Orvosként és Krisztus tanítványaként – interjú dr. Lovász Terézzel

Olvasási idő: 9 perc

Mesélj egy kicsit gyermekkorodról! Honnan származol? Szüleid mivel foglalkoztak?

1944-ben születtem Kőszegen, a háború kellős közepén, és nagy szeretettel vártak. Édesapám pedagógusként dolgozott a kőszegi tanítóképzőben, édesanyám pedig négy testvéremmel együtt minket nevelt. Rá hárult az a feladat is, hogy ápolja a férje szüleit.

Milyen iskolába jártál? Hol tanultál?

Életem első tizenhárom évében Kőszegen és Szombathelyen tanultam. Amikor édesapám megbetegedett, átköltöztünk nővérem közelébe, Nyírmeggyesre, ahol ő pedagógusként dolgozott. Innen kerültem a nyírbátori gimnáziumba, ahol sikeres érettségi vizsgát tettem.

Elég jelentős változás: egy pillanat alatt átszeltétek az országot. Volt-e ebben az időben olyan személy, akire felnéztél, akire példaképként tekintettél?

Általános iskolai tanítónőm volt az első ilyen személy. El is határoztam, hogy én is ilyen lelkesedéssel és precizitással fogok majd dolgozni. Gimnáziumi tanáraim közül az igazgatóm volt rám nagy hatással, aki pályája végén járt már, valamint az osztályfőnököm, akinek mi voltunk az első osztálya. Egyébként mindegyik tanáromat tiszteltem, felnéztem rájuk.

Volt-e a gimnáziumban kedvelt tantárgyad vagy hobbid, amivel szívesen foglalkoztál?

Bejáróként túl sok mindennel nem tudtam foglalkozni, de a legkedvesebb számomra a matematika volt, amelyből szakkörre is jártam. Ebből azután támadt egy kis bonyodalom is, mert a tanárnőm azt gondolta, hogy ezen a pályán folytatom majd az életemet. Végül mégis megbékélt az orvosi pályaválasztásommal.

Hol készültél az orvosi hivatásra? Miért döntöttél úgy, hogy neked orvosnak kell lenned?

Szüleim idősek voltak, amikor születtem, hiszen édesanyám 40 évesen, 15 évvel a négy testvérem után szült engem, ami akkoriban magas életkornak számított. A pedagóguspályán való üldöztetés is rontotta az egészségüket. Már fiatalon rémülten néztem őket, és rádöbbentem, hogy elveszíthetem őket. Amikor az orvos megvizsgálta és megnyugtatta őket, az számomra maga volt a boldogság, a mennyország.

Úgy tekintettem az orvosra: ha egy ilyen ember itt van, akkor itt baj nem történhet. Ez az élmény megmaradt bennem.

Milyen jó egy családnak segíteni, örömet szerezni! Így körülbelül tízéves koromban elhatároztam, hogy orvos leszek. Ez soha nem ingott meg bennem, sőt egyre erősödött. A második felvételim alkalmával vettek fel a Debreceni Egyetemre. Ott végeztem, és a férjemet is ott ismertem meg.

Már az egyetemen kialakult, hogy milyen irányban szeretnél szakosodni?

Ez nagyon érdekesen alakult, mert először a belgyógyászatot gondoltam magamnak, de ötödéven felvettük a pszichiátria tantárgyat. A csoportvezetőnk nagy példakép volt számunkra, aki óriási szimpátiával és szeretettel közelített a betegekhez. Jelenlétében mindenki megnyugodott és mosolygott. Így az egri gyakorlóévem alkalmával a pszichiátriát választottam. A gyakorlatvezetőm szerint: „Magát az Isten is pszichiáternek teremtette!” Később eszembe jutott, hogy már általános iskolai osztálytársaim is mindig engem kerestek szomorúságaikkal. Nekem sírták el a lelki bánataikat.

Hogyan ismerkedtél meg későbbi férjeddel, Józsival? Ő honnan származik?

Egerből került a debreceni egyetemre. Ő is kissé eltért szülei hivatásától, hiszen ők is pedagógusok voltak. Az évfolyamon 200 hallgató volt. A Szent Anna-templomba mentem vasárnapi misére, ahol a hátam mögött állt egy szőke fiú. A mise után egy villamosra szálltunk, majd láttam, hogy ő is ugyanabba a kollégiumba megy be, ahová én tartottam. Később együtt jártunk haza a villamoson. Karácsony előtt meghívott egy nagyerdei sétára, ahol a több kilométeres út során elmeséltük egymásnak addigi életünket. Onnantól kezdve gyakran találkoztunk. Valahogy úgy éreztem, hogy bízhatok benne. Harmadévtől kezdve egy csoportba kértük magunkat, együtt tanultunk és vizsgáztunk. Miután elvégeztük az egyetemet, összeházasodtunk, így már házastársakként mentünk a közös gyakorlatra.

Hogyan kezdtétek közös életeteket?

Egerben először anyósoméknál laktunk, közben végeztük a gyakorlatot. Azután együtt pályáztunk Gyöngyösre: én neurológiára, ő gyermekgyógyászatra, és elnyertük az állásokat. Kaptunk szolgálati lakást is, de szerény körülmények között éltünk. Később nagy családi segítséggel tudtunk venni egy lakást. Férjemnek közben katonai szolgálatot kellett teljesítenie, ezzel egy időben pedig a szakvizsgára készültünk. Nagyon sok ügyeletet kellett vállalni, sajnos Gyöngyösön nem dolgozott elég pszichiáter és neurológus. Néha csak a kórházban találkoztunk. Örömünk azonban teljes volt, mert együtt voltunk. Debrecenben és Egerben mindent együtt csináltunk. Gyöngyösön nehéz volt, hogy reggel elváltunk, és ki-ki ment a maga dolgára – ezt valahogy szétszakításként éltem meg.

Az ifjú családok életében a gyermekvállalás is fontos fordulópont. Mesélj arról, hogyan éltétek meg a gyermekvállalás nehézségeit!

Nagy keresztet kaptunk, amit viselni kellett. Mindig úgy terveztük, hogy legalább három-négy gyermeket szeretnénk felnevelni, vagy amennyit a Jóisten ad. A férjemnek nem volt testvére, emiatt sokat szenvedett, mert nagyon szerette a gyerekeket – ezért is lett gyermekorvos. Nekem a nagy család volt a példaképem. De nem jött a baba. Éveken keresztül hosszú és bonyolult vizsgálatokra jártunk, de azzal vigasztaltak, hogy nincs semmi rendellenesség. Reménykedjünk, egyszer majd sikerül. De a hosszú évek alatt nem sikerült.

Egyszer elsírtam magam a gyóntatószékben. A gyóntató atyám akkor azt mondta, próbáljam elfogadni: lehet, hogy a Jóisten más feladatot szánt nekünk az életben. Ezt megbeszéltük a férjemmel is. Családtagjainkkal végigcsináltuk az összes egészségügyi problémát. Anyósomék húsz évig laktak nálunk, ebből tizenöt évig intenzív ápolásra szorultak. Volt viszont hét keresztgyerekünk, akik nagyon szerettek hozzánk jönni. Ünnepi alkalmak voltak ezek mindannyiunk számára. Ez a szeretetadás gyógyír volt számunkra.

Orvosok világnapja március 30-án van, amely az orvosok munkájának, elhivatottságának és a társadalomban betöltött kulcsszerepének állít emléket. Megemlékezünk gyógyító és életmentő munkájukról, a betegekért vállalt felelősségükről és áldozatvállalásukról, valamint az egészségügy fejlődéséhez való hozzájárulásukról. Mit jelentett számodra az orvosi hivatás? Hogyan foglalkoztál betegeiddel?

Nagy szeretettel fordultunk betegeink felé. Nem is munkának fogtuk fel. Mindketten sokat túlóráztunk. Igaz, nekem is annyi betegem volt, hogy munkaidőben el sem tudtam látni őket. Nagyon fárasztó és kimerítő volt, de nagy életörömet is adott. Ha nagy türelemmel és szeretettel állunk betegeink mellé, az sok örömet és boldogságot tud adni.

Február 23-án a Kossuth Rádió Nagyok című műsorában dr. Bánki M. Csaba pszichiáter professzor arról beszélt, hogy fontosnak tartja: a laikusoknak – így saját betegeinek is – a saját nyelvükön, közérthetően magyarázza el a betegségeket. Ami nem is könnyű feladat! Hogyan tudtad elmagyarázni közérthetően betegeidnek betegségeik mibenlétét?

Igen, és még egy nagy nehézség van a mi szakmánkban: ha a betegnek nincs betegségtudata. Ott könnyebb volt, ahol volt betegségtudat. Először meg kellett nyerni a beteg bizalmát. Nem bezárni akarom a zárt osztályra, hanem az érdekében teszek és mondok mindent. Ez azonban mindig hosszú folyamat. Ezért elértem, hogy a gondozó ne a kórházban legyen, hanem egy különálló városi épületben fogadtuk őket a Jókai utcában. Korábban pedig városi ismeretterjesztő előadásokat és felvilágosításokat a kolléganőmmel együtt tartottuk felváltva, önkéntes munkában. Jártunk iskolákba és idősotthonokba, ahol mindig nagy örömmel fogadtak minket.

Miért ajánlanád másoknak az orvosi hivatást, küldetést? Miért válasszák ezt a küldetést életpályájuknak?

Azoknak tudom ajánlani, akik igazán el tudják fogadni embertársaikat, és éreznek egy olyan lelki indíttatást, hogy számukra a segítségnyújtás valódi öröm. Természetesen karriervágyból nem lehet valaki orvos.

Mit jelentett számodra, hogy Krisztus tanítványa is vagy? Mit jelent orvosnak lenni Jézussal együtt?

Sokkal könnyebb Jézussal együtt, mint azoknak, akik nélküle végzik feladatukat. Én minden munkámban, minden sikeremben éreztem, hogy ezt nem én csináltam. Ez a Jóisten kegyelme volt. Amikor elakadtam, amikor nehéz helyzetek adódtak, amikor nem tudtam, hogyan tovább, mindig hozzá fohászkodtam. Mindig meg is kaptam a segítséget, és megoldódott a probléma. Tovább tudtunk lépni. Hívő betegeimnél – mert ez előbb-utóbb kiderült a beszélgetések során – a hitet nagyon jól fel tudtam használni a gyógyulásban. Ez csodálatos dolog volt. A hit segítségével szépen tudtam az agresszivitásukat visszaszorítani, a házastársukkal való kapcsolatukat javítani. Ez egy mankó, egy segítség volt számomra. Nekem pedig teljes segítség volt, mert Isten támogatása nélkül ezt nem tudtam volna végigcsinálni.

Térjünk vissza a családodra. Feleségként és orvosként kellett a férjed mellett állnod, mikor beteg lett…

Mindennap együtt ebédeltünk. Egyik pénteken azonban nem jött, hiába vártam, a telefont sem vette fel. Hazamentem, és ott találtam eszméletlenül a földön. Agyvérzést kapott. Már az első vizsgálat alkalmával azt mondta a belgyógyász kolléga, hogy semmi jóra ne számítsunk.

Négy hétig ültem az ágya mellett, imádkoztam, kértem a Jóistent. Az ő kezébe teszem a sorsomat és az ő életét is, de ha lehet, szellemileg ne romoljon az állapota. Vagy pedig, ha Istenem, Te úgy akarod, akkor ezt ki kell bírnunk, ezen túl kell lennünk.

A főorvos négy hét után behívott. Azt mondta, úgy látja, itt nem mint orvos vagyok jelen, hanem mint feleség. Vegyem tudomásul, hogy ez az állapot az élettel összeegyeztethetetlen. Négy hét telt el, eszméletlen. Ha életben is marad, nem fog beszélni, szondán kell táplálni, pelenkázni kell stb. Vegyem ezt tudomásul.

Én azt feleltem, hogy mint orvos, ezt tudom, de mint feleség, amíg él és lélegzik, én reménykedem. Akármilyen állapotban marad életben, helyt fogok állni. Mindent meg fogok tenni érte.

Hétfőn hazajöttem, hogy rendbe tegyem magam, és amikor visszamentem, a nővér szaladt elém:

Tessék jönni! Képzelje, a férje kinyitotta a szemét, és Terézkét kereste!

Én is láttam a felvételeket, tudtam, hogy olyan központok érintettek, amelyekből nem szokás felépülni. A férjem rám nézett, és megszólalt: „Terézkém!” Ez számomra csoda volt, Te Deumot tudtam volna énekelni.

Személyisége teljesen olyan maradt, mint előtte. Visszatért a szellemi frissessége. Ugyan bénulás és egyensúlyzavar maradt vissza, a hosszabb szavak kimondása is csak rövid ideig okozott problémát, de ezen mindannyian csodálkoztunkIgyekeztem teljes egészében ellátni. Beszélgettünk, imádkoztunk. Az első félév nagyon nehéz volt, de a Jóisten erőt adott hozzá. Később fel tudott állni, bottal ki tudott menni. . Nyolc évig éltünk még együtt, életünk legszebb szakaszává vált. Ennyi időt korábban soha nem tudtunk együtt tölteni. Bensőséges beszélgetéseink voltak. Hite révén el tudta fogadni a helyzetét. Nyolc év után a második agyvérzés már elvitte.

Hogyan fordultál a világi rend felé? Hol találkoztál velük? Hogyan ismerted meg életüket?

Amikor a Ferences Világi Rend 1990-ben megalakult, mi a férjemmel be szerettünk volna lépni, de akkor a Máltai Szeretetszolgálatban dolgoztunk, ráadásul anyósom is beteg volt, őt is ápolni kellett. Az esti szentmisén az utolsó padba ültem, majd kimenekültem a templomból, hogy ne szóljon hozzám senki. De a rend tagjai megszólítottak, kértek, hogy menjek előre, maradjak ott a zsolozsmán. Ez nekem nagyon nehéz volt, de mégis közéjük mentem. Fél év múlva meghívtak a közösségbe is. Akkor jutott eszembe, hogy ezt terveztük a férjemmel már régen. Mindig vágytam arra, hogy közösségben is megéljem a hitemet.

Mit jelent számodra a világi rendi hivatás?

Életemnek ez nagyon fontos része. Közösségben jobb, más érzés megélni a hitet. Sokat jelentenek számomra a közös összejövetelek és a szentségimádások, hogy gyarlóságunk ellenére alkalmazkodunk egymáshoz. Próbálunk közösségben, Szent Ferenc útján járni. Életemnek jelentős célja, hogy Szent Ferenc példája szerint tudjak a testvérekhez viszonyulni, alkalmazkodni. Ez hitéletem megerősödése. Mindig egy lépéssel közelebb kerülök a Jóistenhez.

Tudnál-e megemlíteni egy örömteli eseményt?

Körülbelül két évvel ezelőtt volt a Szűz Mária-ikon országjárása. Az a hét nagy élmény és öröm volt számomra. Azt éreztem, hogy a Szűzanya közbenjár értünk. Senkinek nem volt egy rossz szava a másikhoz. Senki nem volt türelmetlen. Mindenki megértő volt. Amikor kijöttünk az esti alkalmakról, mindig felszabadult örömmel voltunk jelen egymás közösségében. Ezt a véleményemet testvéreim is megerősítették.

Ez zárógondolatnak is kiváló. Köszönöm szépen a beszélgetést!