Talentumok képMÁSai – az élet öröme másképpen

Olvasási idő: 7 perc

Lampert-Szebeli Erzsébet hallássérült édesanyát közel harminc évvel ezelőtt ismertem meg a Komárom-esztergomi Csatkán a Hallássérült Pasztoráció által szervezett siketek és nagyothallók táborában. Vidám, barátságos, nyugodt természete harmonikus bensőt sugárzott már akkor is. Férje négy éve hunyt el a Covid idején, azóta Isten akaratában megnyugodva és belé vetett bizalommal egyedül neveli két gyermekét.

Hivatásának kiteljesedéséhez vezető életútját ekképpen foglalta össze:

1979-ben Budapesten egy hallássérült család halló gyermekeként jöttem világra mindenki nagy örömére, ami csak rövid ideig tartott, mivel a sok betegeskedés következtében 22 hónapos koromra elveszítettem a hallásomat. Mégis úgy érzem, hogy különleges talentumokkal vagyok felruházva. Halló embertársaimhoz képest jóval többször élem meg a kudarcot, küzdök és szenvedek, ugyanakkor több örömben részesülök.

Apai nagyszüleim katolikusok, mélyen vallásosak voltak, ezért engem és a nővéremet is katolikusnak kereszteltek. Szüleim nem foglalkoztak a hitélettel, mivel a hajdani (pártállami) időkben kollégiumban éltek gyerekkoruk óta, így templomba sem jártak. Gyermekkorom egyik nyarán turistaként utaztunk Częstochowába, ahol mély lelki élményben volt részem. Nagyon sajnáltam, hogy szüleim nem tudták megmagyarázni a keresztek és a Fekete Madonna jelentését a bazilikában.

Egyszer az iskolában egyik osztálytársam a keresztre feszített Jézust színezgette, és rögtön bevillant a częstochowai emlék. Kérdeztem, honnan kapta a színezőt, amire azt válaszolta, hogy Izabella nővértől. Rövidesen bemutatott a nővérnek, akit csodálva néztem, amikor jelnyelven kommunikált velem, s végül megkérdezte, hogy szeretnék-e járni hittanra.

Igent mondtam, és azóta Isten jelen van az életemben.

2001-ben kezdtem el dolgozni a Hallássérült Pasztoráció irodájában, ami akkoriban a Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Iskolanővérek Mária utcai rendházában üzemelt, majd 2018-ig a Sapientia Hittudományi Főiskolán. Alapítói egy testvérpár, Szilágyi Vilma és Izabella Kalocsai Iskolanővérek voltak. Az előrehaladott életállapotuk miatt merült fel bennem, hogy folytassam a hitoktatást a Hallássérültek Tanintézetében, ezért jelentkeztem Szegeden a Hittudományi Főiskolára (ma Gál Ferenc Egyetem).

2002-ben kezdtem, 2007 óta pedig diplomás hittantanárként oktatok siket gyermekeket saját anyanyelvünkön, azaz jelnyelven.

Sajnos a legnagyobb álmomat, a Hallássérült Pasztoráció munkáját nem folytathattam, pedig tizenhét év alatt sok mindenben elsajátítottam a gyakorlatot: keresztelés, elsőáldozás, bérmálás, esküvő, hittantáborok, zarándokutak, szentmisék, lelkigyakorlatok szervezése stb. Csatkán is volt saját táborunk a Mária-lakban, ami a legnagyobb szomorúságunkra megszűnt, és amit többen hiányolunk, hiszen ott sok lehetőség adódott. Például kispapok, leendő gyógypedagógusok és önkéntesek megismerhették a siketek világát, a jelnyelvet, foglalkozhattak a siket és nagyothalló gyermekekkel, halmozottan fogyatékosokkal, ami által bennük is növekedett az empátia.

Egyik szemem sír, a másik nevet, hiszen a Hallássérültek Tanintézetében hitoktatóként és gyógypedagógiai asszisztensként egyaránt folytathatom a pasztorációban végzett munkámat.

