Önreflexió az egyedüllétben Valentin-naphoz közeledve

Olvasási idő: 5 perc

A Szentírás első könyvében egy olyan mondattal találkozunk, amely egyfajta biztatást előlegez meg az egyedülálló és egyben társra vágyó embernek: „Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő.” (Ter 2,18) Megnyugtató, hogy a Teremtő ezzel is erőt, lelket próbál önteni abba, aki társ utáni vágyakozásban éli életét. Mégis, honnan tudhatnám, mint várakozásban lévő egyedülálló, hogy mikor és hogyan fog megmutatkozni számomra az az ember, akit a nép nyelvén egyszerűen úgy nevezünk: nekem szánta az ég, avagy nekem rendelte az Isten?

A múlt században született felnőttkorúként néha akarva-akaratlanul is összehasonlítom a mai kor szokásaira jellemző ismerkedési, barátkozási és udvarlási szokásokat a hajdanán közismert jelenségekkel. Bár mindent a maga idejében és az adott kontextusban volna érdemes mérlegelni, olykor nekem is megfordul a fejemben az a bizonyos Carpe diem! szlogen. Hiába haladunk a korral, sehogy sem tudom rávenni magamat arra, hogy csak azért legyen valaki az életemben, hogy ne legyek egyedül. A társfüggőség nem kísértett meg még gondolati szinten sem.

Elképzelhetetlennek tartom, és valamilyen szinten önzésnek is, ha bármi áron magamhoz láncolnék valakit csak azért, hogy ne társtalanul éljek.

Meglátásom, hogy nem kizárólagosan azért van sok egyedülálló nő, mert – ahogy a népszámlálási adatok is alátámasztják – arányaiban egyre kevesebb a férfi, és ezáltal felborult a rend a két nem közötti létszámban. Inkább tartom elképzelhetőnek, hogy azért mutatkozik mindinkább káoszosnak a társkeresés – és ezzel együtt teremtődik oly sok kereső, de társat nem találó, s ily módon egyedülállóként maradó nő és férfi egyaránt –, mert legtöbben visszariadnak a létrejött társkapcsolatok láttán. Én azt tapasztalom, sokan nem a megfelelő ember mellett élik életüket, legyen szó akár házasságról, akár párkapcsolatokról. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy ebben a meglátásban csupán a szubjektív empirikus megtapasztalásomra hagyatkozom, és nem szakmai véleményt alkotok.

A népi mondás szerint ‘senki fejébe nem lehet belelátni’, mégis a kívülállók bizonyos helyzetekben tisztán látni vélik, és olykor pontosan meg is világítják az elakadást jelző tényezőket, netán előre is vetítik, hogy milyen jövő köszönt úgy a látszólag színlelt boldog párkapcsolatban élőkre, mint a magányosnak tűnő, de bensőleg boldog egyedülállókra. Gyakran hallhatjuk a lelkivezetők részéről, hogy sokan komoly párkapcsolatnak neveznek olyan relációt, ami aztán mégis felbomlik. Viszont ha ténylegesen komoly lenne mindkét fél részéről, akkor annak a kapcsolatnak sosem kellene véget érnie, nemde?

A családi minták, személyiségjegyek, vallásosság, társadalmi és kulturális sajátosságok, azaz többféle tényező is közrejátszhat a leendő társra való várakozás terén. A hétköznapokból hozott példákkal élve: bárkinél előfordulhat, akár velem is, hogy túl idealizált képet dédelget, naiv, vagy elvarázsolt világban él, illetve túlzott elvárásai vannak a másik féllel szemben, netán fennáll köztük az inkompatibilitás, avagy távolságtartóvá válik a korábban elszenvedett – emberi méltóság tisztelete elleni – játszmák miatt. A kívülállók leggyakrabban valami divatossá vált pszichológiai esetnek nyilvánítanak minket, ami feljogosítja az ítélkezőket, hogy követ vessenek a szinglire, hiszen a véleménynyilvánítás társadalmilag elfogadott, és a szólásszabadság mentén manapság következmények nélküli.

Ne feledjük: minden ember életútjának megvan a maga miértje!

Az elmúlt évtizedekben többen buzdítottak arra, hogy végső megoldásként merjek egyedül is vállalni gyermeket, mert a mai korban ez a jelenség már nem von megbélyegzést maga után rám nézve sem. Ezzel a lehetőséggel azért sem élek, mert a gyermeknek szerintem két szülőre van szüksége, és túlságosan önös cselekedetnek tartanám ezt a lépést megtenni csak azért, hogy idős koromban legyen mellettem valaki.

Úgy tűnik, a régi időkhöz képest az ismerkedés manapság nemhogy megváltozott, hanem komoly kihívást is jelent. Korábban a személyes találkozást előmozdító közösségi színterek kevés helyen és időben álltak rendelkezésre, így az adott körülmények megkövetelték, hogy a helyzetet komolyan vegyék, és megbecsüljék az ismerkedés lehetőségét. Ma viszont már csak az nem érhető el, aki elhatárolódik mindentől, így leértékelődött a találkozás lehetősége. Ezt a tényt a nagyok még kiegészítik azzal, hogy az életkor előrehaladtával annyira megszokottá válik az egyedüllét, hogy a másik féllel nehezen lehet már kapcsolódni, ezért a kezdeményezés inkább csak illúzióként élteti már az embert. Gyakran előfordul, hogy a napi munka igénybevételének következményeként fizikai idő vagy lelki erő hiányában még gondolati szinten is megterhelő, hogy hol és merre ismerkedjünk. Hiába terjedt el mára, hogy a társkeresés nem különb az álláskeresésnél, mégis arról szólnak gyakran a hétköznapok, hogy versenyt futunk az idővel, miközben olyan hirdetések között kell lavírozni, amelyek nagy százalékban valótlanok.

Régen történt, hogy barátnőim unszolására regisztráltam egy keresztény társkereső oldalra azért, hogy adjak egy (utolsó) lehetőséget magamnak. Érdekes személyek kerestek meg, ugyanakkor taszítónak véltem azt a kényszeres kapcsolódási stílust, ahogyan egyik-másik társkereső máris potenciális feleséget látott bennem anélkül, hogy egy szót is váltottunk vagy valaha találkoztunk volna. Feltételezhetően ezeknél az embereknél a társadalom vagy a szülők részéről való elvárásnak, megfelelésnek a teljesítése volt a cél, de az sem kizárt, hogy nem épp a megfelelő időben regisztráltam. Pedig egyik kerek évfordulós születésnapomon ajándékoztam meg magam ezzel az egyedülálló és megismételhetetlen (társ)keresési lehetőséggel. Feltűnő volt az is, hogy az álláskereséshez társuló motivációs levélhez hasonló megkereséseket kaptam, nyilván más kontextusban, amit azért sem tudtam magaménak érezni, mert rajtam kívül még akárhány embernek elküldhették személytelenül.

Az egyedüllétben, mint a többi életállapotban is minden történés az egyed létének úgynevezett „védjegye”, avagy a korunkhoz igazított marketinges megnevezéssel élve: márkája.

Ez nem valamiféle különcködés, sem egy titkos szerep, hanem az értékeink összessége és ezáltal önmagunk kiteljesedése, amely által egyedivé és megismételhetetlenné válunk.

A minimális létszükségletet fenntartó egzisztenciát egyedül vagy társsal is meg kell teremteni. A hétköznapok kihívásaival szembe kell nézni. Ebből kifolyólag az egyedülálló férfiak akár házi tündérekké is válhatnak azáltal, hogy megtanulják a házimunkát elvégezni, ami önmagában nem baj, míg a nőknél hasonlóan kialakulhat, hogy olyan munkálatokat is elvégeznek, amelyek általánosságban a férfiak munkaköréhez tartoznak. Manapság gyakori tendencia a nők elférfiasodása és a férfiak elnőiesedése, amely jelenségek nem kizárólagosan az önazonosságot szélsőségesen szorgalmazó mozgalmak követői körében testesülnek meg. De vajon szeretnénk-e a hagyományos szerepektől eltérő társat magunknak? Vagy elégséges, ha életszemléletünk elvárások és képzetmentessé válik, s így letisztult állapotban könnyebb felismernünk az Úrtól kiesdekelt másik ember személyében, hogy őrá van szükségünk, mint kiegészítő társra… mindenáron?

Amikor először olvastam Emmanuel Mounier francia filozófus gondolatát, miszerint „ha már egyszer létbe tettek, a magánnyal eljegyeztek”, nagyon megijedtem. Társas lényként ezt a megállapítást éveken keresztül a lelkiállapotomtól függően értelmeztem, és aszerint viszonyultam hozzá. Egy idő után fontosnak tartottam tudatosítani magamban, hogy az egyedüllét és a magány nem ugyanaz. Megél(het)em a magányt (érzelmi állapot) avagy a másik ember hiányát társaságban és párkapcsolatban is, addig az egyedüllétemet (fizikai létállapot) jó lelkiállapotban is viselhetem közösségben a barátaimmal, a világgal.