Önzésmentes önszeretet

Az önértékelés kifejezést William James használta először 1890-ben. A fogalom eredetileg két elemből állt össze: az önmagunkkal kapcsolatos érzésekből és a teljesítményünkből, azaz, hogy mennyire vagyunk sikeresek. James képlete szerint szükségünk van az elismerésre, megbecsülésre, szeretnénk érezni, hogy fontosak vagyunk. A sikeresség pedig jelentheti a hatékonyság érzését is.

A személyes önértékelés keresése a ‘60-as évek óta a modern pszichológia egyik népszerű témája volt, mely a ‘80-as években “mozgalommá” szélesedett.

Mivel az önértékelés témáját nem lehet egyetlen cikkben átfogóan bemutatni, ezért a következő szemszögből fogom tárgyalni: szeretni és szeretve lenni.

Az önszeretet megértése

Az elmúlt fél évszázadban a “mint önmagadat” kifejezést sok esetben különböző módon magyarázták. Világi körökben sok terapeuta előszeretettel hangsúlyozza, hogy csak akkor leszünk képesek egészséges kapcsolatokat építeni, ha előbb magunkat szeretjük. Egyenesen a katedráról halljuk, hogy először magunkat szeressük ahhoz, hogy szeretni tudjuk felebarátainkat.

Természetesen nem szabad másokkal úgy törődnünk, hogy elhanyagoljuk alapvető szükségleteinket. Szeretnék azonban egy másfajta értelmezést adni az önszeretetnek, figyelembe véve, hogy a szeretet nem csak egy érzés, hanem egy cselekvés is (és ezért meg kell különböztetnünk az öngondoskodástól és önmagunk elfogadásától, melyek szükségesek a kiegyensúlyozott élethez).

Lehetünk-e a szeretet ajándékozói és befogadói egyszerre? Hogyan szerethetjük saját magunkat? Nem épp azáltal, hogy konkrét szolgálat vagy szeretet-tettek nyomán kiárad a szeretet mások felé?

Szeretni tanulni

Amikor a fiam, Christopher kicsi volt, gyakran egész éjszaka alig tudott aludni. A testvéreivel ellentétben ő inkább engem hívott, nem az anyukáját. Amikor ez először történt, eléggé összezavarodva keltem fel, mert biztos voltam benne, hogy tévedésből választott engem.

Ezért enyhe bűntudattal felébresztettem az anyukáját, aki azonnal a kisfiúnkhoz sietett, ő azonban zavartan folyamatosan a papát hívta. (Amikor ez először történt, egy pillanatra elgondolkodtam, hogy az anyja hogyan tudta megtanítani, hogy éjjel is engem hívjon!)

Nagyon kimerült voltam ezen a bizonyos éjszakán, és tényleg nem volt bennem energia vagy a szeretet szikrányi érzése sem, amivel a fiam felé fordulhattam volna. Kísértésbe estem, hogy a saját szükségleteimmel törődjek, ami elég valóságosnak tűnt abban a helyzetben, és hagyjam, hogy Maureen nyugtassa meg Christophert. Persze erre nem volt lehetőség. Kiszálltam az ágyból, és végigbotorkáltam a folyosón, hogy a fiamhoz menjek.

Fáradtságot és frusztrációt éreztem. Elintéztem a pelenkázást, mondtam néhány vigasztaló szót, és siettem vissza az ágyba. Pár pillanattal később Christopher újra hívott, és rájöttem, hogy talán megérezte, hogy nem szerettem teljes odaadással, hanem csak megcsináltam, amit kellett.

Másodszor is felkeltem az ágyból, és úgy döntöttem, hogy félre kell tennem a negatív érzéseimet, és tudatosan szeretni a fiamat. Gyengéden beszéltem hozzá, vigasztaltam, ahogy csak tudtam, és ezúttal békésen megnyugodott a takaró alatt, megérezte, hogy most igazán szerettem és nem voltam feldúlt.

Így tanított engem a kisfiam az aktuális érzelmi állapotomtól függetlenül szeretni, amit a feleségem már tudott és rendszeresen gyakorolt: képes voltam szeretni attól függetlenül, hogy az érzés nem volt ott. Nagy békével a szívemben feküdtem vissza aludni.

Szükséges a személyes növekedés

Az önértékelés és az önbizalom fejlesztése során hasznosnak tartom, ha az önismeretre koncentrálunk. Kezdjük például úgy, hogy összeállítunk egy listát a személyes erősségeinkről és a fejleszteni való kihívásokról. Kérhetjük egy barátunk segítségét, aki talán olyan dolgokat is meglát bennünk, amelyeket mi magunk nem.

Kihívásaink tudatosításával felismerhetjük, hogy az életünk mely területein szükséges fejlődnünk vagy változtatnunk. Mindez nagyon hasznos az énképünk és az önbizalmunk növekedéséhez.

Mindannyian egy-egy formálódó műalkotás vagyunk, a változás iránti vágyunk és a változás folyamata legjobban a kapcsolatok kontextusában alakul. Megtanulhatjuk, hogyan lehet egyensúlyt teremteni az elkötelezettségek és az elvárások között, és esélyt adni magunknak az egyensúly sikeres megtalálására. Megtanulhatjuk, hogyan tudunk józanul tekinteni a különböző közösségi média platformokra, amelyek a boldogság és a kiteljesedés mesterséges vízióival kecsegtetnek, de végül az elkeseredés érzéséhez vezethetnek.

Előfordulhat, hogy megoldhatatlannak tűnő kihívások vagy régről hordozott érzelmi sebek miatt indokolt egy terapeuta vagy tanácsadó felkeresése.

Az erősségek tudatosítása növeli az önbizalmunkat, bátrabban lépünk kapcsolatba másokkal, és jobban merjük Isten adta tehetségeinket kamatoztatni. Kapcsolatra vagyunk teremtve, hiszen a mi Istenünk maga is kapcsolat, Szentháromságos egy Isten!

Adni és kapni

Az önismeret magában foglalhatja azt is, hogy időt szánunk a csendre, és figyelünk arra, amire a Szentlélek indít minket. Az Isten akaratára való nyitottság csodálatos módja annak, hogy azt az életet éljük, amire meg vagyunk hívva, ami a békéhez és örömhöz vezet. Isten a szeretet, és a szolgálat legjobb módja az, ha Istent utánozzuk, és minden pillanatban szeretjük a körülöttünk élőket.

Szokásom például, hogy mosolyogva köszönök az eladóknak vagy a pincéreknek. Így szoktam kezdeményezni, megelőzve a formalitásokat, és azt tapasztalom, hogy jól fogadják, pozitívan reagálnak erre, és valódi kapcsolatot eredményez.

Arra vagyunk meghívva, hogy úgy szeressük és törődjünk felebarátainkkal, ahogyan mi is magunkkal is törődnénk. Arra is meghívást kaptunk, hogy nyitottak legyünk a másoktól felénk irányuló szeretetre. Amikor önzetlenül (cél nélkül) szeretek, megkapom a százszorosát, ami a béke és öröm. Amikor a feltétel nélküli szeretet címzettje vagyok, a hatások hasonlóak.

VI. Pál pápa többször beszélt arról, hogy “a család a társadalom alapvető sejtje”, és a családokon belül a felnőttek alkotják ennek a sejtnek a szívét. Amikor a házastársak túlságosan is önmagukat, a saját igényeiket helyezik előtérbe, kapcsolatukban kivétel nélkül nehézségekkel fognak találkozni. A hosszan tartó hatalmi harcok miatt pedig a házasságok zátonyra futnak.

Ha azonban a házastársak erősen elkötelezettek egymás szeretete mellett, egy erős családi sejt alakulhat ki. Ha egy szülő egyedül van, a saját gyermekeivel kialakított kapcsolatain kívül a barátaival is megélheti a kölcsönösségen alapuló szeretetkapcsolatot.

Ahhoz, hogy a házastársak között barátság legyen, meg kell élni az “aranyszabályt”, melynek eredményeként mindkét házastárs önbecsülése növekszik. „Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy akarjátok, hogy veletek is bánjanak!” (lásd Lk 6, 31). Valóban így van, ám a házasságban ezt kicsit másképp kell értelmezni: úgy szeresd a házastársadat (barátodat), ahogyan ő szeretné, hogy szeressék. Ugyanis természetes módon hajlamosak vagyunk úgy szeretni a házastársunkat, ahogy mi szeretnénk, hogy szeressenek minket, pedig nem biztos, hogy erre vágyik.

Mindezek alapján arra következtetünk, hogy az egészséges önértékelés abból születik meg, hogy másokat szeretünk és szeretetet kapunk.

Törekvésünk az egészséges önértékelésre hasonlít, arra, amikor egy pillangót próbálunk reptében elkapni. Akármennyire próbálkozunk, megfoghatatlan marad. Azonban, miután elfeledkeztünk róla, és belevetettük magunkat mások szeretetébe… egyszer csak a pillangó leszáll a tenyerünkbe!