A tanórák végén a hittanra járó gyermekek a mai napig úgy köszönnek el tőlem, hogy nagyon várják a következő találkozást. Ennek láttán a szívemet őszinte szeretet és melegség tölti be. Mivel a hittanosok nagy része kollégiumban lakik, emiatt a szüleiktől távol nem tudják gyakorolni hitüket, vallásukat, nem gyakran látják a példamutatást. Sok esetben az általános iskola elvégzése után eltűnnek, nem keresik a hallássérült katolikus közösséget. De legalább tudják, hogy ki Jézus, és remélem, hogy nem szakítják meg vele a kapcsolatot…

Ne féljetek, gyertek megismerni Jézust! – ezt üzenem a hallássérült kisgyermekeknek, fiataloknak és időseknek egyaránt.

A hallássérültek szentmiséje 1973 óta működik, régebben szegregáltan, de 2018 óta már integráltan, azaz jelnyelvi tolmács biztosításával. Budapesten a tabáni Alexandriai Szent Katalin Templomban vasárnaponként 10 órától kapcsolódhatnak be a hallók a hallássérültek szentmiséjébe. Nekünk is szükségük van az Úr végtelen jóságára, szeretetére, hiszen az életünkben hihetetlenül sok akadállyal találkozunk, de az ima segít ezeket leküzdeni.

A programjaink leginkább a hallássérülteknek szólnak, mert nagyon nehéz a hallássérültek és hallók közti kommunikáció, ugyanis a hallássérültek inkább egymással csoportosulnak, távol a hallóktól. Ez esetben a jelnyelvi tolmács sem tud a hallássérültek és hallók társalgása során egyazon időben segíteni, fordítani az elhangzott beszédet.

A munkahelyemen nagyon jól érzem magam a halló és hallássérült kollégák között, nem érzek semmiféle kirekesztést, mert a halló kollégák szimpatizálnak velünk, empatikusak.

_{A szeretet jelnyelvi ábrázolása}

Viszont az én kis családomban előfordul, hogy teljesen egyedül érzem magam, például amikor a két halló és jelelni tudó gyermekem gyorsan beszélgetnek egymással, ilyenkor kiesek a beszélgetésből, ezért gyakran megállítom őket, és megkérem, hogy mondják el, miről beszélnek. Büszke vagyok rájuk, mert nagylelkűen segítenek nekem tolmácsolni az orvosnál, boltban, összességében mindig és mindenhol. Tudatában vagyok, hogy a gyermekeimnek nehéz megpróbáltatásban van része, mert nyilvánosság előtt vállalni kell a siket anyukájukat.

A hallássérültség láthatatlan fogyatékosság. Rajtam nem látszik, hogy hallássérült vagyok. Az utcán szoktak tőlem is útba igazítást kérni, sajnos sokszor nem tudok nekik segíteni, nem tudok velük kommunikálni. Ilyenkor szoktam jelezni, hogy „bocs, nem hallom”. Volt olyan eset, amire büszke vagyok, hogy egy külföldi család egy szórakozóhelyet keresett, s minthogy nem tudtak magyarul, ezért mobiltelefonon mutatták meg, hogy hová szeretnének menni. Mivel tudtam, hogy hol van az a hely, és ráértem, ezért odavezettem őket. Nem kellettek szavak, csak a biztató mosoly.

Fehér Árpád már kerekesszékben élte mindennapjait, amikor megismertem, mégis pozitív életszemléletet sugárzott a tekintete. Édesanyja halála óta, 14 éven át a nemrég elhunyt édesapjával éltek kettesben. A viszontagságokkal teli élethelyzetéről és a sajátos módon kialakult foglalkozásáról mindig örömmel beszél.

1964-ben születtem Székelyudvarhelyen egy katolikus család második gyermekeként. Négyen voltunk testvérek, öcsém már nem él, a nővérem és a húgom Ausztriában élnek.

1983. május 15-én Erdélyben, a szülővárosomhoz közeli faluban, Felsőboldogfalván a Nagyküküllő folyóban egy rosszul sikerült fejesugrás következményeként a nyaki 5–6-os csigolyáim eltörtek. Azóta teljes harántsérüléssel és a tetraplégia betegséggel együtt élem mindennapjaimat a tolószékben. A nyaki sérülésből kifolyólag nemcsak a lábaim, hanem a kezeim is lebénultak. A megmaradt fizikai erőnléttel igyekszem megtenni a tőlem telhetőt, vannak technikáim az evőeszköz használathoz, de valójában a másik ember segítségére szorulok, ezért van egy hivatalos gondozóm.

A baleset után tulajdonképpen időmilliomos lettem, és úgy éreztem, hogy a bennem maradt fizikai erőt a varrásba vagy a festésbe tudom befektetni.

Napjaim nagy részében festményeket készítek. Időnként bakizom, így előfordul, hogy a nyakamba ömlik a festék, amikor a számmal próbálom kinyitni a tubust. Sajátosan kialakított fogástechnikával fogom az ecsetet, nyilván megtörténik, hogy kiesik a kezemből, de a fogaimat is használom a festésnél. S bár a karomban van még némi erő, az ujjaim finommotorikája szinte nem létezik.

Láttam és hallottam egy-két lehetőséget, hogy hogyan festenek szájjal vagy akár lábbal, így hát kialakítottam magamnak egy technikát. Előtte kikontúrozott gobelinvarrással foglalkoztam, akkor viszont csak a fogaimmal tudtam a tűt használni, de egy idő után annyira elváltoztak a fogaim, hogy abba kellett hagyjam. Tulajdonképpen édesanyám szerezte be a kikontúrozott gobelinvásznakat, s minthogy neki nem volt rá ideje, ezért én vettem kezelésbe a vászon kitöltését. Emlékszem, az első munkám nem nézett ki jól, később pedig már én találtam ki a kitöltendő formákat.

A festést lassan kezdtem megszeretni, s bár a nyári időszakban nem igazán festek, a téli időszakban leköti az időmet, így segít átvészelni az évszakot. Szeretem a természetet, ezért inkább, de nem csak a természetről vannak festményeim. Amikor Facebookon lájkolják vagy megdicsérik a festményeimet, jól esik, hogy figyelnek rám is, hogy nem vagyok teljesen tehetetlen. Van néhány képem, ami a hittel kapcsolatos, amiket szeretnék még inkább kiteljesíteni, de nincs hozzá kellő finommozgásom, ezért nem tudok ilyesmibe belefogni.

Isten megteremtette a világot, benne a gyönyörű természetet. Ha egy képet sikerül megfesteni, akkor ezzel is hálát adok Istennek azért, hogy erőt adott, és hogy rávezetett arra, hogy mivel töltsem az időmet.

Fontos számomra, hogy a képeimmel tudjam elmondani, hogy hiszek Istenben, Ő az, akire fókuszálok. Ha nem hinnék, egészen biztos, hogy reggelente azt mondanám, hogy miért kellene felkelni akár az ágyból is. Nem mondom, hogy nincsenek nehéz napjaim, de pontosan azért, mert van egyfajta hitem, könnyebben át tudom vészelni. Például a 94 éves édesapám halálakor nem volt halálfélelmem, ott tudtam lenni mellette az utolsó pillanatig. Ha nem lenne hitem, ha nem bíznék Istenben, biztos, hogy másképp történt volna. Nem félek a haláltól, mert amikor lebénultam, akkor átéltem ezt, minthogy nem kaptam levegőt, és hajszálon múlt, hogy ne legyen vége az életemnek. Szoktam mondani, hogy a haláltól nem kell félni, mert csak addig nehéz, amíg az ember odaér.

Volt már egy-két kiállításom a helyi karizmatikus közösségben, illetve a mozgássérültek körében, viszont örülnék, ha megvalósulhatna egy nagyobb egyéni kiállításom, s ekképpen a nagyközönség előtt is bemutathatnám a festményeim hozzávetőlegesen ötven darabos állományát. Szoktam festeni ajándékba is, és kellemes meglepetés, amikor a munkáimat megvásárolják.

Hogyha másként alakult volna az életem… Aznap, amikor lebénultam, délelőtt még a sportiskolával Gyergyószentmiklóson voltunk. Akkoriban sportszerűen fociztam, és az edzőm szerint jól ment a labdarúgás. Ha nem bénultam volna le, valószínűleg folytattam volna. De a bénulással elnyertem életem legfontosabb ajándékát: a hitet.

Tehát a Jézus Krisztusba vetett hit, a hozzá való közeledés erőt, kitartást és bátorítást ad. Kívánom mindannyiunknak, hogy higgyünk, mert Isten olyan lelkierőt ad, ami bátorít, erősít, sőt még a nehézségekből kivezető utat is megmutatja számunkra. Egyik ismerősöm egyszer azt mondta, hogy ez a földi élet nem egy pont, hanem kettőspont. Hiszem, hogy ha életünk nagyobb része szenvedésből is áll, érdemes Istenbe vetni hitünket, mert a java még hátra van.