Pozitív gondolkodás a nehéz helyzetekben

Olvasási idő: 3 perc

Életünk során a társadalom és a körülöttünk lévő világ folyamatosan azt várja el tőlünk, hogy bizonyos képességeket fejlesszünk ki vagy erősítsünk meg a túlélés érdekében. De amikor arról van szó, hogy túl kell élnünk a gyakran kegyetlennek tűnő világ borzalmait, nem a fizikai erőnket, fiatalságunkat, vagy különleges képességeket kell bevetnünk, hanem az abból fakadó erőnket, hogy minden tapasztalatban értelmet tudunk találni.

A döntésünk, hogy minden a pozitívumot keressük és arra összpontosítunk, mindazonáltal nem arra szolgál, hogy erőnek erejével továbbvonszoljuk magunkat az életben.

Kérdés azonban, hogy valóban lehetséges-e pozitívan hozzáállni a nyilvánvalóan nehéz helyzetekhez?

Az a fajta optimizmus, amiről mi most beszélünk, nem abban áll, hogy makacsul ragaszkodunk ahhoz a gyermeteg és tarthatatlan ábrándhoz, miszerint „nincs semmi baj”, vagy hogy „nincs olyan rossz, amiből jó ne származna”. Lehetetlen feladat volna tagadni a háborúk értelmetlen borzalmait és a világ igazságtalanságait és egyenlőtlenségeit.

Sokkal inkább akkor van értelme pozitívan gondolkodni, amikor a fájdalom elkerülhetetlen, de megválaszthatjuk a reakciónkat, még ha a történteken nem is tudunk változtatni; vagy akkor, amikor szembenézünk a fájdalommal, és azt mondjuk: „Ez bizony nehéz. Fáj. De feltehetem a kérdést: hogyan tovább?”

Ezt már Viktor Frankl, a logoterápia megalkotója is tanította, amikor azt állította, hogy az embernek alapvető hajtóereje, veleszületett vágya, hogy célt és értelmet találjon az életében még a kedvezőtlen körülmények között is. Ő maga túlélte a náci koncentrációs táborokat, és tapasztalatát a belső szabadság modelljévé tette.

Egyesek azzal vádolják az ilyen hozzáállással élőket, hogy illúziókba ringatják magukat a boldogság érdekében, de úgy gondolom, a kritikusok nem értik a valódi lényeget. Megtalálni a pozitívumot minden negatív helyzetben, és konstruktív hozzáállást kialakítani a történtek iránt nem egy pillanat alatt meghozott döntés eredménye, hanem inkább egy olyan eszköz, amelyet tudatosan választunk és amelynek használatát rendszeresen gyakorolnunk kell.

Carl Gustav Jung pszichiáter szerint azok, akik nem tanulnak az élet szerencsétlenségeiből, arra kényszerítik a „kozmikus tudatot”, hogy addig ismételjen meg hasonló eseményeket, amíg az egyének be nem látják azt, amit első alkalommal el kellett volna sajátítaniuk.

Akár egyetértünk Jung gondolatával, akár nem, alapvetően úgy vélem, helyes feltételezni, hogy életünk minden történéséből tanulhatunk valamit. És ezeknek a tanulságoknak köszönhetően növekszünk, fejlődünk, majd e fejlődés után másokat is taníthatunk, és erősebbé válhatunk.

Ez az erő a türelemből és az elfogadásból táplálkozik, két fontos összetevőből, amelyek segítenek abban, hogy ne akarjunk mindent azonnal megváltoztatni.

Gyakran azonban az őszinte és tiszta reakció szinte lehetetlennek tűnik, amikor mások megvádolnak bennünket, vagy valami másmilyen sérelem ér minket.

Ezzel kapcsolatban a keleti filozófia is azt tanítja, hogy mindenképpen művelnünk kell magunkban a nyitottságot és a befogadást, ha nem szeretnénk, hogy a gyűlölet és a versengés eltérítsen bennünket az utunkról.

Ez a filozófia valóban a „művelni” szót használja, és nem véletlenül, hiszen ezzel azt az elképzelést kívánja közvetíteni, hogy folyamatos fejlődésről, és nem egyszerűen egy tulajdonság megszerzéséről van szó.

De vigyázzunk: ezeknek az erőforrásoknak már a szükség pillanata előtt ki kell fejlődniük ahhoz, hogy valóban hasznunkra legyenek. Az ősi zen mondás szerint „A mélyen gyökerező fa képes ellenállni a leghevesebb viharnak is, de egyetlen fa sem képes arra, hogy a közelgő vihar láttán gyökereket növesszen.”

A hagyományos nevelés nem garantálja és nem is biztosítja a türelmetlenség vagy az egyet nem értés ellenszerét, mert kultúránkban a tolerancia gyakran passzivitást sugall, és a gyengeség jeleként értelmezik; holott mindannyian világosan láthatjuk, hogy valójában az erő fő jele.

A nehéz helyzetekben való mértékletesség, és a saját irány megtartása a külső gyűlölet vagy agresszió ellenére, erős és fegyelmezett elmét feltételez: olyan embert, akinek értékei határozzák meg a prioritásait, és akinek döntései mindig a választott irány felé való „elmozdulást” jelenítik meg; nem pedig a nemkívánatos dolgoktól való menekvést.