelős gyalogtúrákat tekintve…

Találtunk hozzánk hasonló küzdelmekkel megáldott családokat, akik felé fordulhattunk. Ma már a Szent Gellért Alapítvány által, amelyet a férjem, Attila vezet, többedmagunkkal támogatunk fogyatékossággal élő gyermekeket, felnőtteket és családjaikat. Nem vagyunk egyedül, mindig van, aki támogat és akit támogatunk. Azt gondolom, sok hasonló gonddal küszködő azt gondolhatja, »Hogy lehet erőm mások felé tekinteni, amikor elég nekem a magam baja?«, mégis vallom: ez az egyetlen út, ha nem szeretnénk a hiányosság érzése miatt boldogtalanok lenni. A fogyatékosság nem feltétlenül gyógyítható, a hozzáállásunk viszont alakítható. A fogyatékossággal élő gyermekeink immár felnőttek, és elfogadottságuk rajtunk, szülőkön is állt. A világ hangos a bántalmazásoktól, ami nem azt jelenti, hogy nincs elfogadás. Van, azonban előbb nekünk kell elindulni és vállalni magunkat, hogy legyen, amire igent mondjon az is, aki elutasító.

Az integrációjukban az is segített, hogy bár mindig rászorultak a körülöttük lévők támogatására (kellett nekik segíteni járni), nem féltettük őket túlságosan. Beengedtük olyan helyzetekbe is, ami nem volt számukra komfortos. Julink, Isten különleges gondviselésének köszönhetően Budapesten tanulhatott három évet egy speciális iskolában, ahol tőlünk függetlenül sok jó ember támogatásával létezhetett, és megtanult szőni. Azóta szövi a szőnyegeit, és ahogy ő mondja: az álmait. Ata a sok gyermekkori tornázásnak és mozgásnak köszönhetően „felnőttként” kézbe vette a „mozgását”, és heti három alkalommal edzőterembe jár egy nagyszerű edző támogatásával. Korlátozottsága ellenére Spartan versenyen is részt vett, ami mindannyiunknak nagy élmény volt.

A legnagyobb erő a párosunkban van! Mindig kerestük azokat a programokat, amelyek a párkapcsolatunkért vannak. Csatlakoztunk a családpasztorációhoz, ahol jegyeseket oktatunk, a kamaszokkal passiót adunk elő. Rendszeresen rész veszünk akár szervezőként, akár résztvevőként olyan programokon, ahol erősödhetünk Istennel és az egymással való kapcsolatunkban. Ez komoly menedzsment, különösen a később érkező két kistestvérrel kiegészült családunkban.

A harmadik gyermekünket úgy „hordtuk ki”, hogy „bármi” lehet, s ha nála is jelentkezne a betegség, tudni fogjuk, hogy mit kell tenni. Istennek hála, Mátyás egészséges. Amikor a negyedik gyermekünk, János is megszületett, valaki megkérdezte: »Ida megnyugodtál-e?« Azt éreztem: nem!

Hihetetlenül megtisztelő Istennek munkatársa lenni az életadásban!

Hálás vagyok Istennek az életemért, azért, hogy nő lehetek: feleség és anya. Ajándékba kapott gyermekeinkkel, további fogyatékossággal élőkkel körülvéve, a tanítványaim körében gazdagnak, megajándékozottnak érzem magam. Köszi, Jóisten!”

Bachraty-Gerencsér Alexandra (színész, gyógymasszőr) a nyolc évvel ezelőtt koraszülöttként világra jött Lili és Dani ikerpár édesanyja, aki a szintén színházi szakember férjével közösen álmodták meg és hozták létre sorstársaik megsegítésére a budapesti székhelyű PICi Reménysugár Alapítványt.

_{Alexandra és családja}

„2017-ben egy szempillantás alatt anya lettem, és mégsem éreztem, hogy azzá váltam. A 26. héten kis súllyal, extrém koraszülöttként napvilágot látott gyermekeimmel a PIC osztályon mások foglalkoztak, így nem tudtam megélni a kezdetektől a pillanatot. Nehéz volt, mert azt éreztem, hogy úgy veszítem el az anyai mivoltomat, hogy még nem is lettem igazán anya. A gyermekeink nem csak tőlem lettek elszakítva, hanem egymástól is, és születésük után még csak egymás melletti inkubátorba sem tették őket.

Később aztán még messzebb kerültek egymástól, mert Lili az újszülötteket fenyegető NEC (bélelhalással járó gyulladás) betegséggel küzdött, ami miatt tíznaposan át kellett szállítani egy másik kórházba. Daninak pedig másfél naposan kétoldali súlyos agyvérzése volt, miáltal arra is felkészítettek minket, hogy megtörténhet akár az is, hogy elveszítjük őt.  De ha mégis túléli, akkor is csak szobanövényként és szondán keresztül táplálva lesz az életünk része. Ajánlották azt is, hogy Lili és a saját érdekünkben inkább adjuk be egy intézménybe, mivel a súlyos sérülés következményeként az ellátása hatalmas terhet fog róni a családunkra, mert kúszni, mászni, ülni, állni , de még beszélni sem fog tudni soha. Három  hetesen Debrecenbe került az agyvérzés miatti shunt (agyvíz elvezetését elősegítő kis csövecske) beültetése végett. Dani és Lili 42 nap múltán találkoztak újra, és abban a pillanatban mindkettőjük első mozdulata az volt, hogy megfogták egymás kezét. Négy hónap után végre hazahozhattuk őket, és attól a naptól elindult a terápiák végeláthatatlan sora.

Dani – hála a rengeteg fejlesztésnek – egyévesen kezdett el kúszni, mára pedig mászik, ül, rövid távon járókerettel közlekedik. A mai napig az életünk része az a mondat, amit az agyvérzés utáni első látogatáson mondtam neki, hogy »Márpedig Te járni fogsz! És amikor járni fogsz, visszaviszlek mindazokhoz, akik egykor azt mondták, semmire sem leszel képes, és bokán rúghatod őket!« Lili fizikailag egészséges lett, de lelkileg ő is egy „sérült gyermek”, hiszen az elmúlt években olyan dolgokon ment keresztül, amiket sokszor nekünk, felnőtteknek is  nehéz ép ésszel felfogni. Mindemellett csodás, szerető testvér lett belőle, aki időnként az egyik legnagyobb motivációja is Daninak.

Egy gyermek születése utáni időszak minden édesanya számára nehéz.

Többnyire ők  maradnak otthon a gyermekekkel, és a hirtelen változás miatt sokszor érzik azt, hogy beszorultak a négy fal közé, mert egy pici babával nehéz elmenni egy programra, nehéz újra nőnek érezni magunkat. Szokták mondani, hogy ilyenkor jön az „anyakonty”, mert sokszor még hajat mosni sincs időnk.  Nekünk, kacifántos gyermeket nevelő édesanyáknak viszont ez az időszak nem csak néhány hónapról szól, hanem – gyermekünk állapotától és fejlődésétől függően – akár egy egész életre is.

Jómagam most, nyolc év után próbálok pillanatokra újra magamra találni, én lenni, nő lenni, vagy csak egyáltalán ember lenni.

Az út elején járó édesanyáknak éppen ezért szoktam mondani, hogy hasonló esetekben ne a jövőn gondolkodjanak, hanem éljenek a mának, éljék meg a pillanatot! Amikor bemehetnek az inkubátor mellé, meséljenek, énekeljenek a gyermeküknek, mert akkor az a legfontosabb,  hogy a kapocs kialakuljon köztük.

Az elmúlt években – akárcsak más nő is, amikor édesanya lesz – én is nagyon sokat változtam. Teljesen más irányt vett az életem onnantól kezdve, hogy a csöppségekről gondoskodni kellett. Sokat tanultam tőlük, de legfőképp azt, hogy megtanuljak türelmesebb lenni, kitartóan küzdeni, és mindenekelőtt hinni. Érdekes, hogy sokkal nehezebb volt az elején magunkban hinni, abban, hogy ezt végig tudjuk csinálni, mint a gyerekek erejében, és abban, hogy mindez nem lehet csak a sors. Az ikrek születése előtt is nyitottsággal, nagy empátiával fordultam mindig az elesettek, sérültek, betegek felé, és a bármilyen szempontból hátrányos helyzetű gyermekek és felnőttek irányába.

A PICi Reménysugár Alapítvány megalapításának ötlete az ikrek kétéves korában született meg a fejemben. Abban az évben Dani fél év alatt nyolcszor került kórházba, amelyből négy alkalommal műteni is kellett. A bent töltött időszak alatt olyan családokkal ismerkedtem meg, akiknek még nálunk is nehezebb sors jutott, és sokszor teljesen egyedül maradtak a nehézségekkel. Akkoriban még nem tudtam hogyan, de azt igen, hogy lehetőségeinkhez mérten szeretnénk minél több sorstárs családot támogatni, hiszen mi, kacifántos gyermekeket nevelő családok egy nagy közösség vagyunk.

Ezeknek a sérült gyermekeknek rengeteg speciális eszközre vagy fejlesztőjátékra van szükségük, amelyek olykor óriási összegekbe kerülnek, és így nagy terhet rónak a családokra. Ráadásul senki nem tudja megmondani, hogy valóban arra lesz-e szükségük hosszú távon. Kitaláltam, hogy elkezdjük összegyűjteni először Dani kinőtt eszközeit és játékait, amiket megtartottunk az alapítványnak, és ingyenes kölcsönzéssel továbbadtuk az érintett családoknak. Ma már járókeretek és mozgásfejlesztő eszközök, valamint alternatív kommunikációs és látásfejlesztéshez szükséges speciális  eszközök is találhatóak az alapítványunk kínálatában.

Mindemellett évente szervezünk adománygyűjtéseket a sérült gyermekeket ellátó intézményeknek, kórházaknak. A SZERETve TANÍTó kampányunk három évvel ezelőtt az 1%-os adófelajánlások után indult útjára. Célom az volt, hogy a sorstárs családokat segítsük azáltal, hogy kampányunk keretein belül ajánlják egymásnak a közelükben lévő fejlesztőket és terapeutákat. Mi pedig ezért cserébe a kacifántos gyermekeknek nyújtottunk támogatást a fejlesztéseik költségeinek csökkentésével.

Kacifántos szülőnek lenni rengeteg nehézséggel jár. Sok évvel ezelőtt én magam is végigcsináltam egy 12 alkalmas gyászterápiát, ahol el kellett gyászolnom azokat az álmokat, amiket az anyaságról, az anyává válásról elképzeltem.

Sorstársaimnak ma azt üzenem, amit még én is tanulok, hogy a sok feladat között ne veszítsék el önmagukat, és figyeljenek az én megélésére! Próbáljanak meg hinni a legnehezebb napokon is! Találjanak új álmokat, célokat! Nekem legtöbbször az adott erőt, hogy igyekeztem észrevenni az apró lépésekben megélt mindennapi csodákat. Ha ezeket nem tudjuk megélni, és csak arra koncentrálunk, hogy a gyermekünk még mindig nem úgy néz ki, mint egy egészséges, akkor nem fogjuk túlélni lelkileg ezt az életet, mert abban az esetben csak a szürke fal és a rengeteg bánat, keserűség marad. Hogyha viszont meg tudjuk élni ténylegesen a legkisebb csodát, az sok erőt tud adni a folytatáshoz.”