Szex házasság előtt? – a Krúdy házaspárral a tisztaság értékéről

Hol találkoztatok össze, hogyan ismerkedtetek meg egymással?

Tamás: Nagyon korán találkoztunk egymással, a középiskolai legjobb barátom ugyanis Zsófi nővérét vette feleségül, még húszéves korában, ugyanis jött náluk a baba. Az ő esküvőjükön találkoztunk és szerettünk egymásba annak ellenére, hogy nekem akkor volt egy barátnőm. Akkoriban abban a hitben voltam, hogy a fiúk és lányok találkozgatnak egymással, összejönnek, szétmennek, megint összejönnek, és ez így megy örökké. Tehát hogy ez egy ilyen laza dolog, most együtt járunk, de lehet, hogy holnap már nem. Nincs semmi komoly elköteleződés a történetben. Zsófi ezt nem tudta, mint ahogy azt sem, hogy nekem húszévesen már komoly múltam volt a párkapcsolatok terén.

Zsófi: Tamás simán otthagyta miattam az aktuális barátnőjét, de nem fogtam gyanút, mert arra gondoltam, hogy nekem ő a „nagy Ő”, és én is az élete nagy szerelme vagyok. Teljesen elöntöttek a szerelem-hormonok. Tudtam, hogy Tamásnak volt már korábban több barátnőjével is szexuális kapcsolata, de mivel arra gondoltam, hogy úgyis ő lesz a férjem és a gyerekeim apja, azt mondtam magamnak, hogy az egyház tanítása a szexualitással kapcsolatban elavult és maradi, az egyház nem képes megérteni a mi egymás iránti érzelmeink mélységét. Ezért nem álltam ellent neki, és belementem vele a házasság előtti szexuális kapcsolatba.

Ez egészen addig tartott, amíg másfél év múlva Tamás beleszeretett egy másik lányba. Egyszerűen elhagyott, és én teljesen lenullázódtam, padlóra kerültem. Hónapokig csak kóvályogtam, nem tudtam mit kezdeni magammal a világban. A Jóisten nagy kegyelme, hogy ki tudtam jönni ebből a mély letargiából. Ő volt az, aki utánam nyúlt, és egy szentgyónáson keresztül meggyógyított. Sokat segített az is, hogy újra szentáldozáshoz járulhattam, amit előtte már hosszú ideje nem tudtam megtenni. A Jóisten elvezetett egy erős és összetartó közösségbe is, ami nagyon sokat adott nekem ebben a nehéz időszakban. Ez visszaadta az önértékelésemet, kisegített abból az ördögi körből, hogy „én vagyok a világ lúzere”. Amikor kikapaszkodtam ebből az áldozat-szerepből, és újra találkoztunk Tamással, rögtön feltűnt neki, hogy megváltoztam, már nem vagyok az a szerencsétlen eldobott kapcarongy, aminek korábban éreztem magamat.

Tamás: Amikor kikerültünk abból a dinamikából, hogy én vagyok a gaz csábító, Zsófi pedig az áldozat, és ő visszakapta az önbecsülését és a tartását, abban a pillanatban megint nagyon vonzó lett számomra. Elkezdtem megint udvarolni neki és járni utána mindenhová. Éreztem, hogy nem közömbös irántam, de tudtam, hogy időre van szüksége.

Zsófi, te képes voltál újra bízni benne mindazok után, amit veled tett?

Zsófi: Igen, mivel még mindig nagyon erősen kötődtem hozzá, és még ha irreális is volt, de úgy éreztem, hogy működhet közöttünk a dolog. És itt lett volna egy nagyon jó alkalom a számomra, hogy határokat szabjak: akkor megyek bele a kapcsolatba, ha az előző kapcsolatát teljesen és végleg lezárja, ha komoly szándékkal feleségül akar venni, stb. De nem tettem meg, mert a magam számára sem tudtam pontosan megfogalmazni ezeket a határokat.

Objektív erkölcsi normákat – úgy éreztem – nem kérhetek számon rajta, mivel korábban én magamnak sem állítottam fel ilyeneket, és nem is tartottam be őket.

Újra belementem a szexuális kapcsolatba. Magamnak sem tudtam megmagyarázni, hogy ez miért rossz, akkor hogyan tudtam volna megértetni vele? Arra is csak sokkal később, már jóval a házasságkötésünk után jöttem rá, hogy az én szerepem sem volt teljesen ártatlan, hiszen helyette és nélküle hoztam meg a döntést, hogy mi mostantól örökre egy pár vagyunk és leszünk. Ő ezt sosem mondta, sosem ígérte nekem, de én ezt beleprojektáltam a kapcsolatunkba. Ha én odaadom magam neki, akkor neki kutya kötelessége lesz majd engem feleségül venni. De ez csak egy érzés, egy tudattalan gondolat volt bennem, ez az „alku” nyíltan sosem köttetett meg közöttünk, nem is beszéltünk róla.

Ebben az életállapotban hány évig éltetek és mikor, illetve miért döntöttetek mégis úgy, hogy egyházi házasságot köttök?

Tamás: A pangás évei jöttek, hosszú-hosszú időn keresztül csak úgy elvoltunk egymással, nem költözünk ugyan össze, de egyfajta vadházasságban éltünk. Úgy voltam vele, hogy itt van ez az iszonyú csinos nő, szeret, támogat, törődik velem, enni ad, ha éhes vagyok, szexuálisan elérhető, és cserébe nem kér semmit. Nem kell elköteleződnöm, nem kell felelősséget vállalnom, és én élhetem azt a legényéletet, ami olyan kényelmesnek tűnt nekem. Azt csináltam, amit és amikor éppen akartam. Senkinek nem tartoztam felelősséggel, nem kellett beszámolnom arról, hol voltam, kivel és mit csináltam.

Ez nagyon kényelmesnek tűnt akkor, de azt tudni kell, hogy ez nem egy erkölcsös élet: rengeteg minden sérült a hűségtől kezdve, a bizalmon keresztül, az önértékelésünkig, nagyon sok minden.

Sok fájdalmat okoztam Zsófinak, de igazából magamnak is, csak ezt akkor még nem vettem észre. Gyerekkori élményeim következtében volt bennem egy nagy hiány, egy szeretet- és elfogadás-éhség, ami nem tudatosodott, és amit kalandozással, szexuális kapcsolatokkal próbáltam betölteni. Kívülről ez úgy tűnik, mintha csak a macsós hódításról szólna az egész, de mögötte igazából kiszolgáltatottság van, mindez épphogy nem az erő, hanem nagyon is a gyengeség jele. De ezzel az ember akkor nincs tisztában persze.

De visszatérve a kérdésre, hogy hogyan lett ebből házasság: nagyon rettegtem, nehogy Zsófi teherbe essen, mert tudtam, akkor vége a gondtalan, felelősségvállalás nélküli életemnek. Viszont, ha az ember aktív szexuális életet él, akkor előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz a terhesség, és így történt ez a mi esetünkben is.

Zsófi: Végre elkezdtem reménykedni, hogy „na, révbe értünk”, megismétlődik az a forgatókönyv, ami a környezetemben már oly sokszor, végre egy család leszünk, szép esküvőnk lesz stb. De hamar jött az első hideg zuhany, amikor megéreztem, hogy Tamás egyáltalán nem tud örülni a megfogant babának.

Tamás: Próbáltam úgy tenni, mintha örülnék, de igazából jeges rémület futott végig rajtam.

Zsófi: Ezt én pontosan éreztem, de úgy voltam vele, hogy az első sokk után majd biztosan alakul benne is ez a dolog. Karácsonykor megtartottuk az eljegyzést, elkezdtük az esküvőt is tervezni, majd januárban elvetéltem, meghalt a babácska.

Tamás: Ez az esemény visszaadta a szabadságom, de ez volt az a pillanat, amikor megéreztem, hogy valami nincs rendben az életemmel, hogy ez az egész, amit csinálok egyáltalán nem normális, és az nincs rendjén, hogy én nem tudok örülni annak, hogy gyerekem lesz. Úgy éreztem, segítségre van szükségünk, és felkerestük egy pap ismerősömet, mert már látszott, hogy saját erőből mi magunk nem tudjuk megoldani ezt a helyzetet. Ez a pap barátunk elhívott minket egy lelkigyakorlatra, ahol azt a feladatot kaptuk, hogy imádkozzunk és kérjük a Jóisten segítségét, hogy megértsük, mire hív minket: ha a házasságra, akkor döntsünk amellett, ha pedig nem a közös útra, akkor engedjük el egymást. Itt történt meg velem életemben először az, hogy leültem és elgondolkoztam azon, mit is akarok én az élettől, és vajon mit akar tőlem az Isten. 27 éves voltam ekkor. Korábban sosem gondolkodtam ilyeneken, inkább csak sodródtam. De miután ezt végiggondoltam, utána már könnyű volt kimondani, hogy Zsófinál jobb nő nincs, jobb feleség nem lesz, és egyértelmű, hogy mi az én hivatásom.

Zsófi: Nekem a baba elvesztése és a sok csalódás nagyon megkérdőjelezte a kapcsolatunkat, nem voltam biztos benne, hogy bármi jó kijöhet még belőle. De mindezek ellenére legbelül mégis úgy éreztem, hogy Tamás mellett a helyem. A lelkigyakorlat végére én is ki tudtam mondani, hogy igen, tovább, együtt.

A házasságkötés elhozta a várva-várt boldogságot?

Tamás: A lelkigyakorlatot vezető atya örült a döntésünknek és megkért minket, hogy a házasságkötésünkig most már éljünk tisztaságban. Ezt akkor nem értettük, hogy miért is lenne fontos, és csak hellyel-közzel sikerült betartani. Fél év múlva megtartottuk az esküvőnket, kiszolgáltattuk egymás számára a szentséget, ami fantasztikus dolog volt, de legnagyobb megdöbbenésemre Zsófi már a nászéjszakán elsírta magát. A házasságunk első szakasza komplett csalódás volt.

Zsófi: Én ugyanis azt gondoltam, hogy a szentségi házasság megkötésével minden szép és tiszta lesz, belépünk az életünknek egy olyan új szakaszába, amiben minden más lesz, a szexualitásunk is. De már a nászéjszakán azt éreztem, hogy ez nem így van: minden ugyanolyan volt, mint addig. Ez hatalmas csalódás volt a számomra.

Tamás: Az évek során kialakítottunk egy olyan viselkedési formát, amit az a hátsó gondolat vezérelt – legalábbis az én részemről – hogy „jaj, csak nehogy gyerek legyen belőle”. Ezt a fizikai és pszichés hozzáállást viszont nem lehet egyik pillanatról a másikra megváltoztatni. Az atya részéről a felhívás, hogy a házasság előtti hónapokban éljünk tisztaságban, egy próbálkozás volt arra, hogy ezeket a rossz berögződéseket megtörjük. A házasság szentsége ugyan megnyitott egy kaput mindkettőnkben, és mi valóban be akartunk ezen lépni, közelebb akartunk kerülni egymáshoz, és tényleg el is indultunk egymás felé, de ezek a beidegződések, megszokások, amelyek a túl korán elkezdett szexualitásból fakadtak, akadályt jelentettek számunkra, falakat építettek közénk, amelyeket nem tudtunk lebontani.

Zsófi: És ez sajnos kihatott az élet minden területére. Kívülről boldognak tűntünk, látszólag minden rendben volt körülöttünk, egy évre rá megszületett az első gyönyörű gyermekünk, belül mégis szenvedtünk. Úgy éreztem, hogy a kapcsolatunk a házasságkötés ellenére sem javult, igazából nem léptünk szintet. Újra elvesztettünk egy babát, aki már félidős volt. A gyászt ezúttal már együtt hordoztuk, mégis felszínre hozta bennünk azt a felismerést, hogy egyáltalán nem vagyunk jól. Szépen lassan az fogalmazódott meg bennünk, hogy megint szükségünk van segítségre, mert elakadtunk.

Ez eddig nem egy klasszikus hollywoodi romantikus történet, hogyan sikerült elmozdulni ebből a negatív helyzetből?

Zsófi: Megint felkerestük a pap barátunkat, aki eljött velünk egy Mécs-napok hétvégére, ami fantasztikus élmény volt. Három és fél nap alatt ugyanis többet tudtunk meg egymásról, mint az azt megelőző tíz évben. Ha ugyanis a szexualitás idő előtt lép be a kapcsolatba, akkor az otthonosság csalóka érzését kelti, hogy kívül-belül jól ismerem a másikat, és ezzel nagyjából le is zárul az igazi megismerés folyamata.

A lelkigyakorlaton olyan kérdéseket tettek fel nekünk, amelyekről mi sosem beszéltünk korábban, amelyeket mindig kerültünk: honnan jövünk, milyen mintákat hozunk magunkkal, milyen sebeket hordozunk?

Egy későbbi Mécs-lelkigyakorlaton történt meg velünk először az is, hogy beszélgetési téma lett köztünk a szexualitásunk. Korábban ezeket a kérdéseket mindig átugrottuk, mert azt gondoltuk, hogy ezzel nekünk nincs dolgunk, ez megy nekünk. Akkor fogalmaztuk meg először egymásnak azt, hogy de igenis van problémánk. Akkor tudtam először kimondani, hogy bennem – érthetetlen módon – még mindig van egyfajta szégyenérzet, egy összehasonlíthatóság-érzés, hiszen Tamásnak voltak más kapcsolatai is, tehát úgy éreztem, hogy „teljesítenem kell”, nem vagyok alapból elég jó neki.

Tamás: Ez volt az a pillanat, amikor felismertük és bevallottuk, hogy nem vagyunk épek, sebzett a szexualitásunk, sérült az ehhez való hozzáállásunk. Elkezdtünk ezért imádkozni, a Jóisten elé vittük ezt a helyzetet, amit korábban nem tehettünk meg, hiszen mindaddig kizártuk Istent a hálószobánkból. És Isten segített is. Nekem azóta ez egy Isten-bizonyíték, hogy bárhonnan van kiút.

Zsófi: Nem egyik pillanatról a másikra, de elindult közöttünk egy változás, egy folyamat. Elkezdtük tanulni azt, hogy mit jelent az önátadás, önajándékozás, és hogy mit jelent a házasságon belüli tisztaság.

Tamás: Rá kellett jönnöm, hogy amit én korábban csináltam a házasságunk előtti kapcsolataimban, az nem más, minthogy a saját önző vágyaimat követve, nem tudatosan, de kihasználtam a nőket. És ezt bevittem a házasságunkba is, a feleségem testét is a vágyaim kielégítésére használtam, ami őt teljesen jogosan bántotta. Felismertük, hogy a házastársi egyesülés dinamikája pont fordítva működik, a férfinak kell elsődlegesen ajándékká válnia a nő számára, mert a férfi szexualitása alapvetően hajlamosabb az önzőségre: az én örömöm, az én vágyam a fontos, és ehhez te vagy az eszköz. Ha ebből ki tudok lépni, és a másik felé oda tudok fordulni, ajándékként adva magamat, akkor kezd működni a dolog.

A házasságban, és csak ott lehet megszelídíteni, empatikussá tenni a férfi eredendően önző szexualitását. Minden más felállásban a férfi szexualitása megmarad egocentrikusnak.

Természetesen ez kölcsönös, a feleség is önkéntesen ajándékozza egész valóját a férjének. A kölcsönös ajándékká válás viszi el az intimitás felé a házasságot, és ez az, ami igazán tisztává teszi azt.

Zsófi: Ha az embernek kitisztul a szexualitása, akkor rájön, hogy az önátadásba nem fér bele, hogy nekem védekeznem kell. Öt babát vesztettünk el. A gyász után mindig nagyon vártuk, hogy jöjjön a következő baba, végül hat gyermekünk született meg. A negyediknek két hónapig küzdöttünk az életéért, rajta keresztül mutatta meg nekünk a Jóisten, hogy a közös imádságnak micsoda ereje van.

Amikor nyitottá válsz a másikra, nyitottá válsz az életre, rengeteg ajándékot kapsz. Nekünk minden egyes gyerekkel rengeteget gazdagodott az életünk.

Vannak nehézségek, küzdünk, néha szörnyetegnek érzem magam, de sok erőt ad az az érzelmi biztonság, ami Tamással összeköt, és hogy állandóan töltekezni tudunk egymásból és a Jóistenből. Behívtuk Őt az életünkbe, Ő örömmel válaszolt a hívásunkra, és ez végre egy igazi, minőségi változást hozott a házasságunkba